A Soft Machine egyike a Canterbury-hangzásnak nevezett improvizatív pszichedelikus jazz-rock, vagy akár rock-jazz, zenei irányzatnak, amely a ’60-as évek második felében bontakozott ki. Ez a zenei világ egynyári slágernek nehezen nevezhető, elvont szövegű, semmi „kék az ég és zöld a fű, íly egyszerű az élet” feelinget ad, hanem sokkal inkább rikítozó-tántorgót.
Az SM mellett a Camelre és Caravanra mindenképpen, esetleg még a Gongra és egy-két Isotope számra mondanám, hogy na igen, ez jöhet nagykanállal. A banda történetének kronológiai feldolgozását itt olvashatjátok.
És hogy miért is jó ez a zene? Ha beengeded, belemászik a fejedbe, ott kézen fog és visz magával váratlan ritmusokkal az abszurdnak tűnő harmóniákba. Utaztat, ha ráérzel. Ha nem, akkor marad az egyhelyben topogós „hát ez meg mi?!” ki-, és lemaradás érzés.
Az én kedvencem a Softs c. lemezük, úgy ahogy van, bérelt helye van a top tíz albumom között. Nem is emelek ki egy számot sem, hanem meghallgathatjátok az egészet.
A legelső albumukról a legelső formáció két húzóemberének (Ratledge és Wyatt) közös munkáját választottam:
A Softs mellett a másik legjobb albumuk szerintem a Third, amint hosszú instrumentális számok vannak, de megéri végighallgatni őket, főleg ha valaki szereti a jellegzetes SM szaxofonos hangzást. Ennek zárószáma ez:
Egy kis ízelítő a Six. c albumukról:
Utolsó albumuk az első, amelynek címet is adtak: Land of Cockayne. Zárószámnak jöjjön Kokainföldről egy adag vékony forrókekszes finomság. Jó étvágyat!
