2014. II. 21-én több szaxervezet összefogva Panasznapot tartott a Parlamenttől nem messze. Odavittek egy mikrofont, és egész nap, felváltva arról beszéltünk, hogy nem jól van ez így. Nem jó, hogy nem fizetik meg a munkánkat, mert...
Az összegyűjtött beszédeket a rendező szervezetek egy kis kiadványban kívánják közzétenni, 500 pld.-ban. Forgalomba nem kerül, tehát nem lövöm le a poént azzal, ha idemásolom, mit is gondoltam össze erről a témáról:
Pásztörperc vagyok az egykori Földtani Intézetből, geokémikus. Az értékekről szeretnék Nektek beszélni. Egyrészt arról, hogy ki mit tekint értéknek, másrészt arról, hogyan állítja ezt elő.
Tegnap volt az a szép nap, amikor tájékoztattak minket arról, hogy kafetériát lehet igényelni, és elmondták, hogyan is van ez. Hogy van nekünk ez az Erzsébet kártyánk, amit most szétbontottak kétfelé, ebből kultúrára elkölthetünk egy évben 50 ezer forintot, a sportra meg akármennyit. A kultúrára fordítható 50 ezer forintból azonban az ember nem mehet állatkertbe és nem mehet múzeumba, csak olyan helyekre, ahol élő szereplők megmondják neki, hogyan vannak a dolgok — nem olyan helyekre, ahol maga gondolhat utána ennek. Nem jó dolog az, ha az ember maga gondol utána… Tisztán látjuk, hogy a sportra bátran költünk, miközben a kultúrát ún. maradék elv szerint pénzeljük. Ugye, mindenkinek ismerős ez a fogalom?
Tehát: miért is nem mindegy, hogy mire adjuk a pénzt? Alapjában azért nem mindegy, mert ebből a bizonyos kultúrából, az ún. tudásból teremtjük meg az értéket. Azok az emberek, akik többet tudnak, több értéket termelnek. A piacképes munkaerő az, amit az iskolákban termelni kellene — és az, amit utána nem foglalkoztatni kell, hanem jön érte a tőke, és dolgoztatja, mert a piacképes munkaerő munkáján haszon van. Mi azonban nem várhatjuk el a miniszterelnökünktől, hogy megértse ezt. Ő egy dolgot ismer a világon, egy dologhoz ért, az pedig a foci — és ahhoz is csak másodosztályú szinten. Magyar másodosztályú szinten.
Ezért hát azok, akik tudása tényleg világszínvonalú, a nyomorhoz egyre közelebb élnek, mert a regnáló hatalom nem az ő munkájukat tekinti értéknek. Megvalósulni látszik Kádár és Demján Sándor közös álma az 5 millió betanított munkásról. A mostani betanítottak ráadásul még csak nem is munkások, mert — amint tisztáztuk — munkás ugyebár az, aki értéket termel. Nálunk azonban a munkát egyre inkább a foglalkoztatás váltja fel. Ha azt mondjuk, hogy a munkanélküli nem kapja meg a segélyt, csak akkor, ha részt vesz környezetének szépítésében, akkor ő továbbra is munkanélküli marad, csak éppen tennie kell valamit a segélyért. Ha viszont azt mondjuk, hogy ő mostantól közmunkás, akkor ő már nem munkanélküli, és javítottuk a statisztikát.
A statisztika nagyon szép dolog. Alapvetően a teljesítmény mérésére szolgál, csak hát a mérés eredménye mindig eltér a mért valóságtól. A metrológia azzal kezdődik, hogy pontos mérés márpedig nincsen. Minden mérésnek megvan a maga hibája, és magától értetődik, hogy a mérleggel csalni is lehet. Ha csalunk a méréssel, attól a teljesítményünk nem javul, és mi legfeljebb magunkat csapjuk be — bár a mérőszámok olyanok lesznek, amilyeneket szeretnénk, de a teljesítmény nem változik.
Kormányunk ott téved, hogy a mérés nem szubjektív. Az érték mérésére van egy, az egyes egyénektől független mechanizmus, és ez a piac. Bizony, szerte a világon az a helyzet, hogy minél nagyobb a termék előállításához szükséges tudás, annál több a hozzáadott érték. És az a bizonyos piacképes munkaerő, amint ezt neve is mutatja, a piacon szokott megélni — kis hazánkban azonban a piac megszűnőben van. A piacképes munkaerő pedig — éppen azért, mert piacképes — elmegy, és nem jön haza. Azért nem jön, mert itthon beavatkozunk a piacba hatósági árakkal és kézi vezérléssel.
A piac értékén fizeti meg azt a tudást, ami az értéket termeli. Amikor a mi piacképes dolgozónk elmegy külföldre, azt veszi észre, hogy bérfeszültséget teremt pusztán azért, mert több munkához szokott hozzá, mint amennyire ott szükség van ahhoz, hogy sokkal több hasznot, értéket termeljen, mint nálunk. Amit itt látunk, az a vezetés, az úgy nevezett „magyar elit” csődje: akik „fölül vannak”, nem értékteremtésre használják a tudást. Ezért nem fizetik meg: mert nincs rá szükségük. Körülnézünk, és azt látjuk, hogy hatalmas pénzeket költenek az utcák és terek újraburkolására meg hasonlókra úgy, hogy azok állapotát, használhatóságát nem javítják, hanem kimondottan rontják. Ezt hívják a közgazdászok negatív hozzáadott értéknek — mi nyugodtan hívhatjuk elvett értéknek. Nem szaporítom a példákat: bármelyikünk sorolhatná napestig.
Elveszik tőlünk értékeinket, és adnak helyette stadionokat, amelyekben nézhetjük a focit. A magyar focit.
---------------------------------------------------
Uff, mi megmondtuk...
