Emlékeztek még arra a mozdulatra, hogyan kell a lemezre ráengedni a tűt?
Mai zenei betétünk előadója számomra igen későn került hallótávolságon belülre. A hajtás után következő számban is először inkább a klip, semmint a zene fogott meg, de aztán megszerettem azt is.
Hogy blogunk felkent zeneértői felé is tegyek egy gesztust, mai adásunkban szereplő együttest a világ legelismertebb progresszív zenekarai között tartják őket számon, a Pink Floyd, a a Genesis, a King Crimson és amellett a csapat mellett, melynek nem vagyok hajlandó leírni a nevét (sem).
Kakasos nyilván jön majd és megjegyzi, hogy mind Jon Anderson, mind pedig a Yes ekkorra már túl voltak a fénykorukon, dehát én vagyok a példa rá, hogy még a későn jövőknek is jutott valami élmény a produkciójukból.
Jon Andersonnal évekkel később közös zenei platformra is kerültem, amikor (Kraftwerk irányából...) nyitva Vangelis felé, beszereztem a Friends of Mr. Cairo, a See You later vagy a Private Collection című bakeliteket. De ez majd egy egész hétvégés széria története lesz...
Ha ma olyan hangulatban vagy, hogy szeretnéd lerázni magadról a hétköznapok szürkeségét, kiszállni a tömegből és valami egészen mássá válni, akkor neked most erre a videóra van szükséged. Lássuk mai főhősünk fájdalmas, ámde elkerülhetetlen metamorfózisát a Yes klipjében tolmácsolva! A szürke irodistából sólyom lesz (vagy sas?)
Ezt az irodaház tetejéről való leugrást azért átgondolnám.....
