Április 22-én az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége sajtóközleményt adott ki, amelyben dialógust szorgalmazott a Szabadság térre tervezett ún. megszállási emlékművel kapcsolatban. A kormány, kedves, szép szokása szerint bérgyilkosain keresztül reagált. Először Körmendy Zsuzsanna húzta össze szemöldökét, és kezdte el mocskolni az emlékmű ellen tiltakozókat és persze az Amerikai Egyesült Államokat, aztán a nagy páros (egy kanál vízben fojtanák meg egymást) következett: Bayer Zsolt és Lovas István. Bayer kiválóan hozta az alkoholista hőbörgőt, Lovas pedig egyszerűen eljut (egy lépésben, mint mindig) ahhoz, hogy az amerikaiak meg akarják dönteni az Orbán-rendszert, szinte látom Obamát, amint dönt.
Bocsásson meg nekem a kedves Olvasó, amiért nem háborodom fel. Ezerötszáz kilométerre élek Orbán kiskakas szemétdombocskájától. Néha még sikerül, de ma valahogy nem.
Nem hiszem, hogy az Amerikai Egyesült Államok felháborodna(nának?) azon, hogy egy káeurópai kiskakas pöllencsei havi párezer dollárért rázzák felé az öklüket. Látott már ilyet Amerika, és fog is még látni. Amerikai katonák taposták el Bayer és Lovas elődeit Dachauban, és ma is eltaposnák, ha szükség lenne rá. Nincs rá szükség.
Ma Schmidt Mária és Navracsics Tibor vállt vállnak vetve simogatta a zsidócskák fejét. Szörnyű tragédiáról beszéltek, felelősségről, teljesen úgy, mintha európai emberek lennének. Az igazság az, hogy fogalmam sincs róla, hogy mit gondoltak eközben, és nem is nagyon érdekel. Ha Orbán kiskakas egy pillanatra is komolyan venné azt, amit mondtak, a megszállási emlékműt szobró majomparádét alapozná be az altalajba. Persze, nem gondolja komolyan. Az ellenkezőjét sem gondolja komolyan. Nem gondol ő semmit sem komolyan. Nem érdekli semmi, csak a szemétdombocska, amit kétharmadosan kapirgálhat. A kiskakasnak semmi baja sincs a zsidókkal, ha a kétharmadhoz körül kellene metéltetnie magát, akkor azonnal megtenné. A zsidókra így van szüksége, Bayerlovasostúl, meg tragédiástúl, könnybelábadóstúl, és persze, alapvetően leszarólag.
Megcsinálta a római szelfiket Sára lányával és az ő minisztériumi főtehetséges fiújával, természetesen szigorúan magánzarándokként, aztán hazajön, és folytatja a kapirgálást. Mi meg rázzuk az öklünket, írjuk a fontosabbnál fontosabb posztjainkat, új jelzőket találunk ki a kiskakasra, veszekszünk egymással, hogy kinek a jelzőbbje a jobb jelző, közben többször felháborodunk, mutogatjuk egymásnak a kis táblázatainkat a nyilacskáinkkal és tiltakozunk a dolgok ellen, amelyeket a kiskakas csak azért talál ki, mert élvezi, ha pattogni lát bennünket.
Aztán megöregszünk és meghalunk.
.................................
Ez nem jó befejezés, blikkfangos, de nem jó. Sokkal jobb befejezés lenne, ha a kiskakas a levesben végezné, répával, petrezselyemgyökérrel, maceszgombóccal. Erre egyelőre nem számíthatunk, de talán vannak okos és tisztességes válaszok a kiskakas kapirgálási hajlamaira, és nincs eleve elrendelve, hogy mindent elborítson a guanó, keményen, vastagon.
Igen, ez az ország kezd szinte hibátlanul undorító lenni.
... de csak szinte. Ebbe a szintébe kellene belekapaszkodni. Ez most egy jó befejezés.
