Szabó Tibor Benjámin a hvg-ben intézett nyílt levelet L. Simon László NKA-elnökhöz a könyvszakma megmentéséért könyörögve. (A címbeli irodalmi képzavart tőle kölcsönöztem, ha kéri, szívesen visszaadom.) Szabó úgy ítéli meg, hogy a könyvszakma most már csak törvényalkotással húzható ki a végveszélyből, ahová a „bizományosi könyvterjesztés nevű legális rablás” juttatta. Nem csak Szabó, de szinte az összes kiadó a bizományosi értékesítést tartja a problémák alapvető forrásának, illetve azt a tényt, hogy a legnagyobb könyvkereskedő, az Alexandra késve fizeti ki a kiadóknak a könyvek ellenértékét.
A veszély, hogy az Alexandra pénzügyi nehézségei magával rántanak több független kiadót is, közelebb van, mint valaha. Szabó Tibor Benjámin azonban rossz diagnózist állít fel, és rossz megoldásokat is javasol.
A magyar könyvszakmának nem a bizományosi értékesítés a valódi problémája. A könyvpiac forgalma 2008 óta egyharmadával csökkent, és nem látszik a fordulat jele. A beszűkült piacon a kiadott könyvek átlagos példányszáma és a címszám is nagyjából harmadával-harmadával csökkent, amit azt eredményezte, hogy tavaly már hatvan százalékkal kevesebb könyv jelent meg Magyarországon, mint 2008-ban.
Ez a piaci alkalmazkodás azonban elkésett. A rendszerben lévő tőke eladhatatlan készletként csapódott ki a kiadók raktáraiban és a könyvesboltok polcain. Valójában ez a likviditás hiányzik elsősorban a rendszerből. (Emellett természetesen Szabó jogosan kárhoztatja a piacvezető könyvkereskedelmi lánc tulajdonosának a különféle, rosszabbnál rosszabb helyzetű befektetései között végrehajtott pénzügyi zsonglőrködéseit).
Szabó három új piaci szabályozást javasol L. Simonnak. Először is törvényben kötelezné a könyvterjesztőket, hogy külön számlára helyezzék el a kiadóknak az eladott könyvek ellenértékét, hogy azok ne tudják beforgatni az üzemeltetésbe, a hálózatfejlesztésbe és a marketingbe azt a pénzt, ami nem az övék. Ha L. Simon meghallgatja a könyvkiadók panaszát, és a kormánytöbbség megalkotja a törvényt, akkor a következő fog történni:
Semmi.
A könyvkereskedők nem tudnak három havi forgalom 47%-ának megfelelő likviditást kivenni a rendszerből, hogy azt egy külön számlán parkoltassák. Ha megpróbálják, akkor azt más esedékes kötelezettségeik, mint például a kiadók felé több mint 90 napja lejárt tartozásaik rovására tennék meg. A fizetőképességük tovább romlana, és akkor nem csak az Alexandra kerülne válságba, hanem a többi könyvkereskedő is. Tudomásul kellene venni, hogy ha egyszer hiányzik a rendszerből a pénz, az akkor is hiányozni fog belőle, ha a jogalkotó az asztalra csap.
Szabó második javaslata szerint törvény tiltaná meg, hogy a könyveket megjelenésük után egy évig húsz százaléknál nagyobb kedvezménnyel árulják. A kereskedők — minden ellenkező híresztelés ellenére — azért adják árengedménnyel a könyveket, mert azokat az olvasók nem veszik meg a kiadó által elképzelt borítóáron, ők viszont forgalmat szeretnének. Ha a törvény rögzítené, hogy az első évben tilos húsz százaléknál nagyobb kedvezménnyel értékesíteni, akkor még kisebb lenne a forgalom, és az ágazatban forgó tőke még nagyobb része csapódna ki eladhatatlan készletként.
Szabó harmadik javaslata, hogy a könyvpiac bizonyos szegmensében törvény írja elő a visszárus forgalmazási modellt. A visszárus forgalmazási modellben a bizományos modelltől eltérően a kereskedő finanszírozza meg a készletet (Szabó javaslata szerint minimum egy évig), és nem a kiadó. Még egyszer: azt a pénzt, ami nincs a rendszerben, a törvény sem fogja beletenni.
Szabó javaslatai nem működnek. A magyar könyvkiadás és -terjesztés nagy bajban van, érik egy nagy összeomlás, de ezen a jobb sorsra érdemes szakmán elsősorban az segítene, ha az olvasók többet olvasnának, és ezért hajlandóak lennének többet fizetni. Ehhez viszont mindenek előtt a könyvfogyasztás visszaesésének okait kellene megérteni. Nem L. Simonnak — magának a könyves szakmának.
De az már egy másik nyílt levél témája lenne.
