Budapest egyik vezető iskolájában úgy gondolták, hogy életszagúbb az irodalom oktatása, ha nem azokat a műveket teszik kötelezővé és elemzik közösen, amiket különben nem olvasna el egy gyerek se, de így legalább meg is utálja, hanem azokat, amiket egyébként is olvasnak, illetve szívesen olvasnának. Mélyen egyetértek.
Az átállás persze nem zökkenőmentes, hanem — amint ez ilyen helyzetekben törvényszerű — többé-kevésbé vidám epizódok tarkítják.
A hetedikeseknek például egyebek közt az Északi fény regényciklus első részével kellett megismerkedniük. A történetet visszaelemezve úgy gondolom, a tanerő alighanem a leglogikusabb megoldást választotta, és rákeresett interneten. Meg is találta ott Nora Roberts ilyetén című regényét (film is készült belőle), majd lediktálta, ahogy kell. Egyesek be is szerezték, mások késlekedtek — ahogy ez ilyenkor szokás.
A meglepő és mulatságos pillanatok ideje az első beszámoltatáson jött el, bár erre eleinte semmi sem utalt. A tanerő megérdeklődte, hogy olvasta-e már vki a könyvet, és elégedetten szemlélte a magasba emelkedő kezeket. Kihívta az egyik delikvenst, és afféle nyitásként megkérte, hasonlítsa össze az Északi fény és a Harry Potter-sorozat főszereplőjét: mi bennük a közös, mi a különböző?
— Hát, közös, az kevés van. Különböző annál több — fogott a válaszhoz a módszeres, felkészült fiatal. — Kezdjük talán azzal, hogy a Harry Potter címszereplője egy fiatal fiú, az Északi fényé pedig egy felnőtt nő...
— Na, ne hülyéskedj! — döbbent meg a tanár. — Már hogy lenne az? Biztos, hogy olvastad te ezt a könyvet?
— Én bizony olvastam, és tényleg egy nőről szól — kötötte az ebet a karóhoz az önjelölt éltanuló.
— Hát itt nagyon elnézhettél valamit... Gyerekek, ki olvasta még? Mondjátok el, hogy ki a főszereplő!
Az imígyen szólított gyerekek pedig sorra felálldogáltak, és elmagyarázták a döbbent pedagógusnak, hogy Nora Roberts könyve valóban egy nőről szól. Némi utánjárással kiderült, hogy a tananyagban Philip Pullman regényének kellett volna szerepelnie... és akkor arról, hogy ilyen címmel pl. Jennifer Donnelly és Herczeg Ferenc is írt, méxót sem ejtettünk.
Az olvasással elmaradt nebulók az óra után kifaggatták szorgosabb társaikat a nem kötelező kötelező olvasmányról, és megtudták tőlük, hogy az egy ún. "erotikus ponyvaregény". Egyáltalán nem volt érdektelen, csak az zavaró némileg, hogy a művet alaposabban áttanulmányozó hetedikeseken valamiféle tisztaságmánia vagy mi törhetett ki. Legalábbis azóta, valahányszor a történetet és annak művészi megfogalmazását felidézik, erőteljes késztetést éreznek arra, hogy hideg zuhany alá állva előre-hátra hajladozzanak némi monoton dünnyögéssel.
Eleinte ez a tevékenység napi két-három órájukat is igénybe vette. Mostanára ritkulni látszik, ahogy az idő elkoptatja az emlékeket. Persze, ha kiderül, hogy N. Roberts művészete addiktív...
