A kifejezést Irving Janis, a Yale Egyetem pszichológusa vezette be a '70-es években. Meghatározása szerint "a csoportgondolkodás olyankor jelentkezik, amikor az emberek egy összetartó, befelé forduló csoport tagjaivá válnak. Ezek az egyének annyira törekszenek arra, hogy ne lógjanak ki a sorból, hogy az legyőzi bennük az alternatív lehetőségek reális értékelésének vágyát" (I. Janis: Victims of Groupthink: A Psychological Study of Foreign Policy Decisions and Fiascoes. Boston, Houghton Mifflin, 1972).
A tagok egyfajta "belső csoport" tagjaiként tekintenek magukra, és úgy érzik, hogy egy külső, a céljaikkal szemben álló csoport ellenében dolgoznak.
Az ilyen, belső csoport öt fő jellemzője:
1. Túlbecsüli önnön sérthetetlenségét és erkölcsi felsőbbrendűségét.
2. Kollektíven indokolja döntéseit.
3. A külső csoportokat és vezetőiket démonizálja, sztereotípiákkal jellemzi.
4. Kommunikációját az olyan egyöntetűség uralja, amelyben az egyének cenzúrázzák magukat és a többieket is annak érdekében, hogy a csoport látszólagos egysége ne sérüljön.
5. Tagjai személyes feladatuknak tekintik a csoport vezetőjének védelmét azáltal, hogy nemcsak a csoport többi tagjának véleményét hallgatják el előle, de a sajátjukat is.
Ilyen csoportok szinte bármilyen közösségből kialakulhatnak. Lee Smolin (The trouble with physics. First Mariner Books, 2007) például a húrelmélészek közösségét látja majdnem ilyennek. Ha körülnézünk, mi is találhatunk hasonlókat.
