Vannak olyan zenészek, akik saját jogon is a legnagyobbak közé tartoz(ná)nak, de valahogy mindig az a híresebb, akivel együtt játszanak, legyen az egy másik előadó vagy egy együttes, amelynek a frontembere hordja a babérkoszorút, persze nem feltétlenül érdemtelenül, de azért jusson néha egy kis rivaldafény a háttérnek is...
Andy Summers (habár tagja volt a Soft Machine-nek és az Animalsnek is, valamint játszott többek között Jon Lorddal és Kevin Ayers-szel) elősorban a Police gitárosaként szerzett ismertséget, leginkább azok között, akik Sting háta mögé is bepillantottak. A Police korszak után Robert Fripp és John Etheridge is készített vele lemezeket, szóval nem kispályás progrock körökben sem, de ezúttal azt a dalt választottam, amelyet Summers a Regatta De Blanc lemezen elsőszámú kedvencének nevezett meg:
Napjainkban töltötte be a 70-et (persze tudja az ember, hogy nem irreális szám, hiszen már maga sem fiatal, de akkor is sokkoló, hogy bálványaink is öregszenek, ha még életben vannak egyáltalán...) a valaha élt egyik legnagyobb gitáros: Jimmy Page, akire azt sem lehet mondani, hogy a háttérbe szorult volna, de a Zepről talán mégis Robert Plant ugrik be elsőnek (és nem csak hajzuhataga miatt).
Nehezen választottam: Going to California, Kashmir, The rain song és sorolhatnám, így megint a szubjektivitás nyert teret — egyik legelső kedvencem tőlük:
Egy születésnapi vonalon végigfutni januárban különösen hálás (hiszen többek között Elvis Presley, David Bowie, Aynsley Dunbar, Captain Beefheart, Janis Joplin, Rod Evans, Robert Chapman is ekkor látta meg a napvilágot), de ha már gitárosoknál tartunk, akkor harmadiknak mindenképpen Robbie Krieger említendő meg, aki Jim Morrison (és Ray Manzarek) árnyékában pengette végig a Doors éveit, és nem is rosszul:
