A drága Szakály Sándor akadémiai doktori disszertációja nem tartalmazott újdonságot a doktorijához képest, idegen nyelvű publikációi alig vannak, az elmúlt húsz évben valóságos tudományos munkássága gyakorlatilag nem volt. Schmidt Mária akadémiai doktori cím nélkül lett egyetemi tanár a Pázmányon, doktoriját egy kurzuskönyvecskére, a Diktatúrák ördögszekerén címűre kapta. Lánczi András szintén akadémiai doktori cím nélkül lett egyetemi tanár, főleg tankönyveket és kiáltványokat írt, munkássága nemzetközi kitekintésben értékelhetetlen.
Az Orbán-rezsim ideológiáját harmadosztályú intellektusok reprezentálják. Ennek egyszerű oka az, hogy egy Ernst Noltét vagy a boldogult Dominique Vennert nem lehetne lezavarni a sarki boltba parizerért. Őket esetleg le lehet fasisztázni, de leközépszerűzni nagyon nehéz lenne. Orbánnak olyan értelmiségi elitre van szüksége, amelynek tekintélye kizárólag a politikából (értsd, Orbán Viktorból) ered.
Az Orbán-rezsim utcai harcosai általában megzizzent exkommunisták, mint Bogár, Kerényi vagy Bencsik. A futóbolondság munkaköri leírásuk része.
Ennek az az oka, hogy a feladatuk elvégzése eleve komplett elmebeteget igényel. Olyan dolgokat kell kipréselni a csücsöri szájukon, ami egy többé-kevésbé normális emberben valahogy benn maradna. Szégyenérzet nélkül kell letolt alsóban énekelniük a Lánchídon az albán himnuszt.
Az Orbán-rezsim hoppáljai és selmeczigabriellái pedig hoppálok és selmeczigabriellák. Igen, tessék csak megnézni, valójában mind hoppál vagy selmeczigabriella, csak máshol vannak rajtuk a nyomógombok.
Kellenek a rendszerbe olyan, monotontűrő és felesleges agykapacitást egyáltalán nem tartalmazó robotok is, akik külső megjelenése a Homo sapiensre emlékeztet, de ha az ember szétszedi őket, láthatja, hogy milyen egyszerű a mechanikájuk.
Az Orbán-rezsim elképesztően jól működik. Igen, kedves Olvasó, Orbán politikai gépezete remekül van összerakva, és összehasonlíthatatlanul jobban pörög, mint azon kedves és kevésbé kedves lúzereké, akikre majd szavazni fogok.
Orbán Viktort nem érdekli az, hogy ki kit deportált, és általában, hogy mi történt 1944. március tizenkilencedikén. Orbán Viktort mindig a következő két hét érdekli.
Az orbáni átlagpolgár nem szereti a zsidókat. Nem, egyáltalán nem küldené őket gázkamrába, de nem szereti őket. A cigányokat sem szereti, a melegeket sem szereti, a kurvaéletbe senkit sem szeret, hát talán nem véletlen, hogy óránként kell a fülébe üvölteni a szerencsétlennek, hogy mennyire jó neki éppen. Amúgy nem hiszem, hogy a nemorbáni átlagpolgár olyan rettenetesen más lenne, valószínűleg csak más a nünükéje. Ez egy borzalmasan frusztrált ország, itt a nagy többség sejti magáról, hogy elveszítette az élete partiját, és az a legszörnyűbb, hogy általában igaza is van.
Orbán az orbáni átlagpolgárnak építi az emlékművet, neki rakatta fel ugyanazzal a giccsnökkel a kis nippeket a Nemzeti Színház homlokzatára. Az orbáni átlagpolgár pedig igenis Gábriel arkangyalt akarja látni a birodalmi kakaduval — akkor is, ha fogalma nincs róla, hogy mi ez az egész. Azt ugyanis sejti, hogy azok, akiket nem annyira szeret, meg fognak ezen botránkozni, és hát ennél több öröme úgy sem lesz egy ideig. Így néz ki a tipikus orbáni örömszerzés. Igen, Orbán tényleg nem a Jenna Jameson, de nekünk most rá telik, nem a Jenna Jamesonra.
A feladatot pedig végre kell hajtani. Kell hozzá pár készlet senki, hülye és robot, aztán csak össze kell rakni, és már fogja is a snecit. Az a legszomorúbb, hogy semmi különös sincs Gábriel arkangyal történetében. Kicsit talán snasszabb, mint egy átlagos rezsicsökkentés vagy trafiklopás, de a lényege ugyanaz. Napi feladat, kipipálva.
