A magyar labdarúgás válságának alapvető oka a labdarúgó-mérkőzések lebonyolításában rejlik, tehát alapvetően technikai jellegű. Mint azt sokan tudják, a labdarúgó-mérkőzéseket ún. szimultán formációban játsszák le, tehát nem egy, hanem kettő darab csapat van egyszerre a pályán. Ez önmagában még nem okozna problémát. Azonban a labdarúgó-mérkőzések másik sajátossága, hogy a labda megszerzését mindkét csapat kezdeményezheti. Már önmagában is kérdéseket vet fel, hogy miért kell feltétlenül megszerezni a labdát, miért nem jelölheti ki egy testület a labdarúgócsapatot a labda birtoklására. A modern labdarúgás jelenlegi tendenciái sajnos kedvezőtlenek.
Nem elég, hogy antidemokratikus módon kerülhet valaki kezelési jogviszonyba a labdával, a csapatok gyakorlatilag korlátozhatatlanná váltak a labda használatában. Tegyük fel, hogy a magyar labdarúgócsapat egy játékosa felkészül a labda megszerzésére, megszerzi a szükséges képesítést, megkapja a minisztériumtól a megfelelő engedélyeket, elveszi feleségül a miniszterelnök úr unokahúgát és felveszi a labdaszerző pozíciót a saját, jól megérdemelt alapvonalától negyven méterre. Az ellenfél csapata a jelenlegi szabályozás gyengeségét kihasználva büntetlenül alkalmazhat gyorsasági diszkriminációt, és a magyar labdarúgó mellett, annak tulajdoni jogára fittyet hányva szándékos gondatlansággal elmehet, és eközben magával viheti a labdát.
Mint azt talán tudják, a labdarúgás közjogi helyzetét rendkívül szűken értelmezte a jogalkotó. Annak ellenére, hogy a labdát sokkal egyszerűbb lenne egy gépjármű csomagtartójában szállítani, gyakorlatilag kizárólagossá tették a labda lábbal érintésének kötelmét. Ez pedig nem kedvez azoknak a labdarúgónak, akik esetleg nem annyira képzettek a lábjátékban, de kiválóan tudnának egy csomagtartóba behelyezni egy labdát, sőt akár egyszerre több labdát is.
A modern labdarúgásban érthetetlenül túlhangsúlyoznak egy alig több mint hét méter széles, körülbelül két és fél méter magasságú szerkezetet, annak ellenére, hogy ez a pályának csak egészen jelentéktelen részét foglalja el. Különösen furcsa, hogy kitüntetett szerepet kap a labdának ezen szerkezet belsejébe juttatása. Alig hihető, de bizonyos szerződések tanulmányozása alapján világossá vált, hogy egyes ellenérdekelt csapatok külön személyzetet alkalmaznak arra, hogy az ENSZ alapokmányával nehezen összeegyeztethető módon megakadályozzák csapatainkat abban, hogy a szerkezetet 1. megközelítsék 2. abba a labdát bejuttathassák.
Tegyük fel, hogy az ellenfél négyszer juttatja a labdát a fent már említett szerkezet belsejébe, a magyar csapat viszont kilencszer rúgja ki a stadionból. Ebben az esetben, akármennyire is furcsa, hátrányos helyzetbe kerülhet csapatunk. Az sem világos, hogy miért használnak két csapatot arra, hogy egy csapat teljesítményét lemérjék. Nyilvánvaló, hogy a másik csapat nehezíti csapatunk objektív megítélését. Mennyivel előrébb járna a labdarúgás, ha csak egy csapat birtokolná a labdát. Érvényesíthetnénk számos adókedvezményt, pontosabban vezethetnénk a statisztikát, közegészségügyi, turisztikai és pénzügyi szempontból is sokkal kedvezőbb lenne, ha egy mérkőzésen egy csapat izgalmas játékát követhetné a szórakozni vágyó közönség.
A magyar labdarúgásnak reformokra van szüksége. Sokkal több stadiont kellene építeni, még nagyobb stadionokat, de ezekbe a stadionokba nem szabad megosztó módon két térfelet építenünk. Nekünk, a magyar világnemzet tagjainak egy térfél kell, ami persze a félség műfaji szabályainak kreatív értelmezését jelenti, de ez nem lehet semminek akadálya.
Amennyiben egy csapat indulna a mérkőzéseken, a győztest sokkal demokratikusabban jelölhetnénk ki, mint a jelenlegi helyzetben, mondjuk kétharmaddal. A jelenlegi helyzetben állandóan számon kell tartani, hogy melyik csapat hányszor és hová juttatta be a labdát, ezt iktatni kell, növelve a szén-dioxid emissziót. És most legyünk bátrak feltenni a kérdést, szükséges-e labda a labdarúgáshoz csak azért, mert ez valamiféle szűk grammatikai értelmezésből így következne? Miért nem elég egy szép, kerti lugas?
Gyökeres átalakításokra van szükség a labdarúgásban. Számos más sportban — mint például a politológia, a közgazdaság-tudomány vagy a szociológia — világhírre tudtunk szert tenni az által, hogy nem próbáltuk méricskélni sportolóinkat, nem hasonlítgattuk őket össze-vissza mindenféle idegenekhez, hanem önmagukban szemléltük őket, és bátran kijelentettük róluk, hogy világhírűek. Megírtuk az újságokba, belemondtuk a polgártársaink arcába a televízióban, világhírűségi díjakat osztottunk ki nekik, igen, mertünk magunkra hallgatni, a saját ösztöneinkre, nincs nekünk szükségünk másokra, hogy kiderüljön, hogy mi vagyunk a legjobbak. Ezt az utat kell követni a magyar labdarúgásban is.
