Ki tartja blokád alatt az egyetemeket? Az a pár száz diák, akik tegnap bementek az egyetemi előadásokra tüntetni, vagy azok, akik miatt nem lehet kifizetni az előadó tanárokat?
Az ELTE kétségbeejtő helyzetbe került. Borzalmas pénzügyi gondjaik vannak, fűt-fát ígérnek nekik, és nem tudják, hogy mi lesz velük hó végére. Az egyetemek költségvetési támogatása folyamatosan csökken. Ráadásul a felsőoktatás finanszírozása nem kizárólag oktatásügyi probléma: hatalmas klinikákat működtet pár egyetem, és ezektől is óriási pénzeket vettek el.
A HaHa egy elfogadhatatlan, méltatlan helyzetre irányítja a figyelmet. Nem az a fontos, hogy mit követelnek, hanem az, hogy legalább azok felfigyelhetnek rájuk, akik képesek még arra, hogy egy öt szónál hosszabb mondat elejére emlékezzenek a vége felé. Ez pedig, lássuk be, kisebbség.
Az újságíró szakma gyakorlatilag megszűnt. A zsurnaliszták valamiért azt gondolják, hogy a munkaköri leírásukban a felületesség mellett egyedül a bérgyilkosság van megnevezve. Teljesen tudatosan, összevissza hazudnak, ugyanis a szakmai előrejutás egyetlen feltétele a kampfban használhatóság. Az állampolgár pedig elfogadja ezt a helyzetet... Jó, nem vásárol Magyar Hírlapot a standokon, de ezen az alapon arra is büszkék lehetünk, hogy nem fizetnek külön azért, mert valaki egy felhevített csavarhúzót dug fel nekik oda, ahová nem feltétlenül való felhevített csavarhúzó.
Az ellenzékiek szeretik azért bántani a HaHa-s gyerekeket, mert azok nem óhajtanak politikusokat látni maguk körül. A politikai vita Magyarországon kissé redukálódott, nagyjából a papucsállatkák szintjére. A politikusnak reggel a habonyárpija megmondja, hogy mi az a legbrutálisabb, legotrombább, legprimitívebb hazugság, amit a választói talán még képesen lenyelni, azt gyorsan beszorozza tizenhárommal, és már megy is a mikrofonhoz. És az állampolgár ezt is elfogadja. Maximum azt mondja a kocsmában, hogy mind szemét állat, persze X.Y szemetebb állat, mint W.Z.
Az ún, értelmiség (public intellectuals) szereptévesztésben van. Magassarkú, piros cipőben, neccharisnyában képzelik el magukat egy kies utcasarkon, csinos kis boával a nyakuk körül, havi egészségügyi felülvizsgálattal — remélem, nem túl bonyolult a metafora.
És akkor jönnek ezek a húszéves gyerekek, és tisztességesek akarnak maradni. Nagy komolyan beszélnek olyan dolgokról, amelyekhez nem egészen értenek, és kinevetik őket azok, akik egyáltalán nem értenek semmihez. A HaHa-s fiúk és lányok megpróbálják megérteni a világukat, olvasnak, vitatkoznak, azt teszik, amit a többiek nem tettek meg huszonhárom mocskos éve.
Igen, meghívják Gazsi bohócot, aki elmagyarázza nekik, hogy ők tulajdonképpen a kapitalizmus-ellenes világforradalom egyik csatáját vívják, de hálistennek nem veszik komolyan. Tiszteletben tartják benne azt, ami valóban tiszteletreméltó, a kétségbeesett törekvést a minőségre és a tisztességre. Igen, azt, ami hiányzik azokból, akik Soros-bérencezik őket havi háromszázezer szánalmas forintért.
A felsőoktatás Magyarországról szól. Nincs olyan, hogy valakinek nincs elképzelése Magyarországról, de azt tudja, hogyan helyezze benne a felsőoktatást. A felsőoktatás tartja fent azt a valamit, ami megkülönböztethetne minket a makákóktól, a gazdaság, a kultúra, a közigazgatás elválaszthatatlan része. Nem tudjuk pontosan megfogalmazni a szerepét, ugyanis nem lehet. Talán emlékeznek arra, amikor valaki, akit nem Orbán Viktornak hívtak, havonta két oldalon magyarázta meg a vízióit az országról. Egy olyan emberről van szó, akinek papírja van arról, hogy nem szabad olyat mondani róla, hogy a sógorától lopta a kib.szott szakdolgozatát. Ezért én ilyet nem is mondok, és amit a fejem belsejében gondolok, azért meg nem lehet perelni. És igen, akiben most bízni próbálok (ez itt az önemésztés helye), az az ő egyik embere volt. És ebben az országban nemcsak Hoffmann Rózsi néninek van véleménye a felsőoktatásról, meg általában a körténél bonyolultabb dolgokról, hanem Mesterházy és Szanyi akadémikusoknak is. Oltári nagy szarban vagyunk, barátaim.
Fogalmunk sincs arról, hogy mi lesz, fogalmunk nincs arról, hogy mi van, és valójában azt sem tudjuk, hogy mi történt tegnap. Volt valami vízilója valakinek, aztán más lett a vízilója, aztán más lett a valaki. A HaHa-s gyerekek közben kiáltványokat fogalmaznak, kisokosokat írnak, számokat próbálnak meg értelmezni, és mániákusan el akarják játszani nekünk, hogyan is kellene viselkednünk. Mi meg legyintünk rájuk, mert mi már láttuk az Igazi Harmadtudású Elitet egyszer egy étteremben, és még mindig érezzük a kisugárzását.
