Jacques-Louis igazi polgár volt. Egy távoli, de felettébb polgári
országban élt, polgári vadászbálokra járt, a Polgári Hírmondót olvasta.
Esténként a Polgári Televízióból értesült a távoli ország polgári
kormányának újabb és újabb jócselekedeteiről. Ez utóbbiból
temérdek volt, ezért néha a Polgári Hiradó nyolc óra helyett negyed
kilencig is eltartott, de ez Jacques-Louist egyáltalán nem zavarta.
Josephine a neje, néha okvetetlenkedett, elsősorban a Parlament miatt, ami csak havonta egyszer,
fogmosás előtt ült össze. Josephine sajnos nem értette meg a
polgári idők szavát, és még azt sem értette, hogy miért nevezi
Seguin-Lamarchand Főpolgár a vadnyulat házimadárnak.
– Ostoba vagy, drágám – mondta ilyenkor Jacques-Louis. – A vadnyúl
házimadár, még bóbitája is van, csak Timotheus Lafforgue, a
Főellen mondja azt, hogy a vadnyúl békaféle. –
Jacques-Louis szívből utálta Timotheus Lafforgue-t a Főellent, aki
a Polgári Híradó szerint személyesen vette el idős nénik megtakarított
pénzecskéjét, és különben is hat ujj volt a bal kezén.
Történetünk szempontjából csekély jelentőséggel bír az a tény, hogy
Jacques-Louisnak volt egy kicsiny érdekeltsége, kicsinynél is
kicsinyebb, afféle beszállítás, a közjó érdekében. Aztán jött az
április. Este volt, a Polgári Televízió sem értette, mi történt,
Seguin-Lamarchand természetesen fölényesen megnyerte a választást,
de Timotheus Lafforgue, a Főellen valamiféle papirosokból többet gyűjtött össze.
– Méghogy, méghogy! – mondta Jacques-Louis Josephine-nek.
Josephine persze túlságosan nagy jelentőséget tulajdonított a
papirosoknak, de mint fentebb megjegyeztem, ő nem értette meg a polgári
idők szavát.
Jacques-Louis továbbra is kivette Seguin-Lamarchand beszédeit a
videókölcsönzőből, bár néha, ez tény, elfelejtette visszatekerni az
elejére.
– A vadnyúl házimadár, persze, hogy házimadár – mondogatta zuhanyozás közben. – Legfeljebb nincs bóbitája. –
Aztán furcsa dolgok történtek. Seguin-Lamarchand, a Győző, továbbra
is Főpolgár maradt, de formálisan, szóval bizonyos szempontból
Timotheus Lafforgue is meghúzhatta magát a Székben. Persze csak
időlegesen, amíg a papirosügynek végére nem járnak.
Aztán Jacques-Louisnak elromlott a videokészüléke. Már nem járt
polgári vadászbálokra. Sajnos elmaradtak a beszállítások a közjó
érdekében. Már nem olvasta a Polgári Hírmondót sem. Nem vitatkozott
Josephine-nel a reggelinél, csak hallgatott, és magában morfondírozott.
– Végül is – mondta magában. –
– Bizonyos értelemben – tette hozzá. –
– Nem pont úgy, szó se róla, de azért persze – hangsúlyozta. –
– Minden úgy volt, ahogy lehetett volna, de most inkább úgy van, ahogy kellett volna lennie – fejezte be. –
– Persze a gerinces ember, nem forgatja a köpönyeget, mint valami
szélkakast a damaszkuszi úton! – kiáltott fel hirtelen, de oly hangosan, hogy Josephine
leejtette a tojáskanalat. –
– Kimondom, akkor is, ha lenyakaznak érte – a vadnyúl nem házimadár!!!
Jacques-Louis, az Ellen megtalálta a közjó szolgálatának új módját.
Beszállított. És mindig visszatekerte a videót, miután meghallgatta Timotheus Lafforgue beszédét.
Csak Josephine-nel voltak bajok, aki nem értette meg, hogy a
Parlament miért éjjel fel tizenegykor ül össze négyhetente a forró
lábfürdő előtt, és még azt is kétségbe merte vonni, hogy
a vadnyúl békaféle.
De hát sajnos vannak, akik egyáltalában semmilyen idők szavát sem értik.
(Korridor, 2002)
