Hadilábon állunk mi a józan ésszel. Jöttek a büdöskapitalisták, jött az a rohadt kapitalizmus, amivel szemben vagy voltak nekünk valamilyen elvárásaink, vagy nem, és ha voltak, akkor vagy reálisak voltak vagy nem. Érzésem szerint inkább vagy nem. Picit magamból kiindulva: bezáratva egy bolondokházába az ember hajlamos elringatni magát abban a tévképzetben, hogy kívül minden csupa okosság, csupa ráció, minden a lehető legtökéletesebb rendben van, bezzeg itt! Megette a korrózió a lakatot, kiszabadultunk, és mit látok? Hogy a rácson túl is bizony akad bolondság doszt, hogy ott is vannak még hibák, eeetársak, és az a „bezzeg!” sem mindig pontosan úgy van, ahogyan azt a ketrec elzártságában gondolta volna az ember.
Megérthető, ha ilyenkor a frissen szabadult kicsit (nagyon, habitus kérdése) csalódott, és talán az is, ha egy idő után első indulatában odavág valami olyasmit, hogy na, ha ez az új, ez a másik ilyen, akkor inkább az a régi, mert az ennek az ellenkezője volt, és ha ez a valami is lehet rossz, akkor egészen biztosan az ellenkezője a jó. Hadilábon állunk mi a józan ésszel.
Szükségszerűen csalatkozik az, aki nagyon mást vár el egy bármitől, mint amit az a természete szerint adni tud. Nem akarok itt szív küldi mélységeket megcélozni, de erre talán az egyik legjobb megfigyelési terep a párkapcsolat. Ott is belelátunk mindenfélét az éppen ügyeletes „nagy Ő”-be, és elkezdjük figyelni, hogy megfelel-e ezen elvárásainknak. Nyilván, nem fog tudni, és már csak idő kérdése, hogy rácsapjuk az ajtót: nahát, én nem ilyennek ismertelek meg, csalódtam benned, vissza a jegykendőt! Vagy az a másik idióta, aki a kígyót nem hagyja békében hibernálni, hanem mindenáron felmelengeti, mert a tudatlansága miatt úgy képzeli, hogy a kígyónak is az jó, ami neki. És ugye teszi ezt a lehető legostobább módon, a kebelét használva hősugárzónak. Utána meg nem bír csodálkozni, amikor a teljesen fölöslegesen abajgatott kígyó megmarja. Erkölcsi tanulság: a jóindulatú hülye is ön- és közveszélyes, amire talán nem kéne mentség legyen a jószándék. A pokolba vezető út is, ugye.
Megtapasztaltuk tehát, hogy ez a kurva kapitalizmus nagyon nem olyan, mint amilyennek mi látni szerettük volna, és már le is vontuk az ostoba következtetést: vissza hát a régit, azt a másikat, mert ha ez rossz, akkor az volt a jó! Erős államot, kurjantotta minden kiábrándult szerelmes, és a hülyeség mindig talál magának értő füleket. Kádárizmust akartok, kérdezte Orbán, és már szalasztotta is valamelyik slapaját öt rend VOR-zakóért. Simicska, Nyerges és társaik pedig elégedetten dörzsölték a kezeiket: végre megint lesz sok-sok proletár, akik helyett végre hatalmi szóval is megtámogatottan ők fogyaszthatják a konyakokat. Minden keresletere adódik kínálat, ha egy masszív réteg megint államjobbágy (copyright: Konrád György, in: A Közgép tágulása) szeretne lenni, akkor hétszentség, hogy akad kegyúr is, aki elvállalja ezt a nehéz és embert próbáló szerepet.
És ha már megszületett a döntés a kádári restaurációra neki is látunk a kiépítésének.
Ésszerű, hogy mindent ésszerűtlenül, logikátlanul kell csinálni, hiszen a kádárizmusnak is ez volt az egyik megingathatatlan alapja. Amit a polgárok és a piac minden további nélkül képes lenne önállóan is megoldani azt államosítjuk, amit pedig nem, onnan kivonjuk az államot. A mobiltelefonálást és a szarszippantást állami kézbe vesszük, amint hogy a dohánykereskedelmet is és még sorolhatnám, ezzel szemben az egészségügyből és az oktatásból szépen fokozatos ötletszerűen és kapkodva elkezdjük kivonni az államot.
A józan ésszel erőst hadilábon álló polgár pedig hangosan megtapsolja ezeket a döntéseket. Első felbuzdulásában. Aztán majd idővel elkezd töprengeni, idősebbekben előjönnek bizonyos régi emlékek, például arról, hogy voltak már ők színre várók a Merkúrnál. Csak ugye ez ma már túlontúl sok millió embernek nem mond semmit. Aki a rendszerváltás környékén volt kiskamasz az ma 34 éves, így neki ez a színre várás valószínűleg már nem volt meg, marad tehát valami hamis nosztalgia egy olyan világról, amelyikben nem voltak gaz kapitalisták. Akkor még finom volt a joghurt, és nem zsákmányolta ki őket az ilyen-olyan telekom. Olcsó volt a telefonálás (szevasz, András!), és a többit takarja a feledés jótékony homálya. A színre várásra ma már az sem akar emlékezni, aki pedig tudna. Weiner elvtárs és a kivehető ajtós NDK turmixgép, mint nosztalgikus ikonok. Szép.
Nem különösebben nehéz megjósolni, hogy újból ugyanabba a folyóba lépve a lábunk is nagyjából ugyanúgy lesz vizes. Aki jóelvtárs, vagy ismer egy jóelvtársat, az fog tudni boldogulni most is, igaz, kicsit macerásabban és jelentős többletráfordítással, de neki lesz annyi érdekérvényesítő képessége, hogy hozzá tényleg ki fog jönni még pont időben az állami szippantóskocsi. Ő még egy jó ideig sikeresen be fogja tudni magát csapni azzal, hogy a rendszer jó, persze vannak még apróbb hibák, eeeetársak, de a rendszer, az jó. Ha pedig jó, akkor: a rendszer marad.
Az államjobbágy pedig ül nyakig a szarban, és ha éppen nem hallja senki bátran belemondja a kabátujjába: Egy forint a krumplis lángos dögöljön meg Orbán Viktor!
Mást nem nagyon tehet, ő nem jóelvtárs és neki nincs jóelvtárs ismerőse sem. Írhat felháborodott levelet az Orbán-titkárságra, ahonnan majd leszólnak, és vagy megoldják a problémáját, vagy nem. A hatalom, majd a sorra a rendszerbe beálló haszonélvezők úgyis befogják a pofáját, rutinosan szembehazudják, igenis a szarszippantó kivonul 72 órán belül, és aki mást állít az osztályellenség. Kizárják a választási eljárásból. A rendszer fő ideológusai újfent megállapítják majd, hogy ilyen disznópásztor-ivadékokkal nem lehet demokráciát építeni, és a Gazdi meg fogja hallani az ideológusai szavát: ha nem lehet, hát nem lehet, ez van. Majd kitalálunk nekik valami félázsiait.
Mondják, hogy az orbáni rendszer nem tud konszolidálódni. Nem a fenét. Tessék csak türelemmel kivárni. Kereslet, kínálat, meglesz itt minden. Előbb-utóbb a dolgok is működni fognak, mert a dolgok valamennyire mindig működnek, például az államjobbágyok egy meghatározó része igen hamar rá fog jönni arra, hogy a szippantóskocsit sem igényelni kell, hanem kenni, mert attól működik. És ha megint lesz csak pult alól kapható ez meg az, akkor igen hamar lesznek olyanok is, akik erősen érdekeltek lesznek ennek a rendszernek a fenntartásában. Nem sok idő, és visszajönnek a régi viccek is: Hogyan történik az átmenet a kapitalizmusból a szocializmusba? Forradalommal. És a szocializmusból a kapitalizmusba? Vonattal. Pár évtized és hipp-hopp rájövünk, hogy ez az államfeudalizmus tényleg nem jó. Rendszert váltunk, újból elképzelünk valamit arról, hogy milyen is az a kapitalizmus, majd újból csalódunk benne, mint a vénlány az oly régóta várt szép szőke hercegben. Magyar keringő. Már megint és még mindig.
