A sólyom nem kapkod legyek után, de ha mégis, akkor azt Aszófőn teszi. Nem, nem az öreg ördög valaga mögött ezer kilométerrel van ez a település, hanem a Tihanyi félsziget gyökerénél, átmegy rajta egy kétszámjegyű út, valamit a Royal Balaton Golf & Yacht Club is ott van tőle három ütésnyire. De a mondandóm szempontjából ez mindegy is, lehetne akár egy egybejáratos szabolcsi falu, a stílus az mindenhol stílus. Szóval elment Sólyom László, mert falunap volt, és a falunap évezredes velejárója, mondhatni elhagyhatatlan programpontja az eget mérés és a bólintás. Ezt többnyire valami ezredligás lokális hajjakend ejti meg, jobb esetben két percbe sűrítve, majd taps és kezdődhet a malacsütés. Aszófőnek lehet valami különleges vonzása, nekem fogalmam sincs, hogy mi az, talán majd akinek az a dolga, mondjuk egy elemző kielemzi, a lényeg, hogy ott idén Sólyom László exelnök mérte. Ez jött ki neki:
Sólyom szerint „az emberek tanácstalanságának itt kereshetjük a gyökerét: a kormányzás módjában, eszközeiben, röviden: stílusában. Ez azonban nem mellékes. Az ismert mondás szerint a stílus maga az ember. S így: a stílus maga a rendszer”
A stílus maga a rendszer. Be szép. Akár képaláírás is lehetne. Akár?
"A stílus maga a rendszer"
Olvasom a cikket, a beszéd leiratát, dől rám az ég. Emberi Jogok Európai izéje, Velencei Bizottság, alaptörvény oda-vissza, fékek és súlyok, stratégia, eurozóna, szellemi láncorgazmus, de tessék mondani, azt a kibaszott széket mibe tellett volna legalább egy kicsit helyrepofozni?
Igen, ez a szék most a legnagyobb problémám, hiszen ez mutatja meg a rendszer stílusát a maga könyörtelen valóságában. Azt, hogy mi az eget mérésben verhetetlenek vagyunk, mi mindig valami eszement nagy dologban (népben-nemzetben, például, de időnként Európában is) gondolkodunk, közben pedig kinn a seggünk a nadrágból, mert egy foltot rávarrni, no, az már meghalad minket. Sólyom nem kapkod tű és cérna után. Lehet rinyálni, hogy önhiki, hogy nincs pénz, hogy központosítás van, hogy Orbán van, de ez csak sokadlagos frissességű önfelmentés. Mantra, amivel elfedjük a lényeget: azt, hogy baszunk megcsinálni mindazt, amit mi, enkezünkkel, némi többé-kevésbé erőfeszítést belefeccölve tényleg meg tudnánk csinálni. Ültetjük a vendéget ország-világ szeme előtt a rongyos székre, és hallgatjuk, amint a stílusról regél. Hogy az maga a rendszer. Látjuk.
Nem, nekem ne próbálja senki bedumálni, hogy ez egy megoldhatatlan probléma lenne. Nem az. Ugyanúgy nem az, mint ahogyan a napokban folytatott álvitánkban a szemét kivivése sem az. Csak csinálni kéne, ilyen egyszerű.
Igen, nekem erről bőven van személyes élményem, kár lenne azzal a panellel jönni, hogy a Rózsadombról osztom az eszet a falusi életről. Éltem iszonyatosan szegény, isten háta mögötti faluban, tudom milyen az, amikor nem telik új ruhára. De azt is tudom, arra is igen jól emlékszem, hogy ott azt a kortalan régit mindig megfoltozták, mert az járta, hogy a legocsmányabb folt is szebb, mint egy gyönyörű lyuk. Tisztes szegénység, vagy mi. Benne volt az emberek vérében. Ha kigyulladt volna a házunk nagyanyám egészen biztosan beszaladt volna a tűzoltók előtt a tollseprűvel ellenőrizendő, hogy vajon tényleg nem maradt ott némi kis porcica a nagykredenc jobb felső sarkánál? Ott ez volt a stílus. Illett éhen dögleni, de nem szakadt ruhában. És pláne vége lett volna a világnak, ha a vendéget szakadt, koszlott, a gondozatlanságot magán hordozó akármire ültetik le. Bár nem nagyon volt ott és akkor az embereknek sok fogalmuk a világról, de egy ilyen után bármelyik háziasszony iszonyat erős késztetést érzett volna arra, hogy szégyenében kimenjen belőle.
Nem, nem hiszem, hogy egy olyan ország tudna, bírna egyről a kettőre jutni, amelyik gyakran elmegy égre emelt tekintettel az olyan apróságok mellett, amelyeket meg tudna javítani, amit jobbá tudna tenni, mert az ország, ez a nagy közös valami ilyen semmiségekből adódik össze. Ha az aszófőiek, ha ön, kedves olvasó, és igen, ha én magam is rendre nem tesszük meg azt, amit mi magunk megtehetnénk, nem végezzük el azt a munkát, amire amúgy a saját erőnkből is képesek lennénk, hanem mániákusan szaladunk egy égdarabka után amit megmérhetünk, akkor nem fog menni. Akkor mindig csak döcögni fog. Bár, az is lehet, hogy ez nem is akkora nagy baj, hiszen így legalább lesz mindig mit elemezgetni.
