…áldoznék a progresszió oltárán egy gyurcsányt. Ki tudja, hátha ezzel ki lehetne végre engesztelni a baloldali isteneket, és talán hamarább véget érnének az ínség évei. Nem vagyok ballib, legalábbis semmivel jobban nem vagyok ballib, mint jobbkonz vagy nemzlib vagy szoclib vagy papucs orrán pamutbojt. Ezt azért mondom, hogy tudatosítsam előre: nekem nincs semmi közös(nek vélt) harcom senki olyannal, aki a ballibség zászlaját lobogtatva indulna az éppen aktuális csatába. Igen, írni merek Gyurcsányékról és éppen leszarom, hogy ez nekik oszt, szoroz, hogy az ügyüket viszi-e hátra, piszkosul nem érdekel a dolog. Az ügyük. Az az egy.
Ha én ballib lennék, erős szívdobogást kapnék a Népszabadság olvasása közben. A DK progresszív pennáját egyszerre ketten is megragadják, elnök és alelnök, mi írunk önnek, és az első sorokat olvasva talán még érthető is ez a nagy nekibuzdulás, hiszen ilyen pályához tényleg indokoltnak tűnik a tandemben tekerés:
Azt, hogy a demokratikus baloldal sem képes szembenézni saját múltjával, a magyarországi baloldal történelmével, annak ellentmondásaival, árnyaival, terheivel, és bűneivel.
Jessz! Végre! Gyurcsány megírja azt a bizonyos kibaszottul jó könyvet a baloldalról, kegyetlenül őszintén, hogyan máshogy! Kicsit elbizonytalanít, hogy az anyósülésen (tényleg, hogy hívják a tandembiciklin a hátsó ülést?) nem Puch László, hanem Niedermüller Péter teker, és jól is jön ez a pillanatnyi megingás, hiszen tovább olvasva a láthatólag nagyívűnek szánt írást mit látok? Hogy Gyurcsányék a Kádár rendszerrel tartják fontosnak a szembenézést!
Ennek talán legszembeötlőbb jele, hogy nincs a baloldalon belül sem nyílt, őszinte és kritikus vita sem az 1956-os forradalomról, sem az azt követő Kádár-rendszerről.
Hát nem. Ennek a szembenézési képtelenségnek van egy kurrensebb, ráadásul a cikk egyik írójának sokkal, de sokkal kézre állóbb „legszembeötlőbb jele”, éspedig az, hogy a baloldal az MSZP balfaszkodásaival és a gyurcsányi szerencsétlenkedéssel sem képes szembenézni. A saját közelmúltjával. Keresni a választ, hogy azokból milyen erkölcsi és politikai tanulságokat kell levonnunk. Ha a Kádár-rendszernek volt hagyománya, üzenete, akkor talán az elmúlt 22 év baloldali rendszereinek, illetve a magát baloldali rendszerformáló erőknek is van hagyománya és vannak üzeneteik. Próbáljuk csak meg egy pillanatra a Kádár-rendszert behelyettesíteni:
Az a politikai mozgalom, amely magát a progresszív, balközép világszemlélet mentén értelmezi, nem vállalhat semmiféle közösséget a Kádár-rendszer hagyományával, üzenetével. Hiszen a Kádár-rendszer korlátok közé szorította a szabadságot, a társadalmi biztonságot a szabadság korlátozásának elfogadásához kötötte, morálisan elfogadhatatlan alkukat kényszerített a társadalomra.
És Gyurcsánnyal, az MSZP-vel vállalhat? Az utóbbi 22 év az teljesen rendben van, arról szó se essék? Erkölcsi és politikai bátorság, írják, valamint túlteng a cikkben a morálra való hivatkozás,
Hiszen mi morális alapokon nyugvó, közös értékeket megjelenítő, nyitott, felelősséget vállaló, a társadalmi csoportok egymás iránti szolidaritására épülő Magyarországot akarunk építeni.
Mert a múlttal kritikusan szembe kell nézni, hazudják elnök és alelnök, egybehangzóan. Holott ha én ballib lennék, akkor talán még kíváncsi is lennék dolgokra. Az őszinte dolgokra.
Gyurcsány például elmesélhetné kegyetlenül őszintén azt, hogy hogyan mentek akkor a dolgok, amikor ő, a morális alapokon nyugvó, közös értékeket megjelenítő, nyitott, felelősséget vállaló izé a nagyonszolidaritásra épülő Magyarországon pár év alatt egy csóringer senkiből milliárdos, jelenleg az ország ötvenedik leggazdagabb emberévé vált. Én tudnék azokról az időkről mesélni, de Gyurcsány sokkal hitelesebb lenne. Kikkel, mikor, milyen trükköket használva, ésatöbbi. Figyelemmel a morálra és az összes többi baloldali értékre. Abban a kontextusban kérem elmagyarázni, mert én, ha ballib lennék, úgy szeretném érteni. Hogy mitől ballib Gyurcsány sikertörténete. Kritikusan, morális alapon szembenézve.
Gyurcsány úgyszintén mesélhetne az MSZP működéséről is. Kritikusan, morálisan, de leginkább őszintén. Hogy milyen volt Puch Lászlóval, Kapolyival, Leisztingerrel és a többi nemoligarchával együttműködni, progresszíven. Kegyetlenül őszintén elénk tárni a pártfinanszírozás általa megismert, megtapasztalt rejtelmeit. Nem azért, mint ha nem lennének fogalmaink, mint ha nem tudnánk, hogy hogy mentek a dolgok, de itt megint az van, hogy ez Gyurcsány szájából lenne az igazán hiteles. Kedélyesen mesélje el, hogy akkoriban hogy ment a szabadrablás, amikor neki arra szinte teljes rálátása volt. Lehet benne lárifári is.
Valamint igen, mesélhetne végre őszintén arról is, hogy ő maga mit kúrt el. Miért nem volt képes egyetlen dolgot sem tisztességgel végiggondolni, megtervezni és végrehajtani. Azt, hogy merazorbán már éppen elégszer hallottuk, ha én ballib lennék engem lassan már érdekelne az is, azon túl mi volt az akadálya a progressziónak. Őszintén, morálisan, önkritikusan.
Ha mindezekről Gyurcsány tényleg őszintén számot adna, nevekkel, összegekkel, dokumentumokkal (mibe, hogy elvermelt jónéhányat, jó lesz az még valamire alapon?) akkor szinte biztosra vehető, hogy jobb esetben pár év börtön várna rá, rosszabban pedig egy rendkívül egészségtelen fejlövés, de hát nincs progresszió áldozatvállalás nélkül, és ha én ballib lennék, meghoznám ezt az áldozatot. Na jó, akkor is, ha nem lennék ballib.
Még szerencse, hogy nem vagyok ballib. Ettől a nemballibségtől tudom, hogy a kérdéseim naivak, tudom, hogy lófasz fog itt folyni, nem őszinte szembenézés, de ugyanez a nemballibség adja meg azt a szabadságot, amelynek a segítségével felidézhetem azt, ami Horn Gábor politikai életútjának egyedüli értelmesen megfogalmazott gondolata volt:
Nem azt mondták Feri, azt mondták, hogy menj a picsába!
És újra, és újra, és megint újra felidézem, ahányszor ilyen írás jön velem szembe, Feri és akármelyik alferi által szignálva, tandemben vagy egyedül tekerve, mindegy is, a fő, hogy hemzsegjen benne a morál, a progresszió, a baloldali érték valamint a szembenézés. Az őszinte szembenézés.
Feri, hallgatni kéne a Gáborra.