Az Örülünk, Vincent? blog pedig "igazi kurzusértelmiséginek" nevezte, aki "tudja, mit várnak el tőle a zsetonért, és kifogástalan minőségben nyújtja a szolgáltatást". (Seres László interjúja Lánczi Andrással)
Minap Schmidt Mária mesélte el, hogy a "teljesítmény" igazi konzervatív érték, és hogy a magyar munkavállaló "ellustult". Most pedig Lánczi András magyarázza el a "független értelmiségit". Jogi képviselőnk egy hosszú listát mellékelt azokról a kifejezésekről, különösen jelzőkről, amelyek használatát kerülendőnek látja a fenti két (hopp, főnevek is vannak a listán, drága ügyvéd úr, miért nem írja rögtön, hogy csak a cseresznyefa virágzásáról írjak posztot?) közszereplőről szólva.
Schmidt Mária és Lánczi András elsősorban tudósember. Nagy piros betűkkel van rájuk írva, hogy tudósemberek. Akiknek valamilyen oknál fogva nincs mérhető, komolyan vehető tudományos munkásságuk. Schmidt Mária egy tudományos munkának egyáltalán nem nevezhető könyvből védte meg 46 éves korában a Ph.D-disszertációját. Lánczi középiskolai tanárból képződött át filozófiatörténésszé vagy politikatudóssá vagy jóégtudjamivé. Jó időben voltak jó helyen, megfelelő kapcsolatot ápoltak a megfelelő emberekkel, és ezt ma Magyarországon, bizonyos területeken tudományos karriernek szokták nevezni.
A "független értelmiségi" kifejezést az Egyesült Államokban eredetileg azokra az írókra, újságírókra használták, akik kizárólag írásból éltek, tehát nem vállaltak munkát pl. egyetemeken. Az ötvenes évektől a kifejezés leginkább azt jelentette, hogy függetlenek a "think-tank"-októl. A "public intellectual" szélesebb olvasóközönséghez szólt, magas színvonalon terjesztette az ismereteket, színvonalasan, de érthetően írt művészeti, tudományos és politikai témákról. Ez az értelmiségi szerep valóban mutatott rokon vonásokat az aufklerizmussal, de a politikai befolyásolás nem volt feltétlenül része. Ezeknek az értelmiségieknek, pl. Edmund Wilsonnak vagy Walter Lippmannak a munkásságát mindmáig tisztelik. Maga a szerep talán megszűnt vagy a felismerhetetlenségig átalakult, de az amerikai kulturális emlékezet része.
Itt most jöjjön egy félbekezdésnyi kitérő. A múlt héten Princetonban voltam. A vonat egy Princeton Junction nevű állomásnál teszi le az embert, ahonnan egy "Dinky"-nek becézett kisvasút visz be a városba. Fiatalok álltak a peronon, princetoni diákok. És nagyon jól látszott rajtuk, hogy tisztában vannak vele, hogy kicsodák és mit keresnek Princetonban. Van rajtuk valamiféle magabiztosság, valamiféle büszkeség, amit úgy fordíthatunk le, hogy "megdolgoztam azért, hogy itt lehetek, tehetséges vagyok, és nem szégyellem".
Láncziról ordít a bizonytalanság. Az agresszivitása, a vicces nagyképűsködése egy kontraszelektált ember félelmét leplezi. Ezekkel van most tele az ország. Oké, ezekkel egy ideje tele van az ország.
Nem az a baj Lánczi Andrással, hogy feladta a függetlenségét. A függetlenség egy állapot, és nem érdem. Egy politikailag rendkívül elkötelezett agykutató vagy fizikus nyilván nem nevezhető függetlennek, de a legfontosabb szerepét, a tudományos kutató szerepet ez még akkor sem feltétlenül érinti, ha esetleg a saját szakmáján belül is használja a politikai kapcsolatait. Van egy pálya, ahol érdektelen, hogy az illető melyik politikus mögött volt biodíszlet. Nagypálya. A nagypályás ember függősége gyakorlatilag irreleváns. Nem elegáns, nem szimpatikus, de a lényeget általában nem érinti. A kispályás ember függősége az igazi függőség. A Sors által a kispályára ítélt ember, az ambiciózus senki felméri magának azt a terepet, amit nagypályának hazudhat az egész életében, persze leginkább a Lajtán innen. Nem az a legnagyobb baj, hogy a Századvég (ügyvéd úr, figyelmem lankadatlan) sponácás jellegű (ez mindig bevált) tranzakciókat bonyolít a kormánnyal, hanem az, hogy a magyar politikatudományban egy Lánczi valaki lehet, és oda is helyeződik a magyar politikatudomány, ahová Lánczi, és nem mondom meg, hogy melyik kétéltű melyik részére gondolok. És ehhez elég egy Kiáltvány. Jó időben, jó helyen. Mindenki tudja, hogy Gyurcsány Ferenc is tartott értelmiségieket. Egy részük hűséges maradt hozzá, egy részük a bukás pillanatában úgy gondolta, hogy a társadalom nemcsak hülye, de amnéziás is. Én pontosan tudom, hogy Schmidt és Vásárhelyi Máriák gyakorlatilag bármiért beperelhetnek, talán azért mégse, ha egymáshoz hasonlítom őket.
Egy ilyen posztot nehéz befejezni. Szeretném elkerülni a tanulságot, a vörös farkincát, az összekacsintást azokkal, akikkel egyetlen közös témánk lenne, hogy mennyire utáljuk az orbánviktort. Szóval, amikor leszálltam a vonatról, megittam fél liter diétás Mountain Dew-t. Még mindig nagyon rossz.
