Az Orbán-rendszer egyik nem túl eredeti, de annál keményebb könyökű kitartottja a héten vicces pamfletben rontott neki az általa baloldalinak és liberálisnak vélt szervezetek „faszkodásainak”. A poszt igencsak silány érvanyagával nem foglalkoznék, viszont arra nagyon ráhibázott, hogy tényleg itt lenne az ideje számba venni, mi is a valódi baj az Orbán-rendszer ellenzékével, mert ebből így tényleg negyven év Fidesz-kormányzás lesz.
Az Orbán-rendszer ellenzékével nem az a legnagyobb baj, hogy baloldaliak, liberálisok, zöldek (nagyon), hogy amatőrök, hogy nem értik a demokráciát, vagy hogy piszkos a kezük. (Ez is mind baj, de nem ezek a legnagyobbak.)
Hanem az, hogy nem képesek világosan elmagyarázni a szavazóiknak, hogy mitől elfogadhatatlan az Orbán-rendszer egésze, és mit fognak tenni a lebontása érdekében az első alkalommal, amikor lehetőségük lesz rá. Ha alkotmányozó felhatalmazással, akkor úgy, ha egyszerű többséggel, akkor úgy, ha kisebbségi kormánnyal, akkor úgy.
Az Orbán-rendszer elfogadhatatlansága nem a jobboldaliságában rejlik. Ez a rendszer nem jobboldali: ez egy maffia-korporáció, amelyik számára az ideológia, a vallás, a kultúra, a hagyományok, a nemzeti érzelem, ezek mérsékelt és szélsőséges árnyalataiban egyaránt, csak lenyúlható brand identity-k. Ezért felesleges is a rendszernek baloldali, liberális vagy akár jobboldali kritikáját is adni. Mivel ez egy közhatalmat gyakorló, de üzleti alapon szervezett maffia (kis elmebeteg stichhel), ezért az emberek kezelésére két módot ismer: ha bent vagy, megvédenek, ha kint vagy, kifosztanak, mindezt az állam segítségével. Aki nincs eleve kizárva, az be akar kerülni. Ez adja a rendszer tartós tömegtámogatottságát. Nem olyan bonyolult ez.
Magyarországon formálisan szabadság, demokrácia és köztársaság van. Sajtószabadság van. Jogegyenlőség van. Gyülekezési szabadság van. Egy szavunk sem lehet.
Csak a gyakorlatban nincs. A választás szabadsága az Orbán-rendszer közoktatásában annyit tesz, hogy olcsó, alacsony színvonalú állami iskolák, olcsó, magas színvonalú egyházi iskolák, vagy drága, magas színvonalú magániskolák közül lehet választani. Akinek ennyiből is megy, annak a választás szabadsága teljes. Aki ezek helyett esetleg olcsó, magas színvonalú szekuláris állami iskolát választana, hamar rájön, hogy nem él szabad országban.
A vallás szabadsága az Orbán-rendszerben annyit tesz, hogy követheted valamelyik államilag elismert egyházat és részesülhetsz a befizetett adód jótéteményeiből. Vagy követhetsz egy államilag el nem ismert egyházat, és kiteszed magad az adócsalás gyanújának. Vagy nem követsz semmilyen egyházat, és finanszírozhatod vallásos honfitársaid magas színvonalú oktatását, míg a te gyereked lepukkant állami iskolába jár. A vallás szabadságát Magyarországon kizárólag az államegyházak követői élvezik, a többiek ebből ki vannak zárva.
A gyülekezés szabadsága azt jelenti, hogy ha a kormánypárt szimpatizánsa vagy (eufemisztikus kifejezés a kitartottra), akkor a szimpátiatüntetéseid megszervezéséhez igénybe veheted az állampárt és a pártállam kommunikációs és logisztikai infrastruktúráját, a hatóság fenntartja neked a felvonulási útvonalakat az általad kívánt tetszőleges helyen és időpontban. Ha ellenzéki szervezet vagy, akkor szabadon tüntethetsz alkalmatlan helyen vagy alkalmatlan időpontban, el kell viselned a szélsőségesek provokációját és kiteszed magad az adóhatóság kitüntető figyelmének.
Az Orbán-rendszer jogegyenlősége azt jelenti, hogy a bíróságokon az állampolgárokat és ügyeiket egyenlően, előítéletektől mentesen, tisztességes eljárásban ítélik meg. Az emberek sorsát legfeljebb egy-egy túlhajszolt, tudatlan, korrumpálható, megfélemlíthető, elfogult bíró szeszélyes döntése pecsételheti meg, ahogy bármely más jogállamban is. Mindenki más esetében egy világos pecking ordert állított fel a rendszer. A csipkedési sorrend rossz végén a bukott szoci/szdsz-es csibész áll (ül), az ő keresztje az, hogy a saját bűnein kívül még a le nem bukott társai büntetését is viselnie kell. Fölötte áll az átlagember, aztán a fideszes csókos, és a csúcson az érinthetetlen, a fideszes oligarcha. Ő nem egyszerűen bírósági ítéletet vesz magának, hanem törvényt.
A sajtó szabadsága azt jelenti, hogy szabad teli torokból ordítani, hogy nincs sajtószabadság, de nem szabad leírni például azt a közismert pletykát, hogy Damu Roland egy Fidesz-közeli szakállas bácsi közbenjárására kapott a szokásosnál sokkal súlyosabb büntetést. Upsz, most mégis leírtuk. Eszerint van sajtószabadság?
Az Orbán-rendszer az Európai Unió, a NATO, az EBESZ, az IMF és más nemzetközi szervezetek demokratikus jogállamnak elismert tagjaként építette ki a pártállamát, ezért ügyel rá, hogy formálisan, az átlagember számára érthető fogalmi keretek között ne lehessen a nevetségesség vagy az eszelősnek tűnés kockázata nélkül diktatórikusnak vagy szabadságkorlátozónak nevezni. Azok számára, aki „bent vannak”, a szabadság teljesnek és tökéletesnek látszik, a „kívül lévők” lázongása pedig jobb esetben érthetetlen és nevetséges, rosszabb esetben pedig a többség akaratának elutasításából fakadó frusztráció antidemokratikus és hisztérikus megnyilvánulása.
Az átlagember a mindennapi életében általában nem éli meg rosszul a szabadsága absztrakt korlátozását, ahogy a Kádár-rendszerben sem. De ha netán egy konkrét szabadsága korlátaival szembesül és a maga kis köreiben fellázad, hamar szembetalálja magát a könnyen ellene hangolható többséggel. „Milyen diktatúra? Mi az, hogy nincs szólásszabadság? Ugyan már, ez csak hisztéria! Olyan akarsz lenni, mint a …?” (Ide valamelyik nagyon csúnya, nagyon unszimpatikus, közismert balliberális mumus nevét kell beilleszteni, aki/amilyen azért az átlagember nem akar lenni.) „Olvasd már el a médiatörvényt, az alaptörvényt, a NER-t, a bármit” – és persze nem olvassa el, hagyja magát leugatni: újabb levert egyszemélyes ellenforradalom.
Ez az a csapda, aminek a megoldására a jelenlegi ellenzék alkalmatlan. Vagy kártékony baloldali demagógiával, vagy artikulálatlan, éretlen és politikailag értelmezhetetlen flash mobokkal, vagy életszerűtlen jogfilozófiai dogmák hajtogatásával fejezik ki a rendszerrel szemben kritikájukat. Az átlagemberek nem kapnak használható muníciót, túlélő készletet a mindennapi harcaikhoz a rezsimmel szemben, ezért vagy differenciálatlan alcsútitörpézésre redukálják a kritikájukat, vagy egyszerűen behódolnak, mert élni kell.
Szerény véleményem szerint az államot megfertőző maffiát csakis egy olyan választási szövetség győzheti le, amelynek tagjai félreteszik az ideológiai meggyőződéseiket, és egyetlen cél elérésére összpontosítanak: az állampárt leváltására. A választási győzelem után a győztes koalíció ennek megfelelően egyetlen feladatra kaphat mandátumot: a pártállam lebontására, azaz a szabad, demokratikus és plurális állam intézményeinek helyreállítására.
Aztán kezdhetjük elölről a rendszerváltást.
