Bemegy egy orbánviktor az orvoshoz. Illedelmesen köszön, leveszi a kalapját, oszt néddmá’, hát nem egy varangyos vona ül a fején! Orvos kellő értetlenkedéssel néz, szemmel láthatóan várna valami magyarázatfélét. Nosza, ezen fel is bátorodik a varangyos vona, és barátságosan odaszól az orvosnak: –Nézze már meg doktor úr, mi nőtt a seggemre!
Megfogott egy kurta mondatocska a Spiegelből:
Modern, well-networked right-wing extremism in Hungary was born in the fall of 2006.
Vitatnám. Nem nagyon, csak egy kicsit. Illetve nem is annyira vitatnám, mint inkább árnyalnám. Úgy gondolom, hogy valami nem tud csak úgy megszületni, ahhoz kell még néhány dolog, termékeny talaj, mag, és talán nem utolsó sorban megfelelő körülmények a fekundációhoz.
Pechünkre hozott nekünk a rendszerváltás két olyan súlyos kérdést is, amit nem hogy megválaszolni nem tudtunk, de többnyire még addig se nagyon jutottunk el, hogy magát a kérdést kellő alapossággal megfogalmazzuk. Az egyik ilyen kérdés, probléma a társadalompolitika lenne. A rendszerváltás környékén jól látszott, hogy lesznek vesztesek, és hogy köztük igen nagy számban fognak előfordulni olyanok, akik épp csak megkapaszkodtak, igen, zömmel a cigányokra gondolok, de nem csak rájuk, hanem azokra a tömegekre is, akik a gyárkapun belüli munkanélküliség áldásos hatására lényegében véve a tartós munkanélküliségre szocializálódtak. Szinte már a rendszerváltás pillanatában beindult a társadalom szétszakadása, és erre mi a szokásos módon reagáltunk, egyrészt jó erősen homokba dugtuk a fejünket, másrészt pedig megkötöttünk pár önámító alkut, például mintegy cinkosan összekacsintva elfogadtuk azt, hogy aki a veszteságra került, az mehessen el rokkantnyugdíjasnak és mellette háborítatlanul dolgozgathasson feketén.
Kialakult lassacskán egy ország az országban helyzet: az eleve alacsonyabb státuszú rétegek végérvényesen és szinte visszavonhatatlanul leszakadtak, és mára létrejöttek olyan mikrorégiók, települések, ahol lassan többségben lesznek azok, akiknek ma már semmi esélyük arra, hogy érdemben visszakerülhessenek a munkaerőpiacra és ezáltal sorsuk valamiféle boldogabb fordulatot vehessen. Nem nehéz megjósolni, hogy ahol az ilyen sorsú emberek részaránya egy bizonyos mértéket meghalad ott a probléma csak fokozódni fog, hiszen beindul egy elvándorlás, pont azok mennek el legelőbb, akik a magasabb státuszuk miatt lendíteni tudnának kicsit a településen, így ez a folyamat komolyabb beavatkozás nélkül akár oda is vezethet, hogy egy településen a végére szinte csak azok maradnak, akiknek se munkájuk, se jelenük, se jövőjük. A társadalompolitikának arról kellett volna szólnia, hogy milyen módon, milyen eszközökkel lehet ezt a súlyos szétszakadást megakadályozni.
Erre viszont nem volt semmi komolyabb ötlet, de még szándék se a problémával való érdemibb foglalkozásra.
Az érdemi társadalompolitika hiányában szépen haladt tovább a társadalom szétszakadása. A legalsó rétegben tengődőket, a szinte teljesen depriváltakat idővel leírtuk, de nem nagyon tudtunk mit kezdeni a depriváltak fölött lévő réteggel sem, azokkal a nagy tömegekkel, akiknek még éppen jutott valamiféle munka, de szinte folyamatosan a lecsúszás peremén egyensúlyoztak. A nagyvonalú állami szerepvállalás a jövedelmi különbségeket elég szépen kiegyenlítette, de ezzel két baj is volt. Az egyik az, hogy zömmel hitelből egyenlítettünk, a másik pedig, ami a súlyosabb, hogy a hiányzó társadalompolitika miatt ez a kiegyenlítés csak tüneti kezelésként tudott hatni, a problémát nem orvosolta, csak még éppen elviselhetővé tette. Eredmény: egy csomó adósság, és egy jó adag emberke, aki reszket, mert azt érzi, hogy bármelyik pillanatban lecsúszhat, ha a válság és az eladósodottság miatt ez az állami kiegyenlítés alább hagy. Ja, és a középosztálynak nevezett valami is leginkább ilyen státuszféltőkkel van tele, és nagyon nehéz lenne például egy tanári fizetés ismeretében azt mondani, hogy a félelmeik teljesen alaptalanok.
Brizáns gyúelegy: egy jó adag deprivált, ráadásul sokszor földrajzilag is koncentráltan, egy olyan (nevezzük az egyszerűség kedvéért így) munkásosztály, amelyik éppen csak egy hangulatnyival áll magasabban, mint a depriváltak, valamint egy középosztálynak mondott valami, ami pedig a munkásosztállyal csúszik egybe, és mindkettőnél jelen van a félelem attól, hogy elveszítve a jövedelmeiket, vagy annak egy részét lejjebb csúsznak, egy alsóbb osztályba. Ha ez nem a szélsőségesség melegágya, akkor nem tudom mi lehetne az. És ismétlem, mindez leginkább azért alakulhatott így, mert úgy komolyabban senkinek nem jutott még eszébe, hogy ideje lenne valamiféle társadalompolitikát is csinálni.
A másik, úgyszintén nem, vagy rosszul kezelt problémának az identitásválságot látom. Nagy úr az identitás, pedig amikor van, amikor nincs vele semmi gond, szinte észre se vesszük. Azokban a boldogabb országokban, ahol nem volt annyi törés és annyi újrakezdés (értsd jól: mindent ugyanott, ugyanúgy folytatni, ahol elcsesztük) ott az identitással sincs komolyabban gond, hiszen az egy olyan jószág, ami rendes körülmények között mintegy ránő az emberre. Kapja a szüleitől, csiszolgatja az iskola és a szükséges mértékű megújításáról megbízhatóan gondoskodik a jól működő kulturális közeg. Az identitásnak szükségszerűen szólnia kell arról is, hogy ki a répa vagyok én, hogyan illeszkedem a világba, így arra is reflektálnia kell, hogy mi itt történetesen egy nagyobbacska csoportnak is a részei vagyunk, amely csoportot az egyszerűség kedvéért nevezzünk úgy, hogy: a magyarok. Ehhez kellett volna találnunk valamiféle viszonyulást, de a körülmények ennek se kedveztek. Már az első parlamenti ciklus alatt látszott, hogy kapkod mindenki valami kapaszkodó után, előkerült a díszmagyar a naftalinból, újratemettünk és átkereszteltünk, valamint erre reakcióként megjelent egy erős értelmiségi fanyalgás, ami érthető, de ez a fanyalgás kimerült a tagadásban, ne foglalkozzunk mi itten ilyen nemzettudat-izékkel, mert ilyesmikből mi jól nem jövünk ki soha, így a nagy nemzeti identitáskeresésre született egy olyan értelmiségi válasz, hogy azt nem is kell keresni, legyünk inkább globalizált kozmopoliták és nézzük az univerzális értékeket, blabla.
Persze az emberek jelentős része nem így gondolta, és részben ez alapozott meg az orbánizmusnak. És Orbánnak, értelemszerűen.
Aki, fülén kicsorgó magabiztossággal, csörtető ártányként vetette magát a témára, és kihaénnem alapon eldöntötte, hogy majd ő ad itt nekünk identitást, bis zum tövig. Sorra vette a rosszabbnál rosszabb lehetőségeket, például a kedvenc csodafegyverét, a szajkózást is bevetette: polgári oldal, polgári kormány, polgári polgár. Befestette piros-fehér-zöldre az eget, osztogatta és lengette a lobogót, koronát abajgatott, hátha, de csak nem lett meg a nagy áttörés. Nem működött a dolog. A végén már komolyan vicces kísérletek is születtek, például egy nembaráti nemfideszközeli médiacég komoly milliókért azt találta ki, hogy Magyarország imázsát mi sugározná a leginkább, szimbolikusan? Egy „H” betű! Ez egyúttal rá is világított arra, hogy miért működésképtelen az a gondolat, mely szerint tízmillió ember helyett inkább egy Központi Bizottság mondja meg, hogy mit vélekedjen miről. Olyant nem sikerült kitalálni, ami működött volna, a nem működőt pedig a polgárok zöme nem hagyta magára oktrojálni, az meg teljesen nem Orbán-kompatibilis gondolat, hogy neki csupán a körülményeket kellett volna megteremtenie ahhoz, hogy az emberek kedvükre elvégezhessék ezt az identitásépítő felüdítő testmozgást.
Tehát ott tartunk, hogy a társadalom nem túl szerencsés tagozódása és ez a patológiás identitásválság szinte melegágyként terpeszkedik a szélsőségesség alá. Ekkor jön el az igazi katasztrófa, Orbán 2002-es, valójában nem várt veresége. Ekkor indul el az a folyamat, aminek a Spiegel 2006-ra teszi a kezdetét, pedig az sokkal inkább csak a bábállapot vége, az a pillanat, amikor előbújik az imágó és a nagyon naiv emberek még reménykedhetnek, hogy pillangó lesz az, nem utálatos döglégy. Akkor hangzik el az a félmondat, amit én az elmúlt huszonév legsúlyosabb politikusi megmondásának tartok:
…a haza nem lehet ellenzékben.
Mintegy ezzel veszi kezdetét az a folyamat, amelyiknek mára az lett az eredménye, hogy gyakorlatilag alkalmatlanná tették a köznyelvet arra, hogy annak a kereteiben értelmes beszélgetések folyhassanak a közügyeinkről. És egy másik folyamat is akkor indult el:
„Tudnunk kell egymásról, ha a sors úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, egyszerre mozdulhassunk”
Igen, a polgári körök. Orbán Viktor elkezdett magának megágyazni, és mire boldogan bebújhatott volna a ciha alá mit lát? Hogy egy varangyos vona már ott terpeszkedik lábtól az ő ágyacskájában! Picit fintorognak ugyan mind a ketten, de azért elhálják az elhálnivalót, a varangyos vona morgolódik ugyan a lábszag miatt, de bízik benne, hogy majd csak feljebb kerül idővel, Orbán pedig igyekszik megmagyarázni, hogy á, nem, ezek nem szélsőségesek, ugyan, ki gondolhat ilyent, hanem ezek becsületes, nemzeti érzelmű fiatalok, és ő, személy szerint sok sikert kíván nekik. Szaván fogták, sikeresek lettek, de ehhez a sikerhez igen jelentős mértékben hozzájárultak az orbáni polgári körök, és az orbáni „nyelvújítás”, melynek során egyre inkább létrejött egy irracionális nyelv, amelyben egy fogalom egyaránt jelenti a semmit és a bármit, valamint létrejött egy saját, belülről zárt világ, amelyre nem érvényesek a külvilág narratívái, de saját koherens, felfogható, megismerhető leírója sincs, így abban a világban bármi lehetséges, valamint annak az ellenkezője is, és ha arra van igény, hogy a kettő egyszerre legyen lehetséges az is megoldható.
A varangyos vona pedig kúszott apránként felfele, pár év alatt eljutott a térdéig, ma pedig lassanként az alfelénél tart. Itt egy picit elbizonytalanodni látszott, mi legyen, nyaljak, vagy harapjak, de talán úgy véli, hogy az az Orbán által vetett ágy neki mindenképpen jobban fekszik, így sanszos, hogy a harapás mellett dönt. Minden körülmény Vona Gáboréknak kedvez. A kora kétezres évek identitáspolitikája most nyal vissza. Ria, ria, Hungária, ez Magyarország, mondja a videón ez az érdekes egzisztencia, és miért is ne lenne igaza?
Emlékszünk még? Hajrá Magyarország, hajrá magyarok! Ennyi jött át az orbáni identitáspolitikából. Magyarnak lenni annyi, mint magyarnak lenni, de azt nagyon. Hogy ezen túl mit kezdjünk, mit kezdhetünk magunkkal? Tessék megnézni azt a tanácstalanságot, ami a riporterrel szembenézni nem merő jómunkásember arcán kiül. Na jó, győztek, maguké a színház, maguké az egész ország, Orbán Vona kezéből eszik, és most? Hogyan tovább? Mit szeretnének magukkal kezdeni? Hát, aztat én nem tudhassam, én erről csak a magánvéleményemet mondhatnám el, de az nincs, én csak egy része vagyok a tömegnek, én csak azt szeretném, hogy még magyarabb lehessek még magyarabbul. Na jó, de konkrétan mit szeretne? Hát, azt mink nem tudhassuk...
És ott, ahol nincs semmi ötlet, ahol egyre több ember nem bír azon túl semmit kitalálni, hogy ő rettenetesen magyar, ott előbb-utóbb valami magyarázatfélét kell találni arra az ellentmondásra, mely szerint ha mi ennyire, de ennyire faszányos nációja vagyunk a világnak, és most ennyire, de ennyire minden hatalom a miénk, akkor mégis, mi a bánatos lófaszért nem tudunk sikereket elérni? Önállóan, egyénenként ez nem megy, mert azt vagy meg se tanulták hogyan kell, vagy a nagy összefogósdiban elfelejtették, így maradna az, hogy a magyarnak levés, mint az identitásukat túlzottan is meghatározó szerep adjon valami kis boldogságot, tehát a magyarnak, mint közösségnek kéne domborítania valamit, valami sikerecskéket, hogy a lelki szegények is sütkérezhessenek valamiféle diadalocskában is végre, annyi árnyékos év után. Mivel siker, az nincs (mondjuk az lenne a meglepő, ha lenne), így marad a frusztráció, aminek okát kell adni. Kell valaki, akit gyűlölni lehet mindazért, amit mi magunk elmulasztottunk megtenni, de ezt a mulasztást beismerni nem lehet, mert olyan nincs, hogy a hiba magunkban lenne, a hiba mindig másban van.
A zsidók, azok tehetnek róla. Meg a cigányok. Meg a sok ingyenélő. A bankok, a pénzvilág hiénái. A liberálisok. A buzik. A multinacionális kizsákmányolók. Az unió, aki gyarmatosít. Thomas „kiafaszom” Melia. A nyuggerek. Az álrokik. A komcsik, Gyurcsány, a szocik. Da capo ad libitum.
Hála Orbán Viktornak ma már csak ezt értik, csak erre rezonálnak a legtöbben. Nincs, el lett korcsosítva a közbeszéd, nem lehet érdemben és értelmesen elbeszélgetni a bajainkról. Ma már, ha akarnánk se lehetne közbeszélgetést folytatni a társadalompolitikáról. Sok helyen annyira kilátástalanná vált a helyzet, hogy az ott élők részéről szinte már természetes reakció a tagadás, mint az énvédő mechanizmus egyedül szóba jöhető eleme. Olvasom az egyre kedvencebb lapomban, a Magyar Narancsban Becker András írását a hajdúhadházi „helyzetről”(Okold az áldozatot!). Van egy tizenháromezer lakosú kisváros, van benne vagy 40% munkanélküli, van neki egy Csáfordi Dénes nevű polgármestere, és van neki egy romokban heverő közoktatása. Volt ugyanis valamiféle kósza vélemény arról, hogy a szétszakadó társadalmat talán az a társadalompolitika tudná mégiscsak összetartani, amelyik egy olyan oktatáspolitikát támogat, ahol a közoktatás, mint rendszer egyik, ha nem a legfontosabb szerepe az lenne, hogy a kitörési lehetőséget megteremti a depriváltak gyerekei számára is. Ehhez a kósza véleményhez tartozott az is, hogy talán nem kéne szegregáltan oktatni, már rögtön a legelején lemondani a szerencsétlenebb sorsú gyerekekről és hátrazavarni őket valami fészerbe, üljenek csöndben, ne csináljanak nagyon nagy galibát és olyan nyolcadik végéig szíveskedjenek elhúzni a picsába, eltűnni a szemünk elől, vagy csak akkor megjelenni, ha nekünk arra támad gusztusunk, hogy fél marék pörköltért szart lapátoltassunk velük.
Csáfordi Dénesnek az oktatásról, az oktatáspolitikáról a legfőbb mondanivalója ez volt:
"Létre kell hozni egy teljes felmenő rendszerű képzést a városban működő sportágakra alapozva, melybe az óvodák, az általános iskolák és a középiskola is bekapcsolódik, s ami a városban működő sportegyesületek szintjén teljesedhet ki. A városban vannak most is jól működő sportágak. Ilyen a labdarúgás, a kosárlabda, az ökölvívás és az íjászat. Ezeket kell fejleszteni, ezekre kell alapozni a rendszert!"
Ugyanaz az ötlettelenség, mint a videón habogó jómunkásembernél. Felkapjuk a Gazdi néhány ötletét, ha ő azt mondta, hogy a foci, akkor a foci, legfeljebb belevisszük még a mi kedvencünket, a kosárlabdát, és ennyi. Ez a szürkeállomány kéne most szembenézzen azzal, hogy a lecsúszást, az elszegényedést nem hogy megállítani, nem hogy a trendet megfordítani nem sikerült, de jó eséllyel csak még ez után jön a java. Van az a vészhelyzet, amikor az emberek már nem is szeretnék hallani az igazságot, mert az annyira szörnyű, és annyira kilátástalan, sőt, ilyenkor inkább valami kegyes hazugságot kívánnak hallani, és ezt a Jobbik ma már jobban meg tudja nekik adni, mint Orbán. Ezt Csáfordi Dénes is érezheti, hiszen az említett Magyar Narancs cikk szerint már 2009-ben felajánlotta szolgálatait a Jobbiknak, mondván: „Teljes szívemből azonosulni tudok a párt programjával.” Ma egy Hajdúhadház-konform településen az emberek azt akarják hallani, hogy igenis lehet szegregálni, hogy igenis, erővel meg lehet oldani társadalmi konfliktusokat, polgárőrséggel, csendőrséggel, súlyos büntetésekkel, csupa jobboldali plebejus eszközzel, nem véletlen, hogy 2002-es polgári Orbán is megtalálta mára magában a jobboldali plebejust. Kár, hogy az ágyasa ezt is jobban, hitelesebben tudja, mint ő.
Ha egy Vádolom! írásba fognék, nehéz dolgom lenne. Orbánt egyértelmű és kimagasló felelősség terheli azért, hogy megszüntette a köznyelvet, hogy megteremtette azt a fajta közeget, amiben a szélsőségesek 2006-ra szinte ideálisnak mondható körülmények közepette mehettek végig a saját kis fejlődési szakaszaikon. Egyértelműen övé a felelősség azért, hogy az elbaszott identitáspoltikiája miatt ma súlyos tömegek téblábolnak ebben a sajátosan zárt világukban, és velük még csak kommunikálni sem lehet. Viszont felelősség terheli a teljes politikai elitet azért, amiért senkinek nem volt ötelte arra, hogy mi a répát is lehetne itt társadalompolitika címszó alatt csinálni. Felelős az elit azért, mert nem nem tudott komolyabb segítséget nyújtani az identitáskeresésben a keresőknek. De nem fogok, mert ennek sok értelme nincs.
Mint ahogyan arra se látok semmiféle lehetőséget, hogy ma, most mit is lehetne ezeknek az embereknek mondani. Egészen egyszerűen fogalmam sincs, hogy hogyan lehetne közérthetően megfogalmazni, elmondani valamiféle olyan üzenetet, amihez egy hajdúhadházi ember is tudna viszonyulni, lehetőleg pozitívan. Nem az a kérdés, hogy hogyan tudná az egyik véleményformáló értelmiségi a másik véleményformáló értelmiséginek elmagyarázni, mert ebben speciel jók vagyunk, ez is az egyik jelentős oka a permanens pofáraeséseinknek. Hiába tudja ugyanis két értelmiségi remekül elmagyarázni egymásnak, hogy mi a probléma és mit kéne tenni, ha azt nem tudják továbbmagyarázni a hajdúhadházi emberkéknek is. Ha nem tudnak olyan jövőképet felvázolni számukra, amit azok el is hisznek és ahhoz érzelmileg is tudnak viszonyulni. Ha nem tudnak a sok szerencsétlen keresőnek segíteni abban, hogy hogyan is találjon magának egy működőképesebb identitást, benne egy kevésbé patológiás nemzeti szerepképpel. Pár olyan egyszerű kapcsolót kéne találni, mint amilyent Orbán talált Vonának: megnyomod a „nemzeti”, majd a „zsidó-cigány-liberális” gombot, és arra irányítod a tömeget, amerre az érdekeid diktálják. Ennek kéne megtalálni a pozitív ellenszerét, mert az, hogy ne tedd! ma már nem elég. Sajnos én sem tudom, hogy mi lenne ez, hogy mit kéne, mit lehetne csinálni ez ügyben, ha tudnám, mondanám. Most csak annyit tudok mondani, hogy töprengeni kéne rajta, mert ha nem találjuk meg, nagyon ráfaraghatunk.
Egyre inkább az az érzésem, hogy a politikai elit a közjót, mint fogalmat végképp feladta. Megcéloztak valamiféle felső középosztályt, de még inkább a legmagasabb jövedelmi osztály tagjait, és nekik próbálnak meg megfelelni. Már írtam arról, hogy a leggazdagabb száz magyar vagyona mindenféle országromlás ellenére is dinamikusan növekedett. Nekik igyekszik bazseválni ez a mostani hatalom, és hagyni a fenébe a társadalompolitikát, az identitást, jövőképet, minden ilyen liberálértelmiségi szarakodást. Közben az országot feszíti szét a sok frusztráció, és ilyenkor törvényszerű, hogy a szélsőséges megoldások a népszerűek. Egyre inkább elönt egy olyan életérzés, hogy ülünk egy kibaszottnagy puskaporos hordón és átszellemült arccal gyufázunk. És közben mint jó hülyék leugatunk mindenkit, aki óvón figyelmeztetne, hogy ej-ej, rossz vége is lehet ennek. Leordítjuk a hajukat, hogy kuss!, ne pofázzatok bele, mi így szeretünk leszállni a bicikliről!
És közben a varangyos vona az orvosi rendelőben rájön, hogy nem is akkora baj ez a seggére nőtt orbánviktor, egészen jók ők így együtt, szimbiózisban, és majd ha már zavarni fogja nagyon, hát visszajön és leműtteti.
