Ezekben a percekben búcsúzunk a magyar Köztársaságtól. Élt 22 évet, eufóriában és optimista légkörben született, ami ritkán adatik meg a történelmünkben. A magunk lábára álltunk, önállók lettünk, ennek minden örömével és felelősségével, hogy amit teszünk az a mi sikerünk, amit elrontunk az a mi terhünk. A hajtás után Vincent szerzői kis jegyzetekben búcsúznak a Köztársaságtól.
"1989-ben végzős gimnazista voltam. A Kossuth téren osztályfőnöki óra keretében megnéztük a köztársaság kikiáltását. Derült, napsütéses idő volt, tizenhét éves lányként tanúja voltam egy addig lehetetlennek hitt változásnak, enyém volt az egész világ. Pár hónappal később tévén néztem Nagy Imre újratemetését, és figyeltem a koporsó mellett fellépő, beszédet tartó régi és új arcokat. Feltűnt egy fiatal csóka, mondataiban leginkább az orosz birodalom és a ruszkik haza szerepelt, értelmes megnyilvánulás annál kevesebb. Micsoda hólyag, gondoltam. Megnéztem a fickó nevét, Orbán Viktornak hívták. Majd Antall "reálpolitizálása", "a hála nem politikai kategória" mentén, Kónya értetlen mosolya, "de hát nyertünk, miért nem örülnek az emberek", Torgyán folyamatos parlamenti agonizálása teljesen elvette az érdeklődésem a politika iránt. Felépítettem a saját egzisztenciámat, éltem az életem. Jött az első Orbán-kormány, nem sok dolog maradt meg bennem belőlük azon túl, hogy bosszúálló dilettánsok. 2004-ben ugyanolyan boldogan ünnepeltem a Szabadság-híd műfüvén az EU-s csatlakozást, mint anno érettségiző diákként a köztársaság kikiáltását. Az elmúlt "nyócévben" továbbéltem az életem, ha a politikusok eszembe jutottak, leginkább köptem rájuk gondolatban. Félreértés ne legyen, mindkét oldalra. De közben egyre nagyobb lett bennem az aggodalom, hogy az MSZP bénázásai miatt a Fidesz megint hatalomra kerül, és ha az őrült ellenzéki követeléseit megvalósítja, abból tragédia lesz, és utánuk már csak a Jobbik jön.Határ, 1990. Hosszú tömött sorban autók. Egy rövid ellenőrzés után már lehetett menni a tutiba, hiszen nem volt vasfüggöny. Átkelve Ausztriába ámultunk a tisztaságon, a tiptop falvakon, a kátyú nélküli utakon. Ide tartunk, ezt tudtuk mindannyian; ilyen lesz otthon is, a bizonyosság bennünk volt.Határ, 2004. Nincs sor, csak páran vagyunk, ellenőrzés nincs, schengeni-határ van. Átkelve Ausztriába ámultunk a tisztaságon, a tiptop falvakon, a kátyú nélküli utakon. Ide tartunk, tudtuk mindannyian; ilyen lesz otthon is, a bizonyosság bennünk volt.Határ, 2011. Nincs sor, egyre többen vagyunk, ellenőrzés még nincs, szomorúság van. Átkelve Ausztriába köszönünk a korábban már átköltözött honfitársaknak és tovább haladunk a "hanyatló nyugatra", hogy ott utolérjük a korábbi orvosunkat, akinek már kint van állása, elbeszélgessünk a hajdani rádiós, ma felszolgáló ismerőssel és letelepedési engedélyért folyamodjunk, mert a hazát elvették, és nem "el lehetett menni", hanem egy focista eképpen rúgott öngólt a hazaiaknak: "el kellett menni".Még egy gondolat. A 2007-es önkormányzati választásokkor hozzám is jöttek kopogtató cédulákat gyűjtők. Volt egy fiatal, mokány srác, saját magának gyűjtött. Kezében papír, arra írta fel tollal, mit szeretnének a kerületiek. Elbeszélgettünk, Rastignacra emlékeztetett a Goriot apóból. Házi készítésű mézet adott, én pedig nem bírtam megállni, figyelmeztettem: vigyázzon magára, ha már politizálni akar, mert így vagy úgy de megeszik a farkasok. Mosolygott. Kocsis Máté volt az, ma VIII. kerületi polgármester, a Fidesz hajléktalanügyi referense. Ha meglenne még a méz, bevinném hozzá egyszer egy fogadóórájára és megkérdezném tőle, emlékszik-e még arra a fiatal srácra, aki akkor volt?Táncoló Bóbita
1989 augusztus 11-én hagytam el az országot. Október huszonharmadikán egy amerikai kisváros egyetemi kollégiumában ültem a tévészobában. Akkor volt Magyarország warholi tizenöt perce. A legjobb tizenöt perce. Sírtam.
Hittem abban a fiatalemberben. Abban, aki ott ült a tévészobában, egy idegesítő gerincsérvvel, egy necces betegbiztosítással. A dolgok tulajdonképpen jól alakultak. Mondjuk. Még mindig hiszek benne.
Egy másik fiatalemberben is hittem. Ő is valamikor augusztusban ment ki, Oxfordba, a Pembroke College-ba. Az ő dolgai még annál is jobban alakultak. Mondjuk. De már nem hiszek benne.
Nem Bibót idézem, hanem Edward Albee-t.
Martha azt mondja a "Nem félünk a farkastól" végén, hogy ő fél az illúziók nélküli élettől. Mi is attól félünk. Nem a köztársaságnak van vége, hanem az illúzióknak. Amit most látunk az csak a félelmetes valóság, az illúziók nélküli közép-kelet európai valóság. Ez itt csak egy nemsvájc, egy kilencvenháromezernégyzetkilóméteres nemsvájc.
1989: január végén hangzott először, hogy '56-ban népfelkelés volt. WTF??!! Március 15-én tüntetés a Szabadság téren, forrt a várakozással teli levegő, csillogó szemek, rengeteg korombeli fiatal. Pár nappal később megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, amit nagyon nagy dolognak tartottam és izgatott figyelemmel kísértem tevékenységét. Júliusban Kádár beszéde majd halála, két durva dolog, na most mi lesz, tényleg vége és valami teljesen más lesz nemsokára, ugye? Az újságárusoknál türelmetlenül vártam a Beszélő és a Hitel legfrissebb számait. Október 23-án kikiáltották a Köztársaságot, hurrá! Decemberben TV-ről TV-re vándoroltam, hogy láthassam ami Marosvásárhelyen, Erdélyben, majd egész Romániában történik.
Intermezzo: család, gyerekek, munka, utazás, barátok, konszolidált jövőkép, tartalékok.
2010-2011: Családi, baráti tanácskozások, fejvakarások, hogy mi legyen a magánnyugdíjakkal. Felhív A, e-mailezik B, képzeljem, kirúgták, megszűnt a munkahelye, nem talál munkát, belebetegedett az elmúlt hónapok eseményeibe, elszálltak a törlesztőrészletei. Fejkapkodás, hogy mi már megint ez az újabb utolsó pillanatban beadott egyéni képviselői tv-módosítás? Hogy-hogy lehet így is köztársasági elnököt poziba nyomni, hogy-hogy ezt meg lehet csinálni az Alkotmánybírósággal, a bíróságokkal, mi ez a parlamentben előadott vezérelt gombnyomó-verseny? Most akkor mi van? Apa, ez komoly? Mert viccnek durva! Vajon tényleg képesek egy újabb genyaságra? Úriember biztosra nem fogad.
Epilógus: restellem, hogy a gyerekeimnek ilyen helyzetbe nyomorított felnőttkor kezdéssel kell megküzdeniük. Felháborít, hogy az emberi önhittség, önérdek, kicsinyes bosszúvágy, megtetézve egy autokrata önfejűségével, szétveri azt a keretet, amelyben Európához tartoz(t)uk.Én maradok ennél.
Nekem a rendszerváltás és a Magyar Köztárssaság a következőket jelentette : végre elő vehettem a szamizdatot a villamoson, nem nézegették a "de"-s kitűzőmet ferde szemmel, a rengeteg dunakörös tüntetés, zárják be a munkásőrséget, a 4 igenes népszavazás, jurta színház ahol TGM kijelentette, hogy a nato-ban a helyünk, szabad kezdeményezések hálózata, a munkahelyi mdf alapszervezet (biza ilyen is volt egészen a 4 igenesig, aztán átment mindenki a kerületbe), kiszeretés az mdf-ből amikor kiderült mennyire opportunisták, 301-es parcella, ruszkik haza, koronás címer, jövőre hat, gyaloglás a hidakon, jófej fideszes srácok, aztán lett az egészből szadi lefekvése hogy kormányra kerüljenek, gyula, olajszőkítés, majd korona úsztatás, panelprolizás, d209, táncikáló öszödi. Most pedig ez a focista, manyupzabra és ez az egész fülkebohóckodás.
Mindig így kezdődik....
Ez a beszélgetés egy jól összeszokott baráti társaságban zajlik, Budapesten. Mindössze a véletlenül arra tévedt Keszey művészi fényképész (Tisztelt úr) a kakukkfióka a négy barát között.
Tisztelt úr: Van itt egy dolog, amire Ön sem fordított kellő figyelmet.
Kovács szaki: Éspedig?
Tisztelt úr: Arról van szó, hogy annak az embernek is volt egy elképzelése a dolgokat illetően. Úgy vélte, hogy az ő elképzelése helyesebb, mint a magáé. Nem nyugodott bele abba, hogy Maga téves álláspontot képvisel. Igyekezett magát meggyőzni arról, hogy magának nincs igaza.
Béla kolléga: Azzal, hogy hülyének nevez engem?
Tisztelt úr: Hát, ezt nyilván már a későbbiek során mondta, amikor elragadta az indulat. De ha Ő, meg van győződve arról, hogy a saját hite helyes, akkor nem tisztelet illeti azért, ha Magát is a helyes útra akarja vezérelni? Hiszen az ilyen ember érthetően azt akarja, hogy ne csak neki legyen jó, hanem minden embernek. És az életét is odaadná azért, hogy ami jót ő elgondolt a világról, az valóra is váljon.
Gyuricza úr: Hoppá!
Király úr: Álljon meg a menet egy pillanatra Tisztelt úr! Hiszen éppen ott kezdődik minden baj, hogy akadnak a világon ilyen abnormis embrek, akik azt mondják, hogy mindenkinek azt kell hinni, amit ők gondolnak,ha nem, akkor kampec, kitörik az ember nyakát. Elég a világon két- három ilyen erőszakos alak, és már kész a baj. Mert ugyan melyikük hinné el a másiknak, hogy nem neki, hanem annak van igaza? Így van, Béla kolléga?
Béla kolléga: Így, így. ...
Később elhangzik Gyuricza úrtól egy tanmeseszerűség, Gyugyuról a rabszolgáról és Tomoceusz Takatikiről, a világ egyik nagyuráról. A tanmese végén feltett kérdésre a Tisztelt úr válaszol, mire Gyuricza úr lehazugozza őt.
Béla kolléga pedig kijelenti, hogy akinek igaza van, az nem kiabál és aki olyan erőszakos és ideges, mint a fényképész most, abból nehezen lenne jó Gyugyu.
"De nem érdemes vitatkozni egy ilyen ostoba játékon Vendég úr, tessék elhinni nekem"
Keszey fényképész búcsúmondata: "...és remélem hogy akad maguk közül valaki legalább, akiben volna erő adott esetben vállalnia önmagát olyannak, amilyen valójában lehetne. Jó éjszakát!"
"Ha valaki saját magát csapja be, ott már nagyon nagy baj van."- mondja Gyuricza.
A fent megsértett fényképész által tett feljelentés alapján a baráti társaság másnap este már a nyilasok börtönében találja magát, ahol annak rendje és módja szerint az egy Gyuricza kivételével mind meghalnak.
A film 18. percétől páratlan színész alakításokkal megnézhető a fenti jelenet. Aki a film és a mai Magyarország elszánt vezetőjének tettei között bármilyen hasonlóságot vél felfedezni, a jövőben bánjon óvatosan a fényképészekkel. :-)
Apám azt mondta 89-ben, miközben Nagy Imre újratemetése zajlott, hogy újra fogják temetni Mindszenty bíborost és Horthy Miklóst is.
"-Ugyan, apa, rég túl vagyunk ezen, miért tennék?""-Nem értesz te semmit, fiam, ez itt öröklődő osztályharc. Nagyapák az unokáiknak, apák a fiaiknak mondják el a saját történelmi sérelmeiket, megfelelő időben aztán jöhet a revans."Nem lépett át az MSZP-be."Dehát te párttag voltál 45-től, te nem lépsz át?""Minek? Aki azt sem tudja, hogy ha önként átadja a hatalmat, idehaza feltörlik vele a padlót, az nem alkalmas senki képviseletére, mert magát sem tudja képviselni."90-ben a FIDESZ-re szavaztam. Apám utálta őket.Valaki odavágta a parlamentben Antalléknak: a kormány hazudott."Na, apa, jól megmondta, nem?"Ez ilyen nagyon furcsa fiú, fiam, ennek mindig az nem tetszik, ami épp van.Olyan felforgató fajta. Anarchista tán?"93-ban elindultak jobbra. Az MDF helyére."Apa, ezt miért csinálják, hát jól állnak, nem?"Ők mondták, hogy hazudott a kormány, nem?"- nem tudom elfelejteni apám gúnyos mosolyát.Abból élek, amit apám (+1995) mondott.Azt is mondta 90-ben, hogy a politika környéke és a média mocskos, életveszélyes terep lesz, kerüljem.Igyekszem szót fogadni, Apa.
1989. október 23-án én is kinn voltam a Kossuth téren, úgy éreztem, ilyen történelmi esemény még egyszer az életemben nem fordul elő. Korán kiértem, sikerült közel kerülnöm a parlament épületéhez, mégis alig vettem észre Szűröst az erkélyen, amint félig elcsukló hangon, félig rikácsolva kikiáltotta a köztársaságot. Nem töltött el jó érzéssel a látványa, felfuvalkodott paprikajancsinak látszott. (Amint azóta többször is bebizonyosodott, tényleg az...) Nem voltam egyedül ezzel a véleményemmel a téren, de azért jó érzés volt, köztársaság lettünk!
Percekkel később személyesen is megismertem, milyen a halálfélelem, a Kossuth téri metrómegállóban. Elképzelhetetlen tömeg és kavarodás volt lenn, az emberek egy része fel akart jutni, a másik része pedig metróra szállni. Egyszer csak azt éreztem, hogy nem éri a lábam a földet, sodort az áramlat, a sínek felé! Fél lábbal időnként megtámaszkodva, sikerült egy oszlop felé „evezni”, azt átölelve, többen összekapaszkodva, zihálva, sírva vártuk, hogy mi történik. A lefelé jövő mozgólépcsőt leállították, a tömött szerelvények nem álltak meg, míg végül, nagysokára ritkult a tömeg, mert egy részük vissza tudott menni a felszínre (én is), másik részük az időközben csak a Kossuth térre indított üres szerelvényre tudott felszállni.
Azóta nem járok metróval tüntetni.
1991-ben sokat néztem a parlament üléseit. Érdeklődéssel figyeltem, hogy az új, szabadon választott országgyűlés hogyan alkot törvényt, hogyan teszi rendbe kis hazánk dolgait. Persze ügyetlenkedve, sajátos urambátyázós nosztalgiára alapozva, de mégiscsak jogállami normákat épített.
1994-től az MSZP az SZDSZ-szel több mint 72 százalékos parlamenti többséggel koalíciós kormányt alakított. Ez ugye, bőven kétharmad. Valahogy mégsem éreztük a kétharmad mindent elsöprő akarnokságát. A jogállami keretek maradtak.
1998-ban a Fidesz került hatalomra, a Torgyán-féle Kisgazdákkal. Ez a Fidesz persze már régen nem a rendszerváltás táji liberális párt volt, hanem Fidesz-Magyar Polgári Párt. Emlékszünk még erre? Abban az időben ízelítőt kaptunk centralizálási törekvésekből, jól hangzó, ámde valós tartalom nélküli szóvirágokból (pl. Széchenyi terv), a társadalom – szociológiai- és politikai – megosztásáról.
2002-től 8 évnyi MSZP kormány – különböző összetételben - tette a dolgát, jól-rosszul. Az viszont vitán felül áll, hogy a köztársaság keretein belül. 2004-ben ott voltam a Hősök terén, az EU csatlakozást ünneplendő. Nagyon bíztam abban, hogy végre sikerül Európa boldogabb feléhez tartozni.
2010 óta pedig a köztársasági mivolttól, a jogállamtól, a demokratikus keretektől, Európától csak egyre távolodunk… egyre gyorsabb ütemben. Quo vadis, domine?
Petri György: Egy vezér gyermekkora (1985)
Be szeretnék lenni
kegyosztó és kártékony!
Élesen őrzött
villa meg gk.
Előkóstolt étkek.
Országnyi
beszarás.
Gonoszság
megoszthatatlan gyönyöre.
Régen hallottam, de most különösen találó: "A Magyar Köztársaságot Szűrös Mátyás kiáltotta ki. Olyan is lett." Bár nem a köztársasággal vagy a demokráciával volt a baj Magyarországon, hanem azok működtetőivel, de igaz, hogy az utóbbiak többnyire átfogó kicserélésével jelképes szinten (felesleges, de) elfogadható lett volna egy "Ctrl-Alt-Del" az egész rendszer tekintetében is. Mint a rossz működtetők díszpéldánya, a Fidesz azonban teljesen alkalmatlan erre a feladatra (és egyébként bármilyen egypárt az lenne). A Fidesznek nemhogy nem volt legitimációja az alkotmányozásra és országunk átkeresztelésére, de a jogállamot és demokráciát romboló politikájával saját maga építi le a kormány általános demokratikus legitimációját is.
A "karaván halad tovább" című egyetemesen alkalmazható és minden aljasságot tömören igazoló érvelés bővített változata szerint az ország hivatalos elnevezése azért jelentéktelen, mert csak jelképes kérdés, a lényegét tekintve ugye Magyarország továbbra is köztársaság, hiszen nincs királya és demokratikus jellege is megmarad.
Az utóbbi azonban olyannyira nem igaz, hogy be kell ismerni: jobb, hogy kikerült a "Köztársaság" az ország elnevezéséből. Az amit a Fidesz épít egyre kevésbé köztársaság és egyre inkább Fidesz Zrt. A köztársaságot ugyan siratjuk, de mit sem ér egy működő alkotmánybíróság, független bíróságok, ügyészség, jegybank, ÁSZ, stb. nélkül. Az át-, ill. visszanevezősdi pusztán még egy eleme annak az átfogó demokratikus rekonstrukciónak, amelyre a Fidesz uralom lezárása után szükség lesz, ha egyszer elérkezik ez a pillanat. Egy ilyen rekonstrukció keretében esetleg valaki újra kikiáltathatja a köztársaságot is. Olyasvalaki, aki nem kötődik sem a régi állampárthoz, sem az új állampártot építő Fideszhez. És különösen nem mindkettőhöz, mint Szűrös Mátyás.
Bródy János: Lesz még magyar köztársaság
Hej a magyar égen sok a felhő
De a magyar viharban is felnő
Lesz még egyszer szép a világ
Lesz még magyar köztársaság
Hej az idő eljő...!
*
Fel van írva az a magyar égre
Szabad lesz az ország minden népe
Lesz még egyszer szép a világ
Lesz még magyar köztársaság
Ha nincs hozzuk létre ...!
*
Esküdjünk hát föl az igazságra
Nem született senki szolgaságra
Lesz még egyszer szép a világ
Lesz még magyar köztársaság
Akárki meglássa ...!
*
Törvény legyen egyenlően mérve
A szabadság s a testvériség védjen
Lesz még egyszer szép a világ
Lesz még magyar köztársaság
Álljunk fel hát érte ...!
Ma éjfélkor elveszítjük az utolsó dolgot, ami még közös volt bennünk...
Egyáltalán nem érdekelt az a vita, hogy modellváltásnak vagy rendszerváltásnak kell-e hívni azt, amit csinálunk: az érdekelt, hogy csináljuk már... Aztán amikor Antall kitalálta ezt a borzadályosan hülye "rendszerváltozást", akkor jöttem rá, hogy hoppá, ez az a bizonyos modellváltás, aminek az a lényege, hogy maradjon a rendszer autokrata, csak cseréljük ki a díszleteket meg a személyzetet — ahogy ezt Orbán Ottó írta: "szabadságnak azt gondolták hogy mától fogva a rendőr nekik tiszteleg":
Afféle ismert "reformértelmiségiként" kerültem be '89 áprilisában az MSZMP XIII. ker. bizottságába, és attól fogva ott nyomultam a politikai intézményrendszer átszervezését célzó ötleteimmel. Kádár temetésén rendező voltam, de ha már így adódott, bementem magam is — ahogy kijöttem, egymás után támadtak le a tévések (Híradó, Fekete Doboz), mivel külsőm hát... izé... szóval, erősen különbözött az "átlag kondoleálóétól". Én meg elmondtam nekik: úgy gondolom, hogy Kádár gazdaságilag tönkretette az országot, de jó szándékú ember volt, aki jót akart nekünk. Most meg úgy gondolom, hogy azóta volt miniszterelnökeink (talán Horn Gyula kivételével) még tönkrébb tették az országot, de nem volt bennük jó szándék, és nem akartak jót, csak maguknak és klientúrájuknak.
Hittem abban, hogy a demokratikus döntéshozatal hatékonyabb az egyéb módszereknél, hogy a sok laikus együtt jobban dönt, mint a kevés profi. Aztán meghallgattam Mécs Imre március 15-i beszédét, meghallgattam az ifjan a világirodalom talán egyetlen jó kommunista utópiáját író Fekete Gyulát, és megértettem, hogy itt a választás után se együttműködés lesz, hanem gyűlölködés, nem közös döntés, hanem kirekesztés, nem hatékonyság, hanem kaparjkurta. Azóta tudom, hogy pusztán az intézmények nem teremtik meg a demokratikus döntéshozatalt: ahhoz kellenek azok az emberek is, akik demokratikusan akarnak dönteni.
