Az a legnagyobb baj a demokráciával, illetve annak a nyugatibb változatával, az egyszerűség kedvéért hívjuk liberális demokráciának, hogy nem igazán működik magától. Nem olyan, hogy ledobjuk repülőről a pusztába, ott elkezd sugározni és akik a hatáskörén belül lesznek azok megdemokratulnak. Ez egy eléggé bonyolult rendszer, ami csak akkor működik, ha az emberek működtetik. Egy bonyolult rendszer működtetéséhez pedig elengedhetetlen némi alapkészség és képesség megléte. Mivel a liberális demokrácia alapvetően ezeknek a bizonyos képességeknek és készségeknek a birtokában lévő emberek kooperációjára alapul, ezért nem mindegy, hogy mekkora egy adott társadalomban azon polgárok aránya, akik bírnak ezekkel a tulajdonságokkal. Hogy a miniszterelnökünk is értse: ha egy csapatból kilenc ember tud focizni és kettő nem, akkor lényegesen nagyobb a valószínűsége annak, hogy sűrűbben látunk jó meccseket mint rosszat, ezzel szemben ha csak a csapatkapitány tud játszani, míg a többi tíz falábú…, nos, abból sok érdekes dolog kisülhet, de jó játék nem annyira. Esetleg annyi, hogy a csapatkapitány valamiféle kolosszálisan nagy aduásznak érzi magát és jogot formál arra, hogy ő mondhassa meg hogyan kell itten focizni.
Szóval kellenének valamiféle alapok, és ha minél több ember bírna ilyesmivel annál jobb lenne. De honnan jönnének ezek az alapok? Honnan, honnan, ahonnan az összes többi: alapvetően és elsődlegesen a családból. Olyan mintákat visznek majd ki a nagy büdös életbe a kölkeink, mint amilyeneket tőlünk, szülőktől kapnak.
Adódik rögtön egy párhuzam: ugye a demokratikus hatalom legitimitását az adja, hogy a polgár, a nép a legfőbb szuverén, tehát övé minden hatalom, de a célszerűség végett ennek a hatalmának egy bizonyos részét átadja az államnak. Mivel az állam, a hatalom hajlamos ezzel visszaélni, ezért jó dolog az, ha a polgárok minél kevesebbet adnak át az államnak a szuverenitásukból és az átadott résszel történő sáfárkodásra is árgus szemekkel figyelnek.
A gyereknevelés is valami hasonlóról szólna. Elvileg a gyerek már a megszületésétől polgár, tehát ugyanaz a szuverenitás illetné meg, mint minden más polgárt, de a célszerűség miatt ez a szuverenitása korlátozva van, és ezzel a korlátozással csúsznak félre szerintem a dolgok. Van ugyanis a gyereknevelésnek is egy etatista modellje, ahol a korlátozás szinte teljes, amire az indok leginkább az, hogy: a te érdekedben, büdös kölök! Első ránézésre tán még érthetőnek, méltányolhatónak is tűnik ez a hozzáállás, hiszen a legtöbb szülő tényleg abból a megfontolásból tart igényt a gyereke totális irányítására, mert tényleg jót akar neki.
Csak hát az ilyesmi félre szokik csúszni, többnyire. Én például egy olyan közegből jövök, ahol a gyerek (a tizenéves, kamaszodó gyerek is) nem dönthette el szabadon, hogy miként öltözködik. Egy csöppet se. Amíg az én házamban élsz, amíg az én kenyeremet eszed, addig itt az lesz, amit én mondok, jött a dörgedelem, majd a szájhúzogatásra a saller. Szelídült változatában ma is sokfelé látom ugyanezt a mentalitást. Erősen mácsó társadalom vagyunk, hozzászoktunk, hogy a mi viszonyaink elsődlegesen hatalmiak. Sok szülőnek eszébe se jut, hogy a szuverenitás-korlátozásnak lehetnének akár fokozatai is, mindig csak annyit elvonni a gyerek döntési kompetenciájából, amennyi feltétlenül szükségszerű. Ha a gyerek totálisan alárendelt szerepet tölt be, akkor esélye sincs arra, hogy az egyenlő felek kapcsolatára jellemző stratégiákat, az ahhoz szükséges készségeket megszerezze. Hozzászocializálódik az autoritásokhoz, számára a szülő nem a megszerzett, a kivívott tekintély hordozója lesz, hanem a „kinevezett” tekintély első általa megismert példánya.
Nem engedjük meg a gyerekeinknek, hogy önállóan döntéseket hozzanak, mert jajjistenem, hátha rosszul döntenek. Jól dönteni csak mi tudunk (hiszen mi ahány döntést eddig meghoztunk, az mind-mind jó volt, kivétel nélkül, ugye), majd mi megmondjuk, hogy mit kell csinálnia, mindig. Ezzel már oda is a lehetősége annak, hogy a gyerek megtanulja a döntéshozatal csínját-bínját, a mérlegelést, a későbbi következményekkel kalkulálást, így a felelősség, mint a valódi szuverenitás egyik igen erős korlátja is ismeretlen marad számára. A tévedés, a téves, a hibás döntés is nagyon fontos lenne pedig, mert abból is rengeteget lehet tanulni, el lehet sajátítani egyrészt a lelki feldolgozását (például azt, hogyan oldhatjuk okosan a hibás döntés miatt beálló kognitív disszonanciát), másrészt pedig egy épeszűbb viszonyulást a hibázáshoz: tévedtem, rosszul gondoltam, aminek kellemetlen következményei lettek, és most az a feladat, az a kihívás, hogy ezeket a következményeket kezeljem. Amikor a szülő, a hatalom birtokosa dönt a gyerek helyett, olyankor felelősség se nagyon van, hiszen annak a legfontosabb ismérve az, hogy az egyénnek magának kell éreznie, hiszen ha nem érzi, akkor legfeljebb csak kikényszeríteni lehet. Akinek van döntési szabadsága és megtanul azzal élni, az alkalomadtán hibázik is, ez az élet rendje, de mivel van neki felelősségérzete is, jó eséllyel tud mit kezdeni ezzel a hibával, tudni fogja, hogy a hibát meg kell próbálni kijavítani. Aki hatalom alatti, aki nem dönt, csak végrehajt, az nem hibázik, hanem bűnt követ el. Logikus: mivel a döntés az enyém, a szülőé, a hatalmat gyakorlóé, és ugye én rosszul nem dönthetek, így a döntés az per definitionem jó volt, aki pedig egy jó döntést rosszul hajt végre, az bűnös. Azt meg kell büntetni.
Nyilván a gyerek se hülye, ő is szeretné megvalósítani a maga kis elképzeléseit egyrészt, másrészt pedig szeretné elkerülni a büntetést. Megtanul bánni élete legelső autoritásával, a szülővel. Eleinte csak szelektíven kezeli az információkat, elhallgat ezt-azt, de idővel beletanul a valóság kreatív értelmezésébe, megtanulja, hogy neki akkor lesz könnyebb, ha kihazudja a szülei szemét. Megtanul szimulálni, úgy tenni, mint aki nagyon egyetért, igen, hogyne, pontosan azt fogom csinálni, amit mondtatok, legyetek teljesen nyugodtak. Elkezdi elsajátítani a méltán hírest, az úgymond magyaros észjárást, a ravaszságot, hogy hogyan lehet az autoritást, a hatalmat kijátszani. Tinédzser korára profi hazudozó, haladó hamisító, tehetséges színész, és ébredezik benne az öntudat. Kapcsolata a szülővel előbb-utóbb törvényszerűen eljut valamiféle robbanásközeli állapothoz, hiszen a szülő a maga autoriter döntéseit a gyerek által szállított hamis, megbízhatatlan információkra és a saját tévedhetetlenségére alapozva hozza meg, és döntések végrehajtásáról úgyszintén nincs valós képe, hiszen erre már megtanult ügyelni a gyerek idejekorán, így a kapcsolat működésképtelenségét felismerni és azzal szembesülni már csak idő kérdése. Ilyenkor mindkét fél hisztérikusan ordít, monnyon le a szülő, mert nem ezt kellene egy jó szülőnek adnia, és monnyon le a gyermek is, mert nem ezt vártuk tőle.
A szülői ház ajtaját egy svungos mozdulattal bevágva elindul a világba a tökéletesen kiképzett antipolgár. Mehet a Felcsút SE-be a csapatkapitányhoz, főnök, Kovács XIII. János játékra jelentkezik. Máshová nem nagyon mehetne, fél, bizonytalan, mert még csak nem is tudja, hogyan kéne másképp játszani, mint ahogyan azt otthon eltanulta, emiatt a büdös életbe’ nem lesz belőle idegenlégiós, nem fog soha komoly bajnokságban is helytállni. A csapatkapitány ezt nem annyira bánja: vakok között félszeműként király és élvezi.
Nehéz elképzelni azt, hogy ebben hirtelen változás állhatna be. Mitől? Esetleg a kultúra. Írók, írjatok erről remekműveket! Dramaturguk, vigyétek színre! Csináljanak belőle sok-sok filmet! Tessék valóságshow-t keríteni belőle, Hogyan neveljünk jobbágyokat címmel, hátha az irónia.
Ahol bele lehetne piszkálni egy picit, egy óvatosat, de tényleg olyan finoman és érzéssel, amilyen finoman és érzéssel a sünök élik a házaséletüket, az a közoktatás. Lehetne, de sajnos sokkal inkább az a jellemző, hogy a gyerekeink által utánunk, szülők után közvetlenül megismert következő autoritás, az a pedagógus. Még inkább és még határozottabban, mintegy az intézményesítettség megsokszorozta szülői mindentjobbantudás, a még megkérdőjelezhetetlenebb tekintély tökélyre fejlesztett prototípusa. Egy olyan front, amit még a szándékaiban a kooperatívabb gyermeknevelés iránt elkötelezett szülő sem tud áttörni. No pasarán, én harmincöt éve tanítok, kikérem magamnak, hogy ne én tudjam ezt a legjobban! És megy minden ugyanúgy, mint a szülői házban, annyi többlettel, hogy itt végre a gyerekek elkezdhetnek beletanulni a mutyi kollektív változatába is. Hogyan tudja egy osztálynyi, egy iskolányi gyerek közösen művelni ugyanazokat a trükköket, átveréseket, magyaros ravaszságokat, amelyeket otthon egyedül művelt.
Partnernek az iskola sem tekinti a gyereket, ott is a szuverenitás totális elvonása a gyakorlat, ugyanúgy, mint a családban. Nem csak annyit vonnak el, amennyi feltétlenül szükséges, hanem biztos ami biztos alapon az egészet. Kizárólag a gyerek érdekében, jóhogy. Szép még az ehhez járó mímelés, színjátszás, mert miközben valójában feudális kényurak lennénk, valamiért még ahhoz is ragaszkodunk, hogy magunkra, mint a demokrácia legfelkentebb bajnokaira tekinthessünk. Eljátszatjuk tehát a gyerekekkel a demokráciát. A legtöbb iskolában van egy külön erre a célra kiemelt Babi néni, neki a szerényen díjazott munkája az, hogy valamiféle önkormányzatiság látszatát megkeltse a gyerekek statisztálása mellett. Így lett az én fiamból is osztálytitkár, így került be automatikusan a diákönkormányzatnak titulált babinéne-féle színjátszó körbe, még gyűlésen is volt, kérdeztem utána, hogy no, osztán hozzászóltál-e? Igen, mondja. Hümm, és mit? Szóltam, hogy be kéne csukni az egyik ablakot, mert nagy a huzat. Körülbelül ennyi. Nincs semmi valódi döntési lehetősége ezeknek a látszatságoknak, ott tornyosul fölöttük Babi néni tekintélye, így még csak szabadon el se mondhatják, ami netalántán a szívüket nyomná. Az, hogy esetleg funkciókat adna át nekik az iskola, hogy egy diákönkormányzat némi egészen aprócska, de mégiscsak pénzzel is rendelkezhessen, hogy az intézményi belső normákba esetleg tényleg beleszólhasson, nem lehet megengedni, mert hát ugye ezek még gyerekek, ha hagynánk, akkor biztosan butaságokat is csinálnának, és azt ugye már hogy lehetne megengedni.
Félnek, mert mi van akkor, ha a kölkek esetleg butaságocskákat csinálnának. Orbán és Matolcsy országában.
Így válik aztán a szocializáció másodlagos terepe is antipolgár-képzővé. Holott pont az iskola lenne az, ahol a demokrácia alapjait jelentő procedúrák leképezhetőek lennének. Ha a pedagógusok tényleg partnernek tekintenék a diákot, ha tényleg azt éreztetnék vele, hogy ő itt egy ugyanolyan jogú, ugyanolyan értékű állampolgár, mint a tanárja, csak más a funkciójuk, a szerepük, ha nem egy minden szinten kimutatott alá-fölérendeltségi viszony lenne tanár és diák között. Ha a konfliktusokra, a fegyelmi problémákra formális és jól szervezett eljárásokban keresnének megoldást, és nem a mindenkori Babinénik lennének egy személyben a nyomozók, a vádlók és a bírók, ráadásul még az ítéletvégrehajtók is. Ha rá lenne szorítva minden fél, hogy egy precízen lefektetett, szigorúan formális eljárásban kelljen ezekkel a konfliktusokkal foglalkoznia. „A gyereke tiszteletlenül viselkedett.” Csókolom, Virág elvtársnő, ez az ítélet, ezzel én mit kezdjek? Nekem még csak nem is a vádirat kéne, hanem a tényállás. Lehetőleg leírva. Mert az is tapasztalat, hogy a pedagógusok egy igen jelentős része úgyszintén nem tud érvelni, nem tudja érthetően és értelmesen írásban elmondani a problémáját. A formális eljárás pont ezért lenne jó, rákényszerítene mindenkit, hogy írja le a bánatát. Már ez egy roppant jó szűrő, hiszen amikor leírom olyankor szükségszerűen át is gondolom. Valamint egy formális eljárás során, egy fegyelmi bizottság előtt már sokkal hülyébben mutatna egy olyan érv, hogy „de ezt én jobban tudom, mert én 37 éve tanítok”, mint a félhomályos folyosón a nagyszünetben a szülő arcába nyomva. Persze, tudom, megvannak ezeknek is a mímelt, szimulált változatai, mert a látszat számunkra betegesen fontos. De csak a látszat, mert használni, na azt végképp nem akarjuk. Strapás. Küldd be fiam az apukádat, majd letekertetem én vele a füleidet, azt az irgumburgumát!
Minden a látszatról szól. Az önbecsapásról. Mondja a pedagógus, hogy de hát ő aztán nem ilyen, ő hűdemennyire párbeszél a diákokkal, kérdezzem csak meg tőlük, hogy mennyire partnerként vannak ők itten kezelve! Ha megkérdezem, akkor arra jutunk, hogy a diákok tényleg bátran megmondhatják a pedagógusnak azt, amit hallani szeretne. Sőt, nem csak hogy megmondhatják, hanem ez egyenesen egy erős elvárás is. Mint régen a pártértekezleten, fel kellett állni és őszintén el kellett mondani, mert a párt adott arra, hogy őt vastagon demokratikusnak lássuk. Mindent mímelünk. Még az ünneplést is. Évről évre ugyanaz: kötelezően beöltöztetjük kisdedeinket az előírásos fekete-fehérbe, majd Babi néni instrukciói szerint az idei peches évfolyam elszavalja, elénekli, unott és hamis pátosszal évről évre ugyanúgy, ugyanazt. Elsajátíttatjuk a gyerekeinkkel azt, hogyan kell viselkedni akkor, amikor a hatalom ünnepeltet velük. Hogy aztán emiatt az esélye se marad meg annak, hogy ünnepelni megtanuljanak, az már nem számít. Ezt így kell, mert így írja a házirend, és ugye amit egy autoritás szabályként odatett, az megkérdőjelezhetetlen, azt úgy kell csinálni, pont, vitának helye nincs, holnap küldd be fiam az apukádat.
És ugye itt is érik, cseperedik az antipolgár, tanulja elfelé a ravaszdiságot, egyre fineszesebb, egyre ügyesebben tudja kijátszani már ezt a rendszert is, és közben telik az idő, érnek a hormonok, közeledik itt is a törvényszerű kenyértörés ideje. Egy nyolc-tízéves gyerek még elhallgattatható a hatalmi szóval, ő még manipulálható annyira, hogy üzembiztosan kihúzható legyen belőle az elvárt válasz, de ahogyan kamaszodik, ez egyre problémásabb. Forr benne az indulat, és egyszer csak robban. Ilyenkor aztán már az igazgatóhoz küldeti be az apukát a pedagógus, visszaszólt a gyerek, világvége. — És? — kérdi az apuka. Ötölés-hatolás, hogy de hát nem is, nem a visszaszólás, mert ugye mi olyan izék lennénk, modernek, akik, de hát ez a gyerek úgy szólt vissza! Illetlenül! Szégyellje magát, de mit szólt vissza? Abban volt-e neki igaza? Az mindegy, azzal nem foglalkozunk, mert illetlenül! És ebből úgyszintén nem tudunk kijönni, nem lehet elmagyarázni, mert nincs, aki meghallja, hogy ezt a visszaszólást is tanulni kell. Ha a pedagógus már a kezdetektől tényleg partnerként kezeli a gyereket, akitől természetesnek vesszük, hogy visszaszól, és nem ezt próbáljuk tűzzel-vassal irtani, hanem szépen, türelmesen rávezetnénk arra, hogy ezt milyen formában kellene. De nem, helyette csodálkozunk azon, hogy a párbeszéd szimulálására szocializált gyerek egy dacosabb pillanatában áttöri a mímelések gátját, és egy ilyen kitörés alkalmával, mit tesz isten, tiszteletlen! Indulatból oda tudja vágni, hogy takaroggy!, de azt már nem tudja értelmesen artikulálni, hogy miért. És hogy ha takaroggy, akkor mi jöjjön utána. Erre őt ugyanis senki nem készítette fel, honnan is sajátíthatta volna el, ha mindenki ellene dolgozott?
Nos, ezekből az intézményekből (család és iskola) kikerült, ilyen viszonyok közepette szocializált antipolgároktól várnánk el később, hogy működtessék a demokráciát. És utólag csodálkozunk, hogy nem azt működtetik, hanem a mutyit. A trükközés, a megjátszás, az alibizés lesz a fő profil, és aki ebben az antirendszerben mégiscsak boldogul, arra azt mondjuk, hogy ügyes, fineszes, ravaszdi, élni tud az olyannyira büszkén hangoztatott magyaros gondolkodásmóddal. Így alapozódik meg a létezés magyar minősége.
