Régi és hálás témája ez a művészeteknek. Adott a szituáció: a művész ahhoz, hogy a művészetét kibontakoztassa, megköt valamiféle elvtelen alkut, leginkább a hatalommal. A szerződés létrejöttekor még nem lehet tudni, hogy az a hatalom idővel ördögi lesz, de sejteni már lehet. Ez a díl pedig olyan, hogy ha már egyszer elhálták a nászt, művész és hatalom, akkor abból a művész nem hogy jól, de többnyire sehogyan sem tud kijönni. Az utókor pedig kegyetlen: bocsánat csak akkor van, ha az a bizonyos művész tényleg valami nagyon világraszólót alkotott. De még az ilyen bocsánat is kicsit sárga, kicsit savanyú, mert megbocsátani ugyan lehet, de elfelejteni már sokkal nehezebb. Tehát: aki aláír az ördögnek, az igyekezzék óriásit alkotni, mert különben csak annyi marad fenn róla, hogy aláírt az ördögnek.
Én sajnos közel sem vagyok annyira jártas a színház világában, mint szerzőtársaim, ez van, magyarázkodni emiatt most nincs kedvem, de fontos ezt leírnom, mert talán így könnyebben elhiszik nekem, hogy én képtelen vagyok Pozsgai Zsolt művészetét megítélni. Nem tudom, hogy milyen esélyei vannak neki a világraszólóra, én csak annyit látok, hogy ez az ember aláírt. Még az is lehet, hogy a jövő igazolni fogja ezt a cselekedetét, ismétlem, nem tudom, de egyet gyanítok, hogy fizetnie idővel mindenképpen kell. Kiszállni ebből már nem lehet, pacta sunt servanda, az ördög nem devizahitelt osztogat, hanem valami mást. Szóval nem tudom, hogy mi lesz, talán annyira nem is érdekel, de az út, amin egy ilyen döntésig eljut az ember, az szerintem nagyon érdekes.
Pozsgai Zsolt esete nem unikális, nagyon nem az, illetve talán annyiban mégiscsak, hogy saját szavaival tárja fel az aláíráshoz vezető út ijesztő kacskaringóit. Ha valaki esetleg nem lenne képben: Pozsgai Zsoltot kérte fel a Dörner/Csurka színházcsináló álompáros a Tarlóstól „miért ne?” indoklással számukra és a hazai neonyilas szélsőjobb számára hitbizományként juttatott Új Színház főrendezőjének. Ascher Tamás ezen méltatlankodott egy óvatosat egy nyílt levélben, amire aztán Pozsgai sokunk örömére megírta a maga válasz-nyíltlevelét, és ez a „sokunk öröme” nem is annyira irónia, mert ez a levél tényleg döbbenetesen nyíltan és pontosan írja le az ahhoz a bizonyos aláíráshoz vezető utat. Fájó és ijesztő, hogy ez egyáltalán nem egyedi, elszigetelt jelenség, és az ördöggel kötött kontraktusokon távolról sem csak a művészek szerepelnek szerződő félként.
A folyamat nem túl bonyolult. Van egy ember, aki úgy ítéli meg, hogy neki sokkal több a tehetsége, mint amennyit ebben az országban elismernek. Tessék elolvasni Pozsgai levelét: szinte nincs is benne más, csak a sérelmek felhánytorgatása. Őt félreismerték, nem értékelték eléggé, megalázták. Nem fogadták be a pesti fiúk a vidéki gyereket, nem ölelték a keblükre, sőt. Ami, annak ellenére, hogy még saját szavai szerint is szép karriert futott be, neki fáj, nagyon fáj. Innen törvényszerű a folytatás: igazán és tiszta szívből gyűlölni azt a csoportot lehet, amelyikhez minden erőnkkel tartozni igyekeztünk, de ez a csoport nem fogadott be. Halálosan veszélyes tüske. El bírom képzelni azt a kéjt, azt a borzongatóan jóleső érzést, amit ez a mostani, talán váratlanul, talán nem is annyira váratlanul ölébe hullott lehetőség okoz Pozsgai lelkében. Bosszút tud állni végre azokon, akik minden iparkodása ellenére sem fogadták be. Őserő ez az érzés, senki és semmi útjába nem állhat: a cunamival lehet alkudozni, az ilyen emberrel nem.
És ezzel van tele az ország, ezt nyögjük évtizedek óta, valamint most fektetjük le az újabb, több évtizedes nyögés atombiztos alapjait.
Kicsiben-nagyban, látványosan és kevésbé látványosan. Jusson eszünkbe, hogy a gubcsiság is erről szól. Arról a törekvésről, hogy az illető benne legyen valamiben: vagy egy valós vagy egy imaginárius csoportban. Az igyekezet elutasítása a csoport részéről, majd az ezt követő sértődés, a tüske pátyolgatása éveken át, és ha megadatik végre a lehetőség, akkor: a bosszú. Kicsiben és nagyban, egyaránt. Ha van ezeknek az embereknek közönségük, akkor ők is követik ezen az úton. A hazai drukkerfelhozatal szélsőjobboldali részhalmaza mostanság éppen azzal van elfoglalva, hogy tort ül. Borsot törtünk a pesti tudjukkik orra alá, bosszút álltunk, többre, többre! A maguk módján igazuk van, már ugye ebben a többrében, hiszen miért is állnának meg az Új Színháznál, irány a Nemzeti, meg az egész világ. A bosszút pedig idővel követni fogja az ellenbosszú, mert azért ne feledjük, minden „oldal” emberekből áll, és az ember már csak ilyen. Nálunk már egy óvodavezető-helyettes kinevezése is egy ilyen játszma. Kultúrkampf-light.
Szép jövő. Ököl feszül ökölnek, vicsorgó arcok tekintenek gyanakodva egymásra, öld meg preventíven, mert mit lehessen tudni, lassan az emberek már a tükörben sem magukat látják, hanem valami gyanúsan acsarkodó alakot, basszameg, eszmélnek, ha eszmélnek, hát nem rámgyógyult ez a rettenetes álarc! Nem igazán látszik a kiút, éppen most számolják fel a procedurális demokrácia maradék illúzióját is, mondván, hogy úgysem működött jól, pusztuljon. Pedig legfőképp azért nem működött jól, mert a politikai elit, a mindenkori hatalom nem is akarta, hogy jól működjék. Klumpának használt egy Stradivari hegedűt, és most forgatja a szemét, hogy milyen szarul szól. Most majd jöhet az, amikor már a törekvés sincs meg arra, hogy a súlyos és a kevésbé súlyos, de az egyén számára ugyanolyan fontos döntéseket valamiféle igazságos eljárással hozzuk meg. A tüske-manufaktúrát lecseréljük egy modern, nagy teljesítményű tüskegyárra, évtizedekre biztosítva ezzel a bosszú és az ellen-bosszú végeérhetetlen folyamatát.
Hadd legyen honnan merítenie az ördögnek, ha növelni szeretné baráti körét.
