Török kolléga Árok Kornélban és Kónya Péterben véli felfedezni az antielitista politikai ellenzék új kulcsfiguráit. Kedves Olvasó, tudja Ön, kicsoda Georges Seguy? Az idén 84 éves Seguy volt 1968-ban a legismertebb szakszervezeti vezető, a CGT főtitkára. Kommunista ellenálló, mauthauseni fogoly. Nem Árok Kornél kaliber. Ahogy a vele szemben álló Tábornok sem volt persze egy Orbán Viktor.
A francia jobboldal az 1962-es választásokon a szavazatok 54-55 százalékával szerzett kétharmados többséget, ez valamelyest emlékeztet a magyarországi helyzetre. A kettős állampolgárság körüli identitás-játszmánkat azonban nem mérhetjük Algéria ügyéhez, ahogy a Deák téri csatát sem az 1961-es párizsi kétszáz halotthoz. És persze a BGF-et sem a Sorbonne-hoz...
1968 tavaszán Párizsban nem narancsdobozokból építettek barikádokat, hanem felborogatott autókból. De Gaulle tábornok pedig nem meccsre ment, hanem Massu tábornokhoz menekült Németországba — felesége, Yvonne sem lábasjószágot főzött vacsira, hanem a családi ékszereket próbálta biztonságba helyezni.
Álljunk meg egy pillanatra Massunál. Ő egy valódi tábornok volt, nem egy pizsamás bürokrata. 1958-ban kész volt Párizs ellen vonulni, ha a Tábornok nem lesz elnök, és pár év múlva de Gaulle-lal is összerúgta a port. Massu 68-ban a németországi francia csapatok főparancsnoka volt. Nem kétséges, hogy a francia hadsereg órák alatt rendet tudott volna csinálni Párizsban, nyilván nem elhanyagolható véráldozat árán, és az sem kétséges, hogy ez egy opció volt 1968 májusában. A magyar hadsereg körülbelül a tanktolvaj nyuggerbácsival vehette volna fel a harcot 2006 október huszonharmadikán, és az is kétesélyes lett volna.
1968-ban a diákok nem a Zöld Pardon bezárása miatt tiltakoztak másfél órát, hogy még hazaérjenek VV Böbe és VV Pöpi nászára, hanem elfoglalták az egyetemeket. Ahol nem Dániel Péter ketchupozott, hanem Jean Paul Sartre, akit le is tartóztattak egy időre, és személyesen de Gaulle engedte ki azzal, hogy mi nem csukjuk le Voltaire-t.
Az 1968 júniusi választáson a francia jobboldal négyötödös győzelmet aratott...
Önök pedig vélhetően most hallanak először Georges Seguyról. Pedig 1968 követelései sokkal komolyabbak, sokkal alapvetőbbek voltak, mint a bohócforradalmároké, 1968 fogalommá vált, a Kossuth téri orbántakarodjozásra pedig már ma sem emlékszik senki.
Az a legtragikusabb, vagy inkább legtragikomikusabb, hogy Török Gábornak akár még igaza is lehet. Egy Árok Kornél esetleg tényleg tényező lehet a politikában. Félreértés ne essék, én nem akarok gúnyolódni Árok Kornélon és Kónya Péteren, teszik a dolgukat, tisztességesen, de a közelében sincsenek Georges Seguynek. A Szolidaritással pedig aztán végleg ne keverjük össze rosszkedvünk őszének hőseit: Jaruzelski tábornok és Lech Walesa sem látványpékek voltak a Rottenbiller utcában.
A mi dühünk, a mi kis polgihábink, a mi bayerzsocáink és gréczybubujaink, a mi fontos posztjaink és kommentjeink megkapták azt a bizonyos vajszínű árnyalatot, amiért Kelet-Közép Európát annyira szeretjük.
Az euró éppen ebben a pillanatban nem kérdezte meg Matolcsy Györgyöt, hogy merhet-e 297 forint 59 fillér lenni.
Most kellene egy sallerkoki poén, de már ezerszer elsütöttük. Mi poénokat sütünk el, nem puskákat, de mi tudunk a legnagyobbat toppantani a lábunkkal a világon. Igen, lehet, hogy igaza lesz a Török Gábornak.
