Volt egyszer egy felső középosztálybeli, budai úrilány, aki ha ki is mozdult a városból, csak olyan helyekre ment, ahol úgynevezett látnivaló volt. Jól fizetett szakmát tanult ki, és nagyemberekkel dolgozott. Munka közben jóformán csak úgy ráragadt egy csomó dolog a menedzserszemléletű vezetés módszereitől az üzleti tervek készítéséig. Meg miegymás. Élte a tehetősek életét, és rózsaszín ábrándokat szőtt arról, hogy milyennek is kéne lennie a világnak. Még rózsaszínűbbeket arról, hogy milyen is az most.
Valóságos pofonként érte, amikor meghallotta, hogy alakult itt egy félkatonai erőszaxerxezet. Elkezdte hallgatni, miket is válaszolnak társadalmunk problémáira ezek az emberek ott az akkor még nem parlamenti pártban és környékén — elborzadt attól, hogy ezek a válaszok mennyire egyszerűsítők és undorítók. Arra gondolt, hogy ha itten emberek időt, pénzt, lelkesedést nem kímélve azon mesterkednek, hogy gyűlöljék, másokkal is meggyűlöltessék embertársaikat, akkor kellenek olyan emberek is, akik időt, pénzt, lelkesedést nem kímélve megpróbálják elfogadni és elfogadtatni őket egymással. Mármint nem valahol messze, általában kellenek ilyen emberek, hanem például ő.
Első, ma már számára is hihetetlenül naívnak tetsző ötletével felkereste Horváth Aladár roma vezetőt, és Horváth Aladár nem hajtotta el. Adott mellé néhány szakértőt, és ők elkezdték megmutatni neki, hogyan élnek a cigányok. Mármint tényleg. Vidéken. A hátrányos helyzetű térségekben.
Így jutottak el egyebek közt Bódvalenkére. A lakosok több mint 90 százaléka cigány, több mint 90 százaléka munkanélküli. Az átlagos jövedelem havonta és fejenként 16 ezer forint (volt; két éve — most 12 ezer). Ahogy kiszálltak az autóból, köréjük gyűltek a helybéliek, és szinte egy emberként kérdezték, valamennyien ugyanazt: Nem tudna-e nekik valami munkát adni? És ő addigra pontosan tudta, hogy nem: ez a munkaerő nem piacképes.
Eszébe jutott viszont egy egyiptomi falu, amely azzal emelkedik ki a több ezer hasonló porfészek közül, hogy a házak falait színes, turistacsalogató képek díszítik. Mi lenne, ha kifestenék Bódvalenkét is, méghozzá nívós képekkel? A cigánylakta falut cigány festők cigány témájú alkotásaival: hitelesekkel és jókkal. És akkor oda is jönnének majd a turisták, és lenne az embereknek munkájuk: a boltban eladó, a vendéglőben felszolgáló (legfeljebb) nyolc általánossal is lehet az ember.
A festős részét meg tudta csinálni. Elkezdtem feltölteni a képeket a wikire: hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%B3dvalenke Ha időnként odakattintotok, egyre többet láthattok majd belőlük. A helyszínen még sokkal szebbek — a jó képekhez kell a méret. Bolt még nincs, vendéglő még nincs, munka még nincs. Mert a turista, az nem jön. Egymást érik a TV-s stábok, a lapok tudósítói Európa boldogabbik felének országaiból: jóformán hetente egy riport. A kulturális örökségnapjának fő rendezvényeként hirdették meg: www.bodvalenke.eu/hu/kulturalis-orokseg-napja-bodvalenken
Csak éppen nem jött senki. Pontosabban: szombaton mintegy heten voltunk; nem tudom, hogy vasárnap volt-e valaki. Mi ketten ettünk fejenként egy adaxékelykáposztát á 1500 Ft, vettünk két fánkot á 300, és ezzel két családot hozzásegítettünk ahhoz, hogy egy kicsit kevésbé nélkülözzenek ezen a héten. A kis purdék körénk gyűltek, és lelkesen mesélték, hogyan vettek részt a képek megalkotásában, a Büdibanyáról szóló mese kitalálásában, az Európai Parlamentet is megjárt asszonykórus pedig ugyancsak lelkesen készülődött — és mi nem vártuk meg, mert tovább akartunk menni Tornanádaskára. Pedig mindenki reménykedett. Mindenki reménykedik.
Menjetek el, amikor csak tudtok! Mert szép.
