A Vincent-blog elköltözött

Ez nektek vicces?

nem felejtünk.jpg

 

 


 

Jobban teljesít...


Orbán Pinocchio thumb.jpg

FRISSÍTVE!

Itt az újabb történelmi csúcs

A központi költségvetés bruttó adóssága: 2010. május: 19.933,4 Mrd Ft; 2011. május: 21.116,5 Mrd Ft; 2012. május: 21.180,9 Mrd Ft; 2013. május: 21.765,4 Mrd Ft; 2014. október 24.736 Mrd Ft;2015. június 6. 24 847 Mrd F

 

Szűjjé má'!
tumblr_nzd85jlxqr1qd6fjmo1_1280.jpg

 



 

Te már bekövetted?

 

Vincent tumblr Falus.JPG

 


 

Vincenzúra

Troll Vincent.jpg

Figyelem! A Vincent szerzői — főszabályként — maguk moderálják a posztjaikra érkező hozzászólásokat. Panaszaitokkal vagy a mellékhatásokkal a poszt írójához forduljatok!

Köszönettel: Vincent Anomália

Címkék

abszurd (39) áder (5) adózás (11) alkotmány (45) alkotmánybíróság (10) államosítás (7) arcképcsarnok (14) ascher café (24) a létezés magyar minősége (6) bajnai (16) bank (7) bayer (23) bayerzsolt (14) békemenet (7) bkv (7) bloglossza (14) borzalmasvers (156) cigány (7) civilek (5) civil társadalom (8) demokrácia (24) deutsch tamás (6) devizahitelek (9) dogfüggő (10) egyház (10) ellenzék (7) erkölcs (17) érték (19) Érvsebész (11) eu (13) eu elnökség (8) felsőoktatás (15) fidesz (76) fideszdemokrácia (7) film (12) filozófia (13) foci (12) focijós (19) focikvíz (54) focitörténelem (94) fritztamás (6) gasztrowhat (9) gavallérjános (10) gazdaság (8) gengszterkrónikák (14) gyurcsány (27) hangfal (98) heti válasz (19) hétköznapi történetek (32) hétvége (44) hoax (5) hülyék nyelve (16) hülyeország (165) idézet (768) igazságszolgáltatás (6) imf (26) indulatposzt (11) interjú (7) járai (12) jobbik (17) jogállamiság (33) kampány (12) kampányszemle (9) katasztrófa (5) katonalászló (21) kdnp (9) kétharmad (16) költségvetés (21) könyvszemle (9) konzervatív (18) kormányváltás (22) kormányzás (42) kósa (8) kövér (11) kultúra (21) kumin (14) lánczi (5) lázár jános (12) levelező tagozat (12) lmp (8) longtail (10) magánnyugdíj (25) mandiner (15) március 15 (8) matematika (9) matolcsy (44) mdf (5) média (48) melegek (8) mesterházy (7) mnb (5) mosonyigyörgy (7) mszp (32) mta (5) napitahó (7) navracsics (14) nedudgi (15) nekrológ (11) nemigazország (5) nemzeti együttműködés (5) ner (11) nyugdíj (5) oktatás (12) önkormányzatok (6) orbán (46) orbanisztán (15) orbánizmus (101) orbánviktor (65) országgyűlés (6) pártállam (23) politika (14) polt (5) program (9) retró (22) retro (115) rettegünk vincent (14) rogán (9) sajtó (22) sajtószemle (6) schmitt (38) selmeczi (8) semjén (6) simicska (7) sólyom (7) spoof (19) stumpf (5) szász (6) századvég (7) szdsz (9) szijjártó (16) színház (35) szlovákia (5) szszp (5) tarlós (12) társadalom (50) törökgábor modul (8) történelem (5) tudjukkik (22) tudomány (17) tüntetés (17) ügyészség (9) választás (37) vb2010 (19) vendégposzt (68) videó (11) vincent (10) Vincent szülinap (6) voks10 (7) vörösiszap (16) zene (23) Címkefelhő

A hagyomány

2011.09.18. 18:06 | maroz | 87 komment

Címkék: hétvége

Hegedűs a háztetőn. Bolondosan hangzik, ugye? Márpedig mi itt Anatevkában, ebben az eldugott kis faluban, mindnyájan hegedűsök vagyunk a háztetőn. Kínlódunk, gyötrődünk, hogy kicsaljunk valami kellemes, egyszerű dallamot, anélkül, hogy kitörnénk a nyakunkat. Ez nem könnyű. Kérdezhetnék: miért ragaszkodunk mégis ehhez a helyhez, ha ilyen veszélyes? Mert Anatevka a mi otthonunk. És hogyan tartjuk az egyensúlyt? Mi a titka? Egy szóval megmondhatom: a hagyomány.

Hagyomány nélkül olyan ingatag lenne az életünk, mint hegedűs a háztetőn. Anatevkában a rabbi a hagyományok szerinti áldást mondja a cárra: Áldd meg Isten a cárt, és tartsd meg őt minél tovább és minél távolabb! De mi a csuda is ez a hagyomány nevű izé? Valami csodalámpa, elővesszük, megdörzsöljük és már teljesül is minden kívánságunk?

Ennél azért valamivel csak több kell hogy legyen, hiszen a rabbi hozzátett valamit az addig hagyományosnak tekintetthez, mintegy újraértelmezte azt a népi bölcsességet, miszerint a cárt, a mindenkori, bárhogyan is nevezett cárt tartsa meg ugyan az Isten, de ezzel a megtartással azért némileg egyenértékű az az óhaj is, hogy lehetőleg minél messzebb tartsa meg tőlünk. A hagyomány az, amihez tudunk nyúlni, amiből meríteni lehet, az ősök bölcsessége, a mores maiorum. Nehéz elképzelni azt, hogy lenne ember, aki ne tisztelné, de legalábbis aki ne használná, ne támaszkodna a hagyományokra, legfeljebb nem tudatosul benne, hogy bizony, valamilyen mértékben hagyományőrzők vagyunk mind. Csak ugye itt is felmerül egy csomó probléma, valamint néhány álprobléma is. Ennek a hagyományőrzésnek van egy számomra kedves olvasata és van egy olyan, amely eléggé ellenszenves.

Az egyik kérdés az, hogy meddig nyúlunk vissza, mit tekintünk olyan kornak, ahol úgy véljük, hogy már érdemes hagyományt keresni. Szent Istvánig? Mátyás királyig? Széchenyiig? A kiegyezés utáni boldog békeévekig? A lovastengerész két világháború közötti Magyarországáig? Termett-e hagyomány a létező szocializmus idején? Nem? Akkor október 23-án mit ünneplünk? A számomra rokonszenvesebb válasz szerint a hagyomány az nem egy adott, egyszer valamikor „legyártott” valami, amit gondosan kell őrizgetni az évezredek folyamán, hanem sokkal inkább valamiféle kikristályosodott lényeg. Az idők során ezt a lényeget vitték tovább az emberek, arra építkezve, azt beépítve a saját felépítményeikbe, megtartva azt, ami abból jónak bizonyult és elvetve azt, ami rossznak. Ha ez egy töretlen, organikus folyamat egy nép életében, akkor nem is sűrűn merül fel abban az adott társadalomban annyi ostoba vita (és álvita) a hagyományokat illetően, mint nálunk.

Ez az organikus fejlődés mifelénk olyan sűrűn kapott gellert, annyira sokszor kezdtünk úgymond mindent elölről, hogy az lenne a kész csoda, ha itt bármi is szépen egymásra tudott volna épülni az idők során. Mostanság pedig kapkod mindenki mindenhez, mint Bernát a mennykőhöz, a fundamentalista hagyomány-értelmezés hangosan ordibál a dafke hagyománytagadással, és ez nem csak afféle szubkulturális civakodás, nem, ez az őrület nálunk a csúcsra tört, erről szól ez az ország, hosszú évek óta. Most a fundamentalizmus áll nyerésre, volt valamikor valami szentistváni, vagy milyen fundámentom, na, azt kérjük mi most azonnal ide, mert az volt a jó, úgy, ahogy. Hogy egészen pontosan mi is, és miként nézne ki az a mai korba átemelve, nem tudni. Hogyan lehetne például Szent István törvényei szerint élni manapság?

14. Fejezet azokról szól, a kik feleségöket ölik meg

Ha valaki az ispánok közül megkeménykedvén az ő szivében, lelke idvességével nem gondolván, a mi távol járjon a hivők elméjétől, felesége vérében fertőznék, engesztelje meg az asszony rokonságát ötven tinóval, mint a királyi tanács végezte, és bőjtöljön a kánonok rendelése szerint.
1. § Ha pedig valamely jóravaló vitéz esik azon vétekbe, adjon a rokonoknak tiz tinót ugyanazon tanácsi végzésből, és bőjtöljön a mint mondtuk.
2. § És ha közrendü ember cselekeszi azon gonoszságot, békéljen meg öt tinón az atyafiakkal és alázza magát bőjtölésben, mint elől mondatott.

Nem vitatom, sokan örülnének a válás ilyetén, mondhatni unortodox módjának (ausgenommen válóperes ügyvédek), de talán a nők nem lennének túlzottan boldogok, ha a férjük, vérüket véve pár bornyúval le is tudhatnák az ügyet. Ebből a dekrétomból is látszik, hogy a hagyományunk a nőhöz, a női nem emberi jogaihoz kicsit ridegen viszonyult, az asszony hosszú időn keresztül a barmokkal osztozott a jogokat illetően, és még 1997 előtt sem volt különösebben üldözendő az, ha a férj, a család feje, úgymond az úr a házban élvén előjogaival megerőszakolta a feleségét. Engem nagyon nehezen lehetne arról meggyőzni, hogy ez a fajta hagyományos nőszerep manapság komoly érték lenne. Látni kéne, hogy amint a nők megkapták a férfiaktól a lehetőséget a bizonyításra elég szépen igazolták is, hogy az élet szinte minden területén a férfiakkal egyenlő félként képesek megállni a helyüket. A hagyományosnak mondott és mifelénk manapság olyannyira hájpolt családmodell éppen pont ezen a változáson bukik meg: a férfiak immáron nem mindig (és nem szükségszerűen csak ők) képesek biztosítani a család megélhetését, ám a családfőséggel járó, hagyományos előjogaikra minden körülmények között igényt formálnak. Érthető, hogy ez napjainkban annak a nőnek, aki immáron önállóan is képes biztosítani a megélhetést maga és a családja számára nem kifejezetten tetszik. A „kinder, kirche, küchen” mára mintha kikopott volna a hagyományból, és nem úgy tűnik, hogy ezt a hagyományt vissza lehetne hozni, vagy hogy akár csak érdemes lenne vele megpróbálkozni.

Tessék megnézni, lenne azért ebben olyan lényeg, ami ma is vállalható: öt tinó a csóróknak, tíz a gazdagabbaknak, ötven a leggazdagabbaknak! Szent István törvényei is mit alapoznának meg? A progresszív közteherviselést! Orbánék, a szentistváni hagyományok jegyében nemrég törölték el az ötven tinós kulcsot. Hát milyen fundamentalizmus az ilyen, a fenébe is?!?

Vagy nézzük ezt a szerencsétlen Gubcsit, amint jobb sorsra érdemes tábornokaival pogózik bőgatyában valamiféle se füle se farka Rákóczi-musicalre. Pardon, rockballada. Nem az a baj, hogy ezt a sügért kinevetjük, hanem az, hogy nem mindig sikerül a röhögéstől értelmesen és érthetően elmondanunk, hogy mi, a röhögők nem a hagyományainkon nevetünk, nem Rákóczin, hanem azon, ahogyan ezt interpretálja számunkra Gubcsi. Tehát nem csak a fundamentalista hagyományőrzés kelthet ellenszenvet, hanem az interpretált is, és ilyenkor sem magának a hagyománynak címződik a kritika, hanem a közvetítő tehetségének, az ő általa hozzáadott értéknek. De hát ez így kéne hogy működjön, ez lenne a normális: egy kinevetett interpretációt elfelejtünk míg egy többször megtapsoltat beépítünk a hagyományainkba. Ezért is lenne fontos az, hogy ez a tapsolás vagy kinevetés torzításmentesen lezajlodhassék az adott társadalomban, hiszen ez képezné az organikus fejlődés alapjait. Nyilván azzal is kéne tudni kezdeni valamit, amikor az ilyen ostobácska kinevetettek képtelenek elfogadni azt, hogy a nevetés az ő hozzá(nem)adott értéküknek szól, hanem azzal védik a kisszerűségüket, hogy visszatámadnak: aki Gubcsit kiröhögi, az a magyarságot, Rákóczit, a hagyományainkat röhögi ki!   

Ezzel szemben ez a mostani hatalom leginkább a teljesen képtelen fundamentalista törekvéseknek és a legostobább interpretációknak kedvez, és akkor ugye ez megint csak egy eufémia, találóbb lenne azt írni, hogy az összes többit megfojtja. Miben reménykednek, milyen lehet a víziójuk? Hogy a világ békésen megvárja, amíg mi itten eljátszadozunk meddig is, az idők végezetéig a fatornyosunkban, vakargatva a portakoca füle tövét és hessegetve a lábasjószágot a veteményesből? Duzzogva visszamegyünk valamiféle kecskebaszó kora középkorba, hátha a környezetünk is kedvet kap és akkor mi leszünk majd előnyben, mert mi addigra már készség szinten tudunk foggal kost herélni?

Nekem erősen úgy tűnik, hogy a világ, ezen a boldogabbik felén nem ebbe az irányba tart. Hagyománya másnak is van, nem csak nekünk, és mintha a többiek inkább az általam kedvelt módon viszonyulnának a hagyományaikhoz. Megpróbálják azok lényegét, érdemi üzenetét megérteni, és abból valamiféle olyan okosságokat megfogalmazni, tehát interpretálni a hagyományt, mely okosságok segítik őket abban, hogy a mai világ kihívásainak meg tudjanak felelni. Csak ugye jó lenne látni, szem előtt tartani, hogy melyek ennek a hagyomány-újrafogalmazásnak az intézményi keretei. Például a művészetek, a kultúra és az ő intézményei. Az oktatás és az ő intézményei. A társadalmi párbeszéd, és az ő intézményei. Mind-mind olyan struktúrák, amelyek leépítéséért ez a mostani hatalom igen sokat tesz. Az a szomorú, hogy ennek a borzasztóan káros hatásai nem jelennek meg mindenféle negyedéves mutatókban, így ez az elkúrás hosszú időn át űzhető, és még akkor se könnyű beláttatni az emberekkel az ok-okozati összefüggéseket, amikor már nagyon sokan érzik, hogy valami mintha mégse lenne teljesen rendjén. Kifakad egy ügyeletes Kertész Ákos, hogy ez a nép genetikailag ilyen meg olyan, holott valójában arról van sokkal inkább szó, hogy a társadalmunkban uralkodó attitűdök vettek egészen furcsa irányokat. Leginkább azért, mert nem tudunk, nem tudtunk ügyes kézzel, jó érzékkel nyúlni a hagyományainkhoz, nem volt meg ehhez a megfelelő környezet, mert a politikai elit önzésből, szűklátókörűségből, vagy puszta ostobaságtól még akkor is pusztítani igyekezett ezt a környezetet, amikor erre semmi komolyabb oka nem volt. A koronaúsztatást még túléltük valahogy, az oktatás, a kultúra, a társadalmi játszótér helyetti portakocát és lábasjószágot nehezen fogjuk.

Viszont őrzünk fundamentalistán egy szép hagyományt: hagyományosan nem tudunk a hagyományainkból olyan felépítményt létrehozni, ami a mai korban is működőképes lenne, ezért amit felépítünk estére, azt kéjesen leromboljuk reggelre, pár évtizedes ciklusokra bontva így azt, ami még egyvégtében is, tehát organikusan sem lenne egy könnyed menetelés. Kuss, mi így szeretjük, mondta Orbánnak a portakocája legagresszívebb kismalaca, és ebben maradtak. 

süti beállítások módosítása