Ha híres ember szövegírója lennék, és történetesen éppen haragudnék rá, akkor valahogy így kezdeném az írásom: Megvolt hát augusztus huszadika, a legeklektikusabb ünnepeink egyike. Kajánul vigyorognék előre azon, hogy hányszor fog beletörni a nyelve ebbe a „legeklektikusabba” amikor felolvassa. „Ha” szerencsére nincs (huhh), de eklektika, az van. Szent István elvtárs sarlóval és kalapáccsal köszönti az aratókat, megszeli az új kenyeret és az éppen legfrissebben elaborált alkotmány egy-egy lapjába csomagoltan átnyújtja a szeleteit a felvonulóknak, nesztek, a cirkuszhoz. Este tisztelgés az ősi magyar-kínai testvériség előtt: tűzijáték. Kis mise, nagy mise, kitüntetődés, valamint beszély. Nyelvújítom a nyelvújítást: beszéd+sekély = beszély.
Körözök még párat fölötte (népnemzetére lecsapni készülő keselyű, vessük ki!), nem nagyon akarnék én itt komolyabban háborogni, de úgy tenni se tudok, mint ha mindent rendjén valónak tartanék. A kitüntetősdi, egy beszély és az immáron népnemzetivé lényegült mindenség strukturálódási anomáliáiról (azta, mit szólnak, „strukturálódási anomália”, ejj, de szép, színes, szélesvásznú, egész estét betöltő nagyképűség!) ejtenék párat. Szót. Invocatio: A szó adva van. A nehézség a megvalósítás. De ezt majd Pápai Lajos szentbeszélye kapcsán, előbb a honoráltakról.
Leszögezéssel kezdeném: felőlem aztán bármelyik hatalom azt tüntet ki, akit akar. Én Brezsnyeven szocializálódtam, a zoknijától a feje búbjáig tele volt plecsnikkel, állítólag egyszer tévedésből még a „Hős anya” medált is ráaggatták, engem már nem tud, és valószínűleg soha nem is fog tudni megérinteni ez a kitüntetősdi. Hogy ez az aktus itt és mostanság valamiféle nemzeti összetartozást reprezentáló, vagy azt megteremteni szándékozó valami lenne, nem tudom. Zsigerből mondanám, hogy francokat, hiszen én, a nemzet nevű halmaz eleme ezt nem érzem így (nagyon nem), de az utóbbi időkben egyre sűrűbben eltöprengek azon, hogy mi van akkor, ha én lennék az összeférhetetlen, és a zöm, a túlnyomó többség igenis úgy éli meg. Ha mindenkinek Kopátsy és Papp Lajos kell, ha a túlnyomó többség igenis remekül elvan a kárpáthazás szentkoronatannal, plusz az összes melléktünettel. Mi van akkor, ha én vagyok az elenyésző kisebbség. Ez nem arról szólna, hogy kinek van hát igaza, hanem arról, hogy mit lehet azzal kezdeni, ha az én igazamat alig hiszik el. A demokrácia állandó dilemmája: hogyan tud együttélni öt bárány kilencvenöt farkassal úgy, hogy a farkasok teljesen rendjén valónak vélik szavazás útján eldönteni azt, hogy mi legyen este a vacsora. Mondanám én szép szóval, hogy ejj, te farkas, ne legyen már olyan a természeted, mint amilyen, amire a farkas izomból azt válaszolja, hogy: de! Na, ez az, amivel én nem nagyon tudok mit kezdeni.
Mert nekem nem kell Kopátsy, nagyon nem. Orbitális hülyeségeket beszél, amire mostanság éppen nemzetet építeni próbál Szent István ügyeletes reinkarnációja.
Évszázadok óta a parasztok erkölcse írta elő, hogy a rendes ember akkor is dolgozik, amikor a munkájának a hozadéka nagyon kicsi, szinte semmi.
„Habár munkádon más keres” újratöltve. Az egész borzalmas vízió, kertmagyarországostul-lábasjószágostul, Ócsa, a keleti szél, jelentős részben Kopátsyban gyökerezik. Új nyelet kell csinálni a vellába (a vellába, basszam, a vellába, mert mi úgy ércsük ám a vidék romlatlan hangját, mint!), ez a Magyar Jövő. Arccal a trágya felé, plecsnit neki!
Amint hogy Papp Lajosnak is. Mondhatják, hogy ő legalább gyógyított, szívet, és azért. Mondhatják, de én ezt nem hiszem el. Sőt, inkább azt hiszem, hogy ha megmarad orvosnak, aki teszi emberül a dolgát valószínűleg alig ismerné ma a nevét valaki. Nem tudok róla mit gondolni ha úgy gondolok rá mint orvos, de ha csak, vagy főleg emberként nézem, akkor bizony elkomorodok:
Életem során korrupciós pénzt el nem fogadtam, semmiféle korrupcióban részt nem vállaltam.
…
Hálapénzt sokan nem adtak, sokaktól nem fogadtam el.
A betegektől kapott hálapénz egy részét munkatársaimnak adtam, döntő részét a betegeknek visszaadtam, mert több mint ezer előadást tartottam, több mint ötszázezer kilométert utazva, a Kárpát-Haza minden területét bejárva, előadásért díjat, útiköltséget nem fogadtam el.
A magamnak megtartott hálapénz után a mindenkori törvények szerint adóztam!
Így látja magát a krisztusi és a szentistváni akármik önfelkent továbbvivője. Ez az ő moralitása. Az enyém meg az, hogy a hálapénz korrupció. Morálisan az. Még akkor is, ha a császár történetesen éppen pont megengedi, és ha Papp Lajos az így kapott akárhány ezüstpénzből meg is adta a császárnak azt, ami a császáré. Júdás komilfó lenne, ha kiderülne, hogy megfizette a saját harminca után az szja-t? Komócsin elvtárs morálisan elfogadhatóvá tehetné a padlássöprést azzal, ha elmondaná, hogy az így megszerzett javak jelentős részéből ötszázezer kilométert utazgatva több, mint ezer előadáson terjesztette a vörös igét?
Ezekkel az emberekkel, ezzel a rációval és ezzel a moralitással kellene nekem az ünnep és a kitüntetés örvén nemzetileg összetartoznom, ráadásul fokozódva. Hát, meglepne, ha sikerülne.
Ezen felül még össze kellene valahogyan csiszolódnom isten gondosan kiválogatott hazai menedzsereivel is, mert nagyon úgy néz ki, hogy baszhatjuk a szekularizációt. Elég parádés utat jártam én be a vallást illetően, voltam már véres szájú ateista, kinőttem, voltam harcos antiklerikális, de minek, majd eljutottam valamiféle sztoikus „ő dolguk”- állapotba, amiben most már talán meg is maradnék, ha hagynának, de nem hagynak. Bevonnak, eszi - nem eszi. Lassan már a kedvenc kuplerájomat is egyházi kezelésbe adják, laudetur. Így ha már bevontak… hogy is mondta Mr. Wallace, ha bevontak, akkor be vagyok vonódva. Akkor szabad nekem egy picit, egy nagyon halkat, egy jelzésértékűt fintorognom Pápai Lajos győri területi menedzser beszélyén.
Kell, hogy legyen bátorságunk szembenézni valós problémáinkkal, nem ülhetünk nyugodtan puskaporos hordón, akár a népesség fogyását, akár szociális és etnikai problémáinkat tekintve.
Nem tudom, feltűnt-e önöknek, hogy milyen furcsán ragoz a mi nyelvünk. Amikor arról beszélünk, hogy „mi”, hogy „nekünk” ezt meg azt, így meg úgy, akkor ennek a tényleges jelentése szinte mindig az, hogy: ti, nektek. Minél nagyobb az a „mi” egyre biztosabb, hogy a közlője valójában úgy gondolja, hogy: ti. Hosszan és unalomig lehetne sorolni azt, hogy már pusztán ebből a beidézett rövidke beszélyből is mennyire látszik, hogy ki az ebben az országban, akinek nincs bátorsága szembenézni semmivel, ami valós, de tényleg hosszú lenne és tényleg nagyon unom már. Unom a permanens léthazugságokat, így érthető, ha az áldott léthazugságokat is unom. Mi (megy a behelyettesítés?) egy kicsit sokat hazudunk, tán abba kéne hagyni. A valóságot a maga teljességében el kell ismerni. Ámen?
A vége felé egy bővítettebb mondat erről a strukturálódási anomáliáról. Egyszerű ez, annyira egyszerű, hogy inkább bonyolultul mondani a nehéz. Arról lenne szó, hogy ha már minden a nemzeti együttműködés rendszerén belül muzsikál, ha már minden, ami elénk tolakodhat magyar, pardon, ezt időnként még elkúrom, szóval ha már minden Magyar és minden Nemzeti, akkor tessék mondani, el lehet már végre kezdeni arról is beszélni, hogy ezen belül ez és ez jobb dolog lenne, az és az kevésbé jó, valamint, leírni is szörnyű, de létezhet-e már, szóba hozható-e már, hogy a minden Magyaron és a minden Nemzetin belül is lenne olyasmi, ami szar? Mert ha igen, akkor talán még lenne valami aprócska remény. Nincs több fekete, nincs több fehér, minden kék, sipirc vissza a buszra, sötétkékek elől!
Örömökben gazdag, boldog hétköznapokat kívánok mindenkinek!
