Hallgatva az idők szavára július elsejétől a Vincenten a kommentelést megszüntetjük.
Annál is inkább, mivel a posztírást is megszüntetjük.
A fejünkben benne, ott is megszüntetjük. Még a posztírás gondolatát is megszüntetjük. Sőt, biztos, ami biztos alapon ügyvédi letétbe helyezzük az agyunkat, fel is vettük ez ügyben a kapcsolatot Budai Gyulával.
A megszüntetést is megszüntetjük.
Mert beszartunk, azért.
Szeretett Vezetőnk, akit az Isten tartson meg erőben és egészségben még legalább száz évig 2009-ben még elnéző volt az Úr igen apró teremtményeivel, az Ő magasságos ajkait a következő, egy időben sűrűn citált, de a dolgok természetének engedelmeskedve azóta szinte teljesen feledésbe merült mondat hagyta volt el:
"A sas nem kapkod a legyek után."
Mondta ezt a Jobbikra és az éppen akkor expressz-sebességgel szalonképessé váló cigányozásra, emlékszik még valaki Molnár Oszkárra?
(Ha valaki az előbbieket komolyan veszi, az az ő baja. De azért van ebben az egészben egy egészen furcsa, vajszínű árnyalat, hiszen most sokan azért fogják vissza magukat, mert életüket és vérüket ugyan adják a szólásszabadságért, de zabot, azt már nem! Állítólag mától nem bátorság kell a szabad szóláshoz, hanem nagyvonalúság. Az ügyeletes pribék nem öl meg, nem börtönöz be, ha rosszat szólunk, csak elveszi a kulacsunkat a sivatagban. Na jó, nem a kulacsunkat, csak a vízadagunk egy részét. Nem maradna például az esti fogmosásra, és ez szörnyű. Szibarita forradalmárok lennénk, tőlünk aztán egy szem zabot se!)
Vissza a sashoz és a légyhez. Ma már ez a mese sem a régi. Olvasom a híreket és próbálom kideríteni, hogy melyik lehet az a fabula, amelyik ezt a mostani helyzetet leírja. Szokás szerint megint nem lehet tudni semmit, az újságíró feltételez, a hivatal nem közöl semmit, a megkérdezett potentát jelzi, hogy nem adott parancsot a kérdezésre, mi meg tippelgethetünk, hogy mi történhetett. Most szarban lennénk, ha újságírók volnánk, mert akkor meg kéne várnunk amíg mégiscsak kiderül valami tény, tényecske, tényszerűségecske is, de egyrészt nem fog, mert nem szokása errefelé, másrészt meg ez most téma, most érdekli az olvasót, két hét múlva meg már nem fogja érdekelni, mert addigra lesz újabb, úgyszintén csak félinformációkra, félelhallgatásokra alapozott téma.
Szóval most az a bánatos való, hogy a sas elkezdett muslicák után kapkodni.
Az az Orbán, aki cinikus fasz módjára mezei pöcsösszemérésnek fokozta le a hazai politika erős szélsőjobbra tolódását, magát sasnak és a szélsőjobbon szemmel láthatóan nagy és stabil pályát befocizó Jobbikot légynek bemutatva a napokban összeszarta magát egy Népszavás kommentelőtől. Mert az vagy megsértette a legfőbb majomnak a mijét is, vagy – és itt tényleg nem én vagyok a hunyó, nem lustaságból tippelgetek, nincs információ, kisded társadalmat ilyesmivel a hatalom nem zavar össze – a lehető legszörnyűbbet követte el, nyilvánosan Orbán halálát kívánta. Azzal most nem foglalkoznék, hogy a budai zsúrfiúnak mije is lehet, amit meg lehetne sérteni, becsülete?, tisztessége?, jó híre?, én kérek elnézést!, de ez, hogy ez a bölömbér27 álnéven kommentelő emberke óhajtani merte Orbán halálát, ez nagyon durva. Illetve nem ez a durva, hanem a rá adott hatalmi, tehát orbáni reakció.
A sas meghülyült és ezért kapkod muslicák után.
Mert ez mással nem magyarázható. Most tekintsünk el az egésznek a véresen röhejes voltától, nézzük csupán azt, hogy mit is érhet el a hatalom egy ilyen akcióval. Tegyük fel, hogy végigviszik az ügyet, jól megbírságolják a kommentelőt, de szerintem még ez sem kell, beszarunk mi öntevékeny módon is és előszedjük a zsírból a húsz éve elcsomagolt öncenzúránkat, kifényesítjük, majd egy laza „szolgálati közlemény” címmel menten üzembe is helyezzük, de aztán eszünkbe jut, hogy van még ott elvermelve egyéb fegyverünk is, például a sorok között való írás készsége-képessége. Ha nem szabad leírni azt, hogy Orbánt legszívesebben kukaceledelként látnánk, de iziben, akkor vagy körülírjuk, vagy kitalálunk valami mást. Nekem például rokonszenves lenne egy olyan Orbán is, aki mintegy tíz cikluson át Gyurcsány kertészeként szolgál, nem huszadik századi módszerekkel művelve a birtokát. Ebben semmi rosszindulat nincs, hiszen Orbán a munkát mintegy isteníti, tehát neki ilyent kívánni egyenesen üdvös, a nem huszadik századi módszereket pedig pont ő javasolta, így az rossz nem lehet.
Ezt a harcot a hatalom csak elveszíteni tudja.
Utolsó gondolatként még csak annyit, hogy minden mese tovább szőhető és kedvünk szerint alakítható, így ez a sasos fabula is. Dünnyöghetünk egy új mesét a kecskefejőről (lappantyú, álomfilkó, álmosmadár, bagolyföcske, kecskeszopó, éjjelifecske, latinul: caprimulgus europaeus), aki a sok szürke, koszlott veréb között sasnak képzeli magát, de nagy identitászavarában páni félelemmel menekül a legyek elől is, most éppen picit rávijjog egy muslicára, de ha így halad, előbb-utóbb a november végén a mezőn rothadó takarmánytökre is rámegy, kell a sikerélmény, értsük meg.
