Kerülgetem, de nem azért, mert forró kása lenne (amúgy az), hanem leginkább azért, mert nekem sincs erről az egészről egy összeszedettebb véleményem. Nem gondolnám, hogy ez egy annyira brizáns téma lenne, minden korban mindig is voltak hájpok, hisztik, így ebben a zöldben sincs semmi komolyabban különös, inkább az van, hogy az utóbbi napokban túl sok inicializáló töltetbe botlottam, durranjon hát.
Nem értek a környezetvédelemhez, szögezzük le rögtön az elején. Illetve sasszé balra, egy-két-há, a legnagyobb problémám ez esetben az, hogy valójában még csak azt sem tudom, hogy mi is az, amihez nem értek. És ez zavar. Leosztott egy gyerekem lehetne gyerek, hogy fogjam be a pofámat, mert ennek ő szakértője, ő ehhez nagyon ért. Ő egy környezetvédelmi mérnök, mondta. Örültem, hogy ennyire büszke a BSc-jére, de ettől nem lettem beljebb, sőt, most ráadásul még azon is töprenghetek, hogy mi a szösz az a környezetvédelmi mérnök. Vízimérnök, az tiszta sor, pikkelyes a háta és úszóhártyák vannak az ujjai között, de hogy ez a környezetvédelmi mi lehet…
Első tippem: pap. Egyházi személy. Klerikális. Jöhet a hitvita: van isten, vagy nincs isten. Újfent: illetve: ha van, akkor zöld-e az isten. Legalább a szakálla, az a bizonyos kapor.
Szóval lenne ez a környezetvédelem nevű vallás, egy furcsa
istennel és rengeteg dogmával. Szokatlan, hogy az isten ebben a vallásban
kevésbé antropomorf, Gaia meg van már itt haladva bőven, inkább valamiféle
életérzés-isten ez, tessenek megnézni dizájnilag pár zöld blogot, szájtot, na,
az. Sok zöld, sok kék, sok felhőcske. Édicuki szőrmók izék, boldog paradicsomok-paprikák,
papa-mama plusz két gyerek egy ötflekkes tájleírásban egyedül terpeszkedő
mézeskalács-házikó előtt boldogan gyomlálja a veteményest. Imádunk téged, ó
szent környezetvédelem. Életérzés-isten,
egyre jobban tetszik.
Vannak még a dogmák, de inkább olyan őskeresztény készültségi állapotban,
sebaj, majd pár évszázad alatt kanonizálják. Ja, és van ám pokol is: atom,
génmódosított kukorica avagy egy kiásott gödör. Plusz ugye a mindenféle
irányzatok: egy neológnak az is elég, ha a legnagyobb hazai egérkínálattal
rendelkező áruházláncban rajta van a zsugorfólián a címke, miszerint a termék
zöld energia felhasználásával készült. Ezt egy ortodox sikítva dobná el, már ha
egyáltalán betenné a lábát egy olyan (kurzív) áruházba, persze dehogy teszi,
dehogy teszi, ő csak olyan hónapos retket hajlandó megvenni, amit direkt az ő
kedvéért hozott fel maga a termelő a Nyírségből, vagy az Őrségből, bármelyik
jó, a lényeg, hogy a portéka minden kilójára jusson minimum öt liter elpüfögött
gázolaj, mert a bio az igazi. Persze figyelve a szakralitásra, csak a megfelelő
szent helyen átadva, és mindenképpen legyen rajta a zöldrabbi kóserbélyegzője
is.
Dübörög a hájp, tudatauchan, tolja a pofánkba a kreatív, igen, kedves olvasó, ma már a legutolsó
vándorköszörűsnek is van úgymond cégfilozófiája (imádom amúgy ezt, a
targoncaalkatrész-forgalmazó céget, amikor azzal nyit, hogy: cégünk filozófiája…),
aminek kezdő, záró és középmotívuma a fenntartható fejlődés. Mert az fontos.
Sőt, elengedhetetlen, mert az embereknek joguk van valamihez. És a szóban forgó
cég ezzel
messzemenőkig. De hogy miről is lenne szó konkrétan, na, az már nem
hámozható ki egyik wannabe Hegel szövegéből sem. Pedig a képlet egyszerűnek
látszik. Van egy darab erőforrásunk, szimbolizáljuk ezt egy tóval és a környékén
elterpeszkedő zölddel. Tegyük fel, hogy kellően nagy és kellően érintetlen.
Megérkezik az első emberke a partjára és boldogan lehéderel. Épít magának
vityilót, gyűjt fát az erdőben főzni és fűteni, fog halat, lő szarvast, és
abból sincs semmi, ha direkt a tóba pisál, legfeljebb három lépéssel arréb
megy, ha inni szeretne, onnan már ihat nyugodtan, semmi baja sem lesz,
próbálva. Eszébe sem jut környezetvédelemről, fenntartható fejlődésről és
effélékről agyalni. Mint ahogyan azt is sötétzöldre nevetné, aki pénzt kérne
tőle a vízért vagy a fáért, lásd Derszu Uzalát Kuroszawa csodálatos meséjében.
A probléma akkor kezd el körvonalazódni, amikor megjelenik egy másik emberke is a tó partján, és az is ott kívánná tengetni a tengetnivalót. Majd fokozódik az egész, ahogyan újabb és újabb pontocskák kezdik el bepöttyözni az addig makulátlant. Egy bizonyos mennyiségű fa kivágását elbírja az erdő, pár belebrunyálást simán kibír a tó, egy szarvassal, pár hallal kevesebb meg se kottyan, de ha már milliók telepedtek le a tó környékén? Szűkössé válik az erőforrás, gazdálkodni kell vele, de hát ez meg ökonómia lenne, szóval akkor megint: mit is védünk? A saját portánkat, azt igen, mert ki a franc szeretné, ha az ő háza környékéről vágnának ki minden fát és a saját szarából emelődne domb az ablaka alatt? Ha a szomszéd erdejéből hozzuk a tűzrevalót és a retkünket is elviszi valaki beleborítani a szomszéd tavába akkor minden rendben is lenne, kicsiny lelkünk megnyugszik, a nagyon nagy többség ezzel már abszolválni is vélte az úgynevezett környezettudatosságot. Önt zavarja komolyabban az a tudat, hogy Kínában komplett hegyeket dózerolnak el azért, hogy mi viszonylag olcsón lecserélhessük háromévente a laptopunkat? Hát az, hogy az elhasznált, megunt, kidobott kacatjaink kontinensnyi kiterjedésű szigetekké állnak össze az óceánokban? Ne válaszoljon elhamarkodottan, és arra kérem, hogy legalább saját magával szemben legyen őszinte. Ha mégis azt hinné, hogy önt a fentiek komolyabban zavarják, akkor most próbálja meg azt elképzelni, hogy a külszíni fejtés az ön portáján lenne, a gyárkémény közvetlenül az ablaka alá ontaná és próbálja meg azt is elképzelni, hogy az ön szemetét öt évig nem viszik el, szennyvíz beleértve, hanem szépen egyenletesen terül a matéria az udvarán. Ugye, hogy ehhez képest egészen feledhető Kína is és az óceán is?
Ha komolyabban zavarna, akkor el kéne gondolkodjunk azon, hogy mitől is van úszó szeméthegy az óceánban. Attól, hogy mi dolgokat szerzünk meg, majd azoktól megszabadulunk, mert már nem kellenek. Mit kéne tennünk? El kéne tekintenünk a dolgok megszerzésétől. Lenne ennek realitása? Nem igazán. Az ok eléggé egyszerű. Az ember, mint falkalény állandó küzdelemben van a csoporthierarchiában elfoglalható helyért. Ezt a küzdelmet a boldog ősidőkben szó szerint kellett érteni, aki mindenkit le tudott teperni az lett az alfahím, és ez a dolgok logikája szerint látszott is rajta, ő volt a legerősebb, a legnagyobb, a leghosszabb fogú, hasonlók. Ez az emberiség kultúrtörténete során mintegy szublimálódott, ma ezt a hierarchizáló szerepet a fogyasztás tölti be. Fogyasztanunk kell, mert a fogyasztás mennyiségével és minőségével szimbolizáljuk a helyünket a hierarchiában. Az ügy még cifrább, mert az igazán komoly alfahímek közötti hierarchia azon dől el, hogy ki tud minél több embert minél több fogyasztásra rábírni. A komolyan vehető környezetvédelem ott kezdődne, amikor valaki kiállna és elmondaná, hogy ember, ne fogyassz.
Valamint egyúttal azt is elmondaná, hogy mit ajánl helyette. Hihetően.
Elmondaná, hogy a környezet akkor védődne érdemben, ha az éves kőolaj- és energiafogyasztásunk idén tíz százalékkal kevesebb lenne, mint tavaly. A nyersanyagfelhasználás úgyszintén. Az eladott frinc-francok volumene is úgyszintén. Versenyeznének az államok, hogy ki tud jelentősebb gazdaságszűkülést produkálni, kinek csökken jelentősebb mértékben a dzsídípíje. Ki abszolvált abban az évben több zöldmezős kiruházást. Melyik országban adtak le több személyautót a megszeppent polgárok. Effélék. Hihető, ugye?
Ez a csúcsra járatott hájp leginkább arról szól, hogy nincsenek komolyan vehető, érdemben tárgyalható elképzelések, de van az egyre inkább érezhető erőforrásszűke, és az ezekért folyó küzdelem, amihez mindig jól jön valamiféle ideológiai alap, ne feledjük, hogy harcolni igazán jól csak Isten nevében lehet, a még több szeretetért és emberi jóságért, kard ki kard. Erről szól a zöld hájp is, aki nagyobb buzgósággal tudja felmutatni a zöld istennel szembeni áhítatát, az előnyben lesz, az többet fog tudni kimarkolni az egyre szűkösebb erőforrásból, és mi úgy teszünk, mint aki komoly fejjel elhiszi, hogy mindettől jobb lesz annak a bizonyos erőforrásnak. De hát mit tehetnénk mást, ne fogyasszunk? Azt nem lehet, és tényleg nem, ebben nincs semmi irónia, marad a disszonanciaoldás a zöld istennek való áldozással. Et dimitte nobis debita nostra.
