Próbálgatjuk szárnyainkat. Színes szárnyak, a sűrű aranyfényben csillogó új, fényes tollakkal. Tudunk repülni, ez biztos. Tudtak őseink, tudott megannyi törött szárnyú elődünk is. A képesség adott, az eszköz tökéletes, mi másra lenne még szükségünk?
Csicseregtünk a szüleink által épített puha fészekben vidáman, mert elfértünk, s bár egyre többen lettünk, az öregek bőven rakták a falatot a csőrünkbe. Éppen csak kinyílt szemünkkel tévedhetetlenül térképeztük fel a fészket, fedeztük fel a nem odavalókat, és még zsenge, pihés testünkkel taszítottuk a mélybe a kakukkfiókákat. Akit a mélybe löktünk, az volt a kakukk. Pőre apróságokként is figyeltünk és ítéltünk. S jól ítéltünk, mert benső leglényegünk a hibázhatatlanság.
Felnőttünk. Nincs félnivalónk a ragadozóktól, mert minden más ragadozók csontjai itt hevernek fehér halomban a fészek alatt, ürülékünkkel összecementált szürreális labirintust formázva. Hatalmasak vagyunk. Szépek, villogóra fent, borotvaéles csőrrel, karmokkal. Mi vagyunk e csodás világ urai. Bámulatosak vagyunk, kiket ki nem tisztel, kik elől ki nem búvik fedezékbe, az lakol. Nincs bennünk gonoszság, de ilyennek teremtettünk. Ilyennek, kik a maguk jussán, erejük és képességeik révén lettek a világ urai, s mit tehetne az uralkodó mást, mint uralkodik?
Szárnyunk terpesztése mindent betakar, vigyázza árnyékát aki élni akar! Vijjogásunk messzire hallik, s érthetően szól: itt vagyunk, itt maradunk! Birtokunk tér és idő, élő és holt, elménk a mérce szép és jó, igaz és való felett. Felnőttünk. Farktollaink rezdülése szabja az irányt, evezőtollaink csapása támasztja a szelet. Szemünk lézertiszta sugara olvasztja a rendezetlenséget az öntőformába, melyet majd felemelünk, s mikor leejtjük, a szétpattanó vörös agyaghüvelyből kibomlik a ma még homályban tévelygő kevesek számára is tisztán kivehető rajzolatú igazság hatalmas aranyszobra.
Az öntőforma megtelt, tartalma megszilárdult. Fogást veszünk rajta. Eljött az idő, hogy felemeljük. Próbálgatjuk szárnyainkat. Ez a nekirugaszkodás ideje. Színes szárnyak, a napfényben csillogó új, fényes tollakkal. Mert tudunk repülni, ez biztos. Tudtak őseink, tudott megannyi törött szárnyú elődünk is. A képesség adott, az eszköz tökéletes, mi másra lenne még szükségünk? Lendületet veszünk és nekirugaszkodunk. Irány a tágas végtelen, az arany világunkat ölelő, felettünk két szárnycsapásnyira nyújtózó kékben ragyogó mindenség, melyet ím hamarost birtokba veszünk. Ki meri azt állítani, hogy mézben nem lehet repülni?
