A magyar politika jelenlegi szupremációjának alapja, hogy nem szabad hagyni, hogy a fontos kérdésekben ne a kormány akarata érvényesüljön. És most, amikor a társadalom átalakításának harcos napjait éljük, lényegtelen kérdés nem létezik. Mert ha hagyjuk, hogy az ellenség határozza meg a határvonalat a fontos és a mellékes között, akkor az a határvonal gyorsan elkezd csúszni a húsba vágó kérdések irányába, ami megengedhetetlen. Vegyük például a nagymarosi vízlépcső ügyét. Ami most speciel nincsen terítéken, de ha akarjuk, hát odakerülhet. És ha a kormány oda dönt, hogy legyen vízlépcső ott, akkor elképzelhetetlen, hogy egyes önmagukat szakértőnek képzelő testületek keresztbe tegyenek a haladásnak. Pláne olyan testületek, amelyek tagjai konkrétan a kormánytól kapják a fizetésüket!
Ugyanakkor a véleményező testületek léteznek és létezniük is kell. Mert az intézményi kritika fontos. Tehát a saját jól felfogott érdekünkben fenn kell tartanunk azokat az intézményeket, amelyek nagyító alá veszik a kormány egyes elképzeléseit, és higgadt, megfontolt elemzéssel alátámasztják annak helyességét. Hiszen lassacskán eljutunk oda, hogy a törvényhozási munka visszatér a régi kerékvágásba, ahol a kodifikációs munkában a hivatali, szakmai és érdekvédelmi szervezetek is hallathatják a hangjukat. Sőt, minden kommunikációs megfontolás arra mutat, hogy az egyes javaslatoknak, törvényeknek kifejezetten jót tesz, ha néhány tekintélyes testület is felszólal mellettük.
Igen ám, de az elmúlt hónapokban megmutattuk, hogy törvénykezni nem csak félévekig tartó pöcsmörgések után lehet, hanem gyorsan, hatékonyan is. Ebből nem szeretnénk engedni akkor se, ha az egyes tervezeteknek meg kell majd járniuk mindezeket a fórumokat, mielőtt megszavazzuk őket. De hát hogyan csökkenthetnénk radikálisan ezeknek a szervezeteknek a reakcióidejét? Valami egyszerű, közérthető, jól kommunikálható szabályrendszert kell lefektetni — olyat, amit ez a nagyképűsködő értelmiségi réteg is azonnal felfog. Már ha tud hárommal osztani. Mert ugye az átlag magyar értelmiséginek összesen 3 hónapra való tartaléka van. Ha az elfogy, akkor a gyerek nem megy moziba, az asszony se a közértbe.
Kell tehát az üzenet. Orson Scott Card zseniális regényében, a Végjátékban a hatéves Ender agyonveri az őt állandóan zaklató iskolatársát. Nem azért, mintha Ender vérszomjas figura lenne. Abból indul ki, hogy nem elegendő annyi erőszak, amennyi az adott esetben megfékezi a zaklatót: olyan csapást kell mérni rá, hogy az mindenkinek mindörökre elvegye a kedvét attól, hogy belekössön Enderbe.
A Földrajzinév-bizottság lemészárlása enderi léptékű üzenet volt; vö.: a lányomnak mondom, hogy a menyem is értse.
