Az analógiáról, illetve sokkal inkább a fogalommal szembeni érthetetlen közönyről szeretnék pár triviális szót ejteni, a kontextus a közgondolkodás, mert a hétköznapi életben még csak-csak elboldogulunk, de ahol már egy kicsit összetettebb, ott vége a világnak.
Az analógiás gondolkodás nagyjából arról szólna, hogy ha egyszer belepisáltunk a konnektorba és megbaszott minket az áram, akkor legközelebb tartózkodni fogunk ettől a cselekedettől. Igen ám, de mit mondjunk annak az embertársunknak, aki bátran cibálja lefelé a sliccét, mondván, hogy ez nem ugyanaz a helyzet, hiszen az a bizonyos konnektor fekete volt ez pedig lila, az négyszögletes volt ez pedig kerek, valamint annak volt tapétavédő kerete, ennek pedig nincs?
Az attól függ, hogy ki kérdi. Ha teszem azt Szíjjártó a kérdező, akkor arrébb lépünk, és lelkesen bólogatunk, hogy hajrá Péter, de ha mégis inkább emberről van szó, akkor felhorgad bennünk a humanista és megpróbáljuk neki elmagyarázni, hogy az analógia a lényeges tulajdonságok hasonlóságáról szól. Persze ezzel sem biztos, hogy előrébb vagyunk, mert ehhez kellene az a készség, képesség, amire alapozva üzembiztosan meg tudjuk állapítani azokat a bizonyos lényeges tulajdonságokat, lásd még: amikor antiszemitizmus volt, akkor zsidókat lőttek a Dunába, most viszont nem lőnek zsidókat a Dunába tehát nincs antiszemitizmus, hol az a konnektor?
Az analógia másik lényeges jellemzője a valószínűség. Ha „A” lényeges jellemzői rendre a, b, c, és d, valamint „B”-nek is úgyszintén lényeges jellemzője az a, b, és c, akkor nem biztos, de igen valószínű, hogy a d, a „B”-nek is lényeges jellemzője lesz. Ismétlem: nem biztos, csak valószínű. De sokszor már ez a valószínűség is elég kéne legyen ahhoz, hogy legalábbis elgondolkodjunk: megéri a kockázatot?
Belepisáljunk-e bátran az új alkotmányba, nyerünk-e ezzel annyit, ami miatt megéri a megbaszatódást reszkírozni? Vagy elég pusztán annyi magyarázatnak, hogy pillanatnyilag jó ötletnek látszott?
Az alkotmányról inkább csak érintőlegesen szólnék, szerintem ez most inkább egy gusztustalan terelés, a lényeg pedig az lenne, hogy Orbán valamiféle furcsa küldetéstudattól hajtva a kedvenc ábrándjai szerint óhajtaná átalakítani ezt a mi szerencsétlen kis társadalmunkat. Szemmel láthatóan bármi áron és úgy, hogy ez a betonba öntött orbáni felépítmény évezredekre megbonthatatlan maradjon, afféle éljen és virágozzék. Lényegét tekintve mindösszesen csak azért, mert Orbán és az orbánisták számára ez pillanatnyilag jó ötletnek látszik. Pedig ejj, de sokszor volt már olyan, hogy valami pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, de később kiderült, hogy még egy, az adott pillanatban tényleg nagyon jónak tűnő gondolat is bizonyulhat később elhibázottnak, vagy csak egészen egyszerűen alakulhat úgy a világ sora, hogy utólag nem győzzük fogni a fejünket, amiért megvalósítottuk azt a jónak tűnő ötletet.
Egy ilyen esetről szeretnék picit mesélni, az analógiákat, áthallásokat bontsa ki mindenki magának. Nem lesz nehéz, van benne bőven.
Az 1950-es évek Párizsába, illetve egészen pontosan a párizsi elővárosokba áramlottak a bevándorlók (spanyolok, portugálok, maghreb-övezeti afrikaiak), jellemzően minden képzettség nélküli megélhetési menekültek, akiket — hála az éppen dübörgő ipari modernitásnak — probléma nélkül felszívtak a környékbeli ipari létesítmények futószalagjai. Gondot leginkább a lakhatási körülmények okoztak, illetve az emberhez méltó lakhatás szinte teljes hiánya. Nagyon nehéz lenne azt állítani, hogy a Párizs környéki szörnyűséges gettók, bidonville-ek felszámolása és a hirtelen óriási tömegekben odasereglett, szociálisan hátrányos helyzetű ipari munkások számára az emberhez méltó lakhatási körülmények megteremtése ne lett volna akkor és ott egy progresszív, a társadalmi modernizáció irányába ható ötlet.
„Les Francs-Moisins. Le bidonville n’est plus qu’un souvenir” Ezzel a képaláírással jelent meg a baloldali fotó Saint-Denis Bulletin Municipal-jában, 1974 elején. Úgy tűnt, hogy a hatalmas, modern, komfortos lakónegyedek megoldottak egy igen súlyos problémát: hátra lehet dőlni, jöhet a szebb jövő.
Valami jött is, de nem pont az, amire számítottak, hanem — szinte hihetetlen fordulat, ugye? — egy válság. Egy nagyon nagy válság, mondhatni sorsfordító válság. Az ipari modernitás ugyanis egy olaj nevű jószág (és úgy általában a nyersanyagok) olcsóságára alapozott, de az a fránya olaj fogta magát éppen ’74-ben és az addigi árának mintegy négyszeresére emelkedett (és úgy általában a nyersanyagok is nagyot drágultak), finoman szólva is kellemetlen helyzetbe hozva a hatalmas munkásnegyedek lakóit. Csórikámnak éppen hogy meglett a szép új lakása, erre fel a nyamvadt olaj miatt odalett a munkahelye, ugyanis a lakótelepekhez közeli gyárak, üzemek sorra bezárni kényszerültek, megteremtve ezzel egy új státuszt a vadiúj munkásnegyedek nem túl szerencsés sorsú lakóinak: a tartós munkanélküliét.
Ráadásul a válságtól megrettent hatalom is ebben az időben kezdte el némileg megszorítóbbra hangolni a jóléti állam társadalmi-szociális koncepcióit, még inkább magukra hagyva a külvárosok népét a kilátástalannak tűnő helyzetükben. Valamint az ismert toposz, a baj nem jár egyedül is jelentkezett, az algériai háború ’62-es lezárása után mintegy egymillió pieds noirs (európai származású algériai telepes, bevándorló) az algériai fanatikusok „la valise ou le cercueil” (bőrönd vagy koporsó) alternatíván nem túl hosszan eltöprengve inkább a fejvesztett menekülést választotta, igen jelentős számban éppen pont a külvárosi munkásnegyedekben találva új otthonra.
És most lépjünk egy nagyot, 2005 októbere, Clichy-sous-Bois, banlieue. Bánlijő??? WTF???
Mi bajuk ezeknek, mit akarnak??? Állt a világ és nézett bambán, nem értette. Hogy lehet az, hogy valami, ami a hetvenes években olyan remek ötletnek tűnt, mára ide vezetett? Érthetetlen.
Holott pont az lett volna a nehezen érthető, ha más lett volna a kimenet. A hetvenes évek nagy válsága, a munkahelyek drasztikus megszűnése után generációk nőttek fel úgy a banlieue-kben, ezekben a város-antitézisekben, hogy a környezetükben teljesen hiányoztak a szerencsésebb többség által elfogadható szocializációhoz szükséges mintaadók, modellek. A szocializáció fogalmát röviden és felületesen leírva elmondhatjuk, hogy: szocializáció az az interakciós folyamat, amelynek révén a személy viselkedése úgy módosul, hogy megfeleljen a csoport tagjai által vele szemben támasztott elvárásoknak. Ott meg olyanok voltak az elvárások, amilyenek, tessék pár filmet megnézni a bűnös városokról, a szerző személyes kedvence Mathieu Kassovitztől A gyűlölet.
Tehát az adott korban pillanatnyilag jó ötletnek tűnő megoldás következményei eléggé borzasztóak lettek, és a kármentés nem is mindig folyt zökkenőmentesen, erre is lenne egy majdnem aktuális példám. A „deprived suburbes” nevű fogalom Londonban sem teljesen ismeretlen, ezért érthető, hogy ők a 2012-es olimpiát részben arra használják fel, hogy pár csodálatos gettójukat megpróbálják revitalizálni. A részletekbe nem mennék bele, itt csak az az érdekes, hogy ez a franciáknak is eszébe jutott, de ők a kampányaikban fontosabbnak tartották a klasszikus Párizs-mítoszra helyezni a hangsúlyt, alig szólva a Bande Périferique-en túli városról. Egyes vélemények szerint London pont azzal nyert, hogy pályázatában a városrész-rehabilitáció is erős hangsúlyt kapott. Kis színes, hogy talán Chirac is viccelődhetett volna a kampányolás során némileg futballokosabban, hiszen az még belefért, hogy a világ majdnem legrosszabb konyhájának aposztrofálja a britet, de azt már mégsem kellett volna hozzátegye, hogy a britnél csak a finn konyha rosszabb — ugyanis a döntőbizottságnak két finn tagja is volt. London pontosan négy szavazattal nyert az utolsó körben.
Quod erat demonstrandum, nagy nemzetek is követtek el teljesen jóindulatúan óriási hibákat, és érzésem szerint ez így van rendjén — hagyjuk meg a tökéletesség képzetét annak a bizonyos felsőbb hatalomnak!
Nem, nem Orbánra gondoltam.
