Gyakori színházjáró vagyok, ezért ritkán vártam ennyire darabot, mint ezt. December 20-án már megvolt a jegy. Azóta a várakozás nemcsak a darabnak szólt, hanem a körülötte keltett gusztustalan botránynak, az Alföldi Róbert iránt érzett mélységes elismerésemnek, ugyanakkor az iránta és a Müpa iránt érzett haragomnak is amiatt, hogy lefújták az eredeti formában, december 1-re, ott és úgy tervezett bemutatót.
No meg Závada Pál regénye miatt. Olvastam, nagyon szerettem és zseniálisnak tartottam az Idegen testünket, hogy többes szám első személyű megírásával nem engedi, hogy kívülállónak "ehheznekemsemmiközöm" olvasónak érezhessem magam. De erről majd később.
És tudtam, hogy Mia Wallace erről majd ír a Vincenten.
Aztán az előadás után azt gondoltam, hogy mégsem írom meg. Azért, mert laikusként gyáva vagyok megírni, hogy mit gondolok darabokról. Azért, mert ha valamit ennyire látni akarok és szeretek, arról nehéz elismerni, hogy... nem volt jó. Ami nem azt jelenti, hogy nem tetszett! Azért, hogy a sok büdösbutykó egykori tüntető ne érezhesse azt, hogy igaza volt. Erre a mai Mancsban nagyinterjú a rendezővel — ez eldöntötte, hogy nem leszek sorbaálló maimagyarballib, hogy amiről rosszat is tudunk mondani, arról inkább ne beszéljünk. Ezt itt a Vincenten egyébként sem tesszük.
Laikusságomat mi sem igazolja jobban, minthogy nem tudtam előre: ez danolászós darab — amit én nem szeretek. Puff neki. Már a könyv se volt könnyű bonyolult szövésével és kaotikus rokoni szálaival. Aki nem olvasta, csak a darabot látta, annak a színpadi történések nem lehettek érthetőek. A zenével és karral szaggatott darab a végére egységes egészet ad, de nagy élményt nem. A kar — 4 nő, 4 férfi — a regény ,,mi,,-je. Ők vagyunk mi, a mindenkori plebs, a külső szemlélők, az ottsemlevők, a mindent megúszók az énártatlanvagyok-ok. Ez az egyik legszebb erőssége a rendezésnek, hogy felelőssé tesz minket azért, ami velünk, általunk történik és zajlik ma. Is.
Ez igazolja, hogy mekkora felelősséget hordoz a tavaly novemberi tüntetők tudatlan, sötét óbégatásának semmibe vétele. Bebújni a csigaházba és valahogy kibekkelni — na, ez nem megy. Ezért a visszakozásért haragszom Alföldire is. Ő tudta, hogy ez az egész előadás és annak időzítése hogyan, miért, milyen pályázaton jött létre. A Müpa sunyi, technikai akadályokra hivatkozása hogyan ássa el azt a célt, amiért ezt a darabot színpadra állították. A jobbikosoknak fogalmuk nem volt — nem is lehetett — arról, hogy ami ellen ők kivonultak és mocskos jelszavakat óbégattak, na annak kábé húsz perce volt a darabban. Az 1940-es erdélyi bevonulás csak az első hangjegye volt az utána következett szégyenteljes szimfóniának, ami hazavágta Magyarország összes vágyát és bármilyen jövőképét.
.jpg)
Szerintem Janka öregre, Johannka veszélytelenre, Urbán Vince bátortalanra sikeredett — nem a színészi képességek, hanem a rendezés miatt. És Flórián Imre is csak Znamenák zseniális alakításának köszönhetően volt átütő. (taps)
Nehezen írom ezt le, mert a darab nem rossz. Bármikor, bárkinek, a legnagyobb zseniknek is lehetnek nem jól sikerült dolgai. De akkor sem kell énekeltetni olyan színészeket, akik nem tudnak énekelni. Viszont kár kivágni a korszellemet, a plebs korszellemét plasztikusan bemutató onanizálást, ami miatt néhány oroszlánosmellényesnek elszáll az agya.
A darab vége előtt viszont le a kalappal! A kézi kamerás szembesítő show hozza végre azt, amit látni, gondolni szerettem volna. Bátor, szokatlan, de hiteles(!) tükrét a múltnak és jelennek. Dezső állandó távol- mégis egyben jelenléte szép tiszteletadás a szerző előtt (köszönjük).
Már csak a sablonok: érted haragszom, nem ellened. Hajrá Magyarország, hajrá Nemzeti Színház, hajrá Alföldi Róbert!
Provokálni jó. Provokálni kell!
