Kedves Lajos atya, elnézést kérek tőled, amiért jelenséget csinálok belőled, de nem nagyon tudtam másként megoldani. A sajtó szerint valami ilyesmit körleveleztél a híveidnek:
Ezt a darabot nem csak híveinknek, hanem senki rendes embernek nem ajánlanám. Ma, amikor amúgyis nehéz helyzetben vannak a házasságok, család nélkül nőnek föl a gyerekek, fiatalok nem mernek családot alapítani... - helyesnek érzitek a rosszat népszerűsíteni?
Tisztelettel: Jávorka Lajos
Próbáltam a lehető legszószerintibb változatot fellelni, a Kécskei Krónika állítja, hogy a fent idézett az olyan. A sajtóval két dolog miatt is érdemes óvatosan bánni, az egyikkel még elboldogulunk (amit megír), de a másik már keményebb dió (amit nem ír meg). Nem tudom azt, hogy a fenti ajánlásod milyen körülmények között született meg, melyek azok az információk, amelyekről a sajtó nem tartotta fontosnak beszámolni, de könnyen meglehet, hogy releváns lenne ennek a konkrét helyzetnek a megítélésében, ezért szeretném inkább jelenségként kezelni (mert szerintem az), előre is elnézést kérve, ha ezzel valaki más keresztjét cipeltetem veled. Úgy tudom, hogy ez neked amúgyis munkaköri kötelességed, én meg majd megoldom valahogy a lelkiismeretemmel.
Szóval a jelenségről. Közös barátunkkal beszélgettem régebben erről. Mesélte, hogy összeülünk mi ott, a gyülekezeti teremben, magunkra csukjuk az ajtót, beszélgetünk, jól érezzük magunkat, csak az a feneség, hogy mindeközben el is hitetjük magunkkal, hogy a világ pontosan az és pontosan úgy működik, ahogyan mi azt a becsukott ajtó mögül gondoljuk. Nem lehetne kinyitni kicsit azt az ajtót, csinálni némi huzatot, hátha jót tenne a friss levegő? Nem, nem lehetne. Miért? Nem tudom. Ennyiben maradtunk.
A jelenség lényegét úgy tudnám megfogni, hogy: vagyunk mi, akik nagyon jól tudjuk a jót, de a céljainkat nem vagyunk képesek elérni, mert a mások, akik arról ismerhetőek fel leginkább, hogy mindenki, aki nem mi, szóval a mások akadályoznak minket. Előadnak mindenféléket kultúrházakban, például. Való Világot nyomatnak a tévében. Vasárnap is kinyitnak mindenféle boltokat, bevásárlóközpontokat. És egyéb fertő.
Ha mindez nem lenne, akkor jó lenne, beköszöntene a mi is?, halleluja.
7-8 éves kölyökként nem igazán volt választásom: menni kellett a templomba. Ott, ahol én kölyök voltam, valójában fel se merült, hogy lehetne akár nem menni is. Így a vasárnapi program adott volt, és még az is állt, hogy alternatíva sem igazán adódott. A libafosos legelőn lehetett volna még focizni félig kipukkant labdákkal, de hát egész héten azt csináltuk, valamint vasárnap is, templom után.
Felmentünk hát kötelességtudóan a karzatra, a szabál az volt, hogy konfirmálatlan ifjoncoknak a karzaton a helye. Fiúk az egyiken, lányok a másikon, koedukáció, ugyan már.
A játék lényege a következő volt: aki el bírta érni, hogy a tiszteletes a szertartás közben legyen kénytelen a karzatot rendre inteni, az egy ideig megbecsült tagja lett a közösségnek. Ez nem volt ám annyira egyszerű, mert a diadal időnként árukapcsolásként maga után vont egy kiadós verést, amiről még a leghülyébb gyerek is igen hamar megtanulja, hogy jó elkerülni. Módszertan: papírgalacsint gyúrni és köpőcsővel eljuttatni az alattunk békésen szunyókáló bácsikák kopaszára, hogy álmukból felrettenve jó kis ribilliót csináljanak. (Egyszer véletlenül a születésnapomra kapott papírpénz felét köpdöstem el, összekevertem a zsebeket, a céljából bekészített nyolcad irkalap a baloldali zsebben volt, a pénz a jobboldaliban. „Látod, megvért az Isten!”, mondta nagyanyám, — nem baj, csak a prezsbiter ne verjen meg, mondtam én.) Mondom, hamar megtanultuk, hogyan rendezzük magunkat angyali pózba az akció után tizedmásodpercekkel, mert egyszerű világ volt az: a bűnhöz kellett egy darab bűnös, akit meg kellett büntetni, hogy helyreálljon a világ rendje, és nem sokat pöcsöltek a castingolással. Akire rá lehetett mondani, hogy picit is gyanús, azt már gyepálták is.
Dupla haszon, hiszen így nem csak a legvásottabbak tanulták meg alaposan, hogy szemet kell forgatni, hanem a viszonylag rendesebb Pistikék is hamar rájöttek, hogy nem elég ám ártatlannak lenni, hanem úgy is kell kinézni. Következő logikus lépés, — ismétlem: egyszerű emberek, egyszerű észjárás — szükségtelen annak lenni, bőven elég ártatlannak látszani. Minden szempontból praktikusabb, és még szórakoztató is.
Tény, hogy ott és akkor nem mentünk vasárnap a plázába. Nem néztük a Való Világot. Vagy a művelődési házban a nem Lajos atya-konform színdarabokat. Leginkább azért, mert semmi ilyesmi nem volt. Ha lett volna, akkor valószínűleg nézzük, élünk a lehetőségekkel, mert az ember már csak olyan, hogy szeret olyasmiket csinálni, ami örömet okoz neki. Vásott kölköknek köpőcsővel öreg bácsikákat vegzálni, a tiszit a káromkodásig felidegelni (a káromkodás kiprovokálása volt a royal pimpőke, az mindent vitt), majd ezeknek az öreg bácsikáknak (meg a tizenévnél idősebb férfiaknak, en bloc) az istentisztelet után a kocsmában módszeres alapossággal berúgni, szegényes világ szegényes örömforrásai, amit többnyire olyanok sírnak vissza, akik meg sem élték.
Akik igen, azok már nem annyira.
Franc tudja, lehet, hogy mégiscsak jó lenne azt a kurva ajtót kinyitni. Lenne pár olyan szavam, ami árnyalná ezt a nagy családféltő lendületet. Elmondhatnám, hogy az ajtón túl bizony léteznek erre komplex magyarázatok, tele olyan elemekkel, amelyeket érdemes lenne az ajtón belül is megfontolni. Felvetném, hogy talán nem a döntési helyzetek kiküszöbölése, a lehetőségek redukálása az egyetlen járható (járható???) út, hanem sokkal inkább az emberke segítése abban, hogy apránként képessé váljon ő maga is önálló morális döntésekre. Hátha van némi igazsága Kohlbergnek abban, hogy az adott mikroközösségben egy-egy esemény, jelenség megvitatása is lehet motorja az erkölcsi fejlődésnek? Vajon nem lett-e volna bölcsebb dolog azt javasolni a híveknek (valamint a nem hívő, de rendes embereknek, imádom ezeket a kategorizálásokat, de ez lényegtelen mellékszál), hogy nézze ám meg, aki szeretné, és miután megnézte, üljünk le, beszélgessünk el róla, esetleg hívjunk el erre a beszélgetésre pár nem hívő, de rendes embert, járjuk körbe a témát, a családot, a fertőt, a helyest, a helytelent, milyen is az, amikor a világ nem csak fekete vagy csak fehér.
De az ajtó zárva. Félnek. Megértem. Milyen, és mennyire erősen interiorizált az az értékrend, amit egy laza kis vígjátéktól is ennyire határozottan óvni kell? Lajos atya, valamit nagyon nem jól gondoltok ti, és ez nekem valahol fáj, mert rólad, rólatok tudom, hogy jók a szándékaitok. Ki kéne nyitni azt a rohadt ajtót, szellőztetni egy alaposat, mert ha így megy, akkor lassan össze fogunk keverni benneteket Semjén idiótáival, azt meg még az ellenségemnek se kívánom.
