Au début des années 1950, les populistes sont devenus des alliés du Parti communiste. C’est pourquoi Viktor Orban a dit que lui et le Fidesz étaient « les enfants de parents divorcés », les communistes et les populistes.
"Az ötvenes évek elején a populisták szövetséget kötöttek a kommunista párttal. Ezért mondta Orbán Viktor, hogy a FIDESZ elvált szülők gyermeke volt. A kommunistáké és a populistáké." (Konrád György-interjú a La Croix című francia katolikus lapban)
A "populisták" természetesen Erdei Ferencet és Veres Pétert jelentik, a "népiek"et, a Nemzeti Parasztpárt baloldalát, akik valóban szövetségre léptek a kommunistákkal.
Orbán Viktor kortársa vagyok, ergo tudom, hogy mit jelentett az "elvált szülők gyermeke" kifejezés. Valójában ez az urbánus-népi ellentétre utalt, mert ebből az akkori FIDESZ ki akarta vonni magát.
Milyen kényelmes dolog erről elfeledkezni. Egyfelől érdemes elfeledkeznie erről Konrád Györgynek, aki visszamenőleg valamiféle kommunistagyanús fiatalemberek gyülekezetének láttatja a FIDESZ-t (azt is mondja, hogy Orbánék tipikusan falusi kommunista funkcionáriusok gyermekei voltak, ami azért erős túlzásnak tűnik). Másrészt érdemes elfeledkezni erről a neofidesziánusoknak. Ugyanis erről eszükbe juthatna az is, hogy Orbán Viktor a Liberális Internacionálé alelnöke volt, és Otto von Lambsdorff volt a példaképe.
Jobb lett volna egy olyan múlt, amelyből világosan levezethető a jelen, és Debreczeni Józsefnek meg Fricz Tamásnak is vannak ötletei ilyen múltakra. Ezek praktikus múltak. Kiválóan használhatók, a helyzethez alakíthatók, nem tartalmaznak allergént. Én ragaszkodnék a hagyományos múlthoz. Ahhoz, amiben éltem. Nem állítom, hogy ez egy jó múlt. Nem, ez kifejezetten nehézkes, bonyolult, áttekinthetetlen, kényelmetlen és időnként idegesítő múlt. Kopott kis múlt, nem fér be sehová, az ember cipelheti mindenhová. Én mégis ezt a múltat szeretem. A kopott, kényelmetlen, kicsi múltat. És szeretném, ha egyszer ez a poszt is egy ilyen kopott, kényelmetlen, kicsi, de valódi múlt része lenne.
A múlt egyik alapvető tulajdonsága, hogy elmúlt — szerintem ezért is hívják múltnak. Nem teljesen múlt el, de lényege igen. A jelen az nem múlt el, az van, mondhatnám, roppant elmésen: jelen van — de éppen az a lényege, hogy nagyon van, nagyon itt van nekünk, ránktelepszik, belénk furakodik, róla kell beszélnünk. Ma a jelen Strasbourgban van, az még sokáig nem lesz múlt, attól tartok. De én nem akarok róla beszélni. Mindig olyan aktuális a jelen, csábítóan aktuális, és engem egyre kevésbé érdekel. Az ikszoldali Olvasó nyilván elvárja tőlem, hogy vegyem észre, mennyire remegett Orbán hangja, lelepleződött, világossá vált, amit eddig is mindenkinek tudnia kellett, és hogy most aztán porba aláztak bennünket, és ha eddig lehettek is kétségek, de most már nem (csábító, nagyon csábító). Az ipszilonoldali is ezt várja el tőlem, hogy utána elmondhassa, hogy én beleizéltem a nemzeti fészekbe ezzel az otromba hazugsággal, és azt is hozzátegye, hogy most feketén-fehéren, teljesen világosan, a vak is látja, és most jó magyarnak lenni, és ha eddig lehettek is kétségek, most már nem.
Márpedig nekem most is vannak kétségeim. Mindenféle kétségeim. És egyáltalán nem akarok úgy tenni, mintha nem lennének. Nem, én nem tudom, hogy most mi van, értelemszerűen nem is tudom megmagyarázni (na jó, megmagyarázni azért tudom). Konrád György hetvenhét éves. És hetvenhét évesen, ha egyáltalán leszek hetvenhét éves, lehet, hogy én is tudni fogom, mi van, és miért, és erre a célra nekem is lesz egy saját komfortos múltam. Most még nincs.
