Örülünk, Vincent?

-Teo bácsi, jajj, de jó, hogy megérkeztetek, már kezdtem aggódni!
Már vette is a nagy levegőt a kollégája, de az öreg leintette, haggyad, gyerek még, majd megtanulja.

Jó dolog az, ha az ember tizenéves suttyóként (Mi az a kezedben? Borotva??? Minek? Kinyitod az ajtót-ablakot és a huzat leviszi, de nagyképűsköggyé' már!) komoly emberek körül bír sertepertélni. Olyan jó lenne most valami szépeket füllenteni, de nincs hangulatom, meg különben is, túlkínálat van a piacon füllentésből, szóval tizenéves túlmozgásosként lövésem nem volt nekem arról, hogy mi is egy tudományos kutatóintézet, hogy mi a lényege egy ilyennek, egészen egyszerűen csak jó érzés volt komoly emberek után cipelni a zongorát, pláne úgy, hogy ők is komolyan vették azt, akiről látták, hogy komolyan cipeli.

Komolyan cipelni nem volt könnyű. Bizalom kellett hozzá, sok. "No, akkor találkozzunk itt-és-itt, november második hetében, mi szerdán vagy csütörtökön ott leszünk!" - jött a kérés az öregtől, ami így, ebben a formában nem követelne meg túl sok bizalmat, ezért elmondanám még, hogy ez a bizonyos "itt-és-itt" kábé a világ végétől volt egynapi járóföldre, ott, ahová a madár se. Idővel aztán megtanultam, hogy a komoly emberek ettől komolyak: ha azt mondják, hogy ott lesznek, akkor ott is lesznek. 

Bízni lehetett bennük, működött a dolog.

Eljutni a világ végére, az volt küzdelmes, nem a rá következő egynapi járóföld. Autó nem volt, tömegközlekedni kellett úgy, hogy lényegében véve tömegközlekedés sem volt. Illetve volt, de oda már egy másfajta bizalom kellett. Országút szélén, árnyas erdő közepén üldögél pár bácsika (jobban belegondolva annyi idősek lehettek kábé, mint én most, de már bácsikának néztek ki) és verték a blattot. A falujuk olyan három-négy kilométerre az országúttól, nem sziesztáztak ők, hanem várták a buszt amivel bemehetnének a városba. Jó napot, köszönök rájuk, a buszra várnak? Igen, arra. És mikor jön? Hát, talán jön, tegnap például jött, olyan délután fél öt körül, de az nekünk már késő volt, ezért ma reggel megint kijöttünk, hátha ma korábban jön, mert ugye miután elintéztük a dógunkat a városban még vissza is kéne érni valahogyan. És ha nem jön? Akkor nem jön, délután visszagyalogolunk a faluba és holnap reggel megint kijövünk, kérsz egy kis pálinkát, fiam?

A bizalom apró körei bármilyen rendszerben működhetnek, ez csak az egyénen múlik, ő alakítgatja magának, ki így, ki úgy, mindenki olyan virágot szagol amilyent szakajt, vagy hogy is van ez a toposz.

A gond a bizalom tágabb köreivel van. Itt már nem emberekben kellene bízni, itt már sokan vagyunk, sok dolog elszemélytelenedik, itt már abban kéne bízni, hogy a rendszer működik. Hogy a busz az 8.37-kor jön. Ma is, holnap is és holnapután is. Legfeljebb késik pár percet, na és.
Egy bonyolult, összetett világban méginkább felértékelődik a bizalom.

Bízunk abban, hogy a stoptáblát mindannyian ugyanúgy értelmezzük, függetlenül attól, hogy mely irányból közelítjük meg.

Bízunk abban, hogy ha lovat fizetünk ki, lovat is szállítanak.

Bízunk abban, hogy ha mégsem, ha történetesen mégis öszvért szállítanak, akkor ezt a dolgot is el lehet boronálni.

Mert sokkal inkább bízunk abban, hogy békében és nyugalomban élhetünk, semmint abban, hogy majd mindig mi leszünk azok, akik jól jövünk ki, ha mindent erőből. (Na, ez most a wishful thinking kategória volt. Mi bízok benne, maradjunk ennyiben.)

Jó lenne abban is bízni, hogy amennyiben törvényt alkotunk, az arról is szóljon, ami a betűből és a szellemből következne. Alapvetően nem az a baj, hogy az országgyűlés kétharmaddal nevez ki egy személyt kilenc évre egy főhivatal élére, mert akár bízni is lehetne abban, hogy az a személy úgy fogja működtetni azt a hivatalt, hogy ahhoz lehessen normálisan, bizalommal viszonyulni.

De én, személy szerint nem bízok bennük. Miért is bíznék bennük? Bizonyítottak? Teo bátyám, isten nyugosztalja bizonyított, és én zokszó nélkül (sőt, lelkesen!) adogattam a keze alá a nagyobb köveket, combközépig állva a jeges patakban a novemberi zegernyében, két komoly ember és egy lelkes siheder, akik a bizalom apró körében állva szidják tele pofával a tágabb köröket, mert a szocialista ipar gyöngyszeme úgymond gyorsan kötő cement nemhogy gyorsan, de még lassan sem akart kötni.

Hölgyek-urak, Szalaik, Rogánok, Cser-Palkovicsok, nem bedurcizni, nem hisztizni, hanem elfogadni, hogy sokan vannak, akik nem bíznak önökben. Nem bíznak, érthető??? Garanciákat akarnak, és én, személy szerint ezen túl annak is örülnék, ha bízhatnék önökben.

El lehetne kezdeni apránként bizonyítani is, mondjuk talán azzal, hogy abbahagyják a permanens hazudozást és hülyebeszélt. Onnan már viszonylag egyszerű, csak pár évtizedig kell kitartóan nyírni és locsolni, és szép lesz.

Bízzanak bennem!