Ha a patikákat a tulajdonos köteles lesz eladni szakképzett gyógyszerészeknek, akkor a tulajdonos el fogja adni nekik. Mert a törvény az törvény.
Csak a hír olvastát követő első öt percben három olyan megoldás jutott eszembe, amely alapján a frissiben tulajdonrészt szerzett patikusok soha egy fillért nem láthatnak az üzletrészük, részvénypakettjük után, viszont a jelenlegi tulajdonos egy kicsivel többet fog keresni, mint eddig. És ezt arcán kaján vigyorral, a Magyar Köztársaság rovására fogja megtenni. Mert bár a tulajdonos jogosult a befektetett tőkéje után a cég nyereségének arányos részére, de mit lehet tenni, ha nincs nyereség? Hát akkor nem lesz nyereség, oszt jónapot. Bye-bye adó.
Engem egyelőre nem szorít a cipő, komolyabban hát bele se mélyedtem, mi mindent is tehet egy ember, akit meg akarnak fosztani attól, hogy rendelkezhessen a tulajdonával. Pláne mit tehet egy vállalat! És mi minden juthat eszébe sok, egyazon cipőben járó nagyvállalatnak? Furfanghegyek, testvéreim! Mit hegyek? Hegyláncok!
S bár most nem vagyok érintett, azért nem felhőtlen a jövőképem. Mert mi van, ha holnap úgy dönt a kormány, hogy kádkőgyárat csak kádkőműves, szőlőbányát csak szakképzett szőlőbányász birtokolhat? S bár meggyőződésem, hogy országunk vezetői az anyatejjel szívták magukba a szektorsemleges gondolkodásmódot, tehát ha a fentiek egyike törvénybe iktattatik, a másikat se kerülik el a paragrafusok, mégse tartom túlzottan erkölcsösnek, hogy a kormány ilyen szabadon nyúlkáljon bele a cégek dolgaiba.
Igazából azért nem a kádkőgyárosokat féltem. De emlékszem, hogy 1982-ben akartam nyitni egy szendvicsbüfét. Nem tehettem, mert ehhez vendéglátóipari végzettség kellett volna. Lakatosműhelyt sem nyithattam volna, mert lakatos se voltam. Kellett hozzá nyolc év, hogy oda fejlődjék a magyar jogrendszer, hogy bármilyen tevékenység végzésére alapíthattam vállalkozást, ha találtam hozzá képzett szakembereket. Ekkortól már nem követelte meg az állam, hogy a két dolgos kezemmel vegyek részt a termelésben. Azóta eltelt húsz év, és én ezalatt rászoktam arra, hogy mindenfélét csinálok, pontosabban csináltatok. Mire számítsak? Mikor leszek köteles eladni az éttermemet a szakácsomnak, a fordászatomat a fodrászomnak, a tanácsadó irodámat a tanácsnak? Jobb esetben. Mert végülis ki tiltja meg a forradalmi kormánynak, hogy kijelölje a vevőt? És ha azt kijelölte, vajon nem tartja-e méltánytalannak, hogy én határozzam meg az árát? Végülis csak egy here kapitalista vagyok, aki a dolgozók vérét szívja, ilyenekre meg ki a francnak van szüksége egy olyan országban, ahol prioritást élvez a munka becsületének visszaállítása. Ráadásul picike kapitalista vagyok, aki még csak ki se tudja síbolni az országból a cuccait.
Vegyek-e még kistányért, hajszárítót, festékpatront az eltörött, elromlott, elhasznált helyett, vagy hagyjam, hogy ezzel már az új tulajdonos bajlódjék?
