Amikor az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát megalkották, komoly vita folyt a Legfelső Bíróság szerepéről. A vita gyökerei Arisztotelészhez és az athéni Areiopagosz intézményéhez nyúltak vissza. Arisztotelész a demokráciát nem tartotta a lehető legjobb kormányzási módnak, és ennek az oka a többség zsarnokságának korlátozhatatlansága volt. Az Areiopagosz, avagy az első alkotmánybíróság valójában nem a demokrácia része, hanem annak korlátja volt. Az amerikai Alapító Atyák plebejusabb lelkületű része gyanakodva figyelte a demokrácia korlátozását (a szenátust, azaz a felsőházat, amely egykoron nem közvetlenül választott, hanem kijelölt tagokból állt, és csak 1912-ben, az alkotmány tizenhetedik kiegészítésében engedték meg, hogy tagjait a nép válassza). Ne felejtsük el: az amerikai demokráciában erős korlátja van az igazságszolgáltatásnak is, hiszen komoly bűncselekményeknél a bűnösséget nem a bíró ítéli meg, hanem a polgárok közösségéből választott esküdtek. A Legfelső Bíróság döntéseit azonban nem korlátozzák esküdtek. Egyetlen korlátjuk az, hogy döntéseik végrehajtását nem kényszeríthetik ki paranccsal: nem adhatnak ki "writ of mandamus"-t a végrehajtó hatalommak.
Akárcsak az ókori Areiopagosznak (és persze a szenátusnak), a legfelső bíróságnak sem lehet akárki tagja: erre tekintélyes embereket választanak meg. A szenátusba a tagokat háromszor hosszabb időre választják mint a képviselőket, és a működése is sokkal arisztokratikusabb, mint a kongresszus másik házáé. Elnöki tanácsadó szerepe van, tagjai tekintélyüket az alkotmány szerint is latba vethetik az Elnök döntéseinek befolyásolására. Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányaban nincs olyan paragrafus, miszerint a Legfelső Bíróság alkotmányellenesnek minősítheti a szövetségi törvényeket, ez az alkotmányos hagyományokból következett. Mindazonáltal a Legfelső Bíróság tagjai egyetlen eset kivételével évtizedekig tartózkodtak a kongresszus korlátozásától.
A Legfelső Bíróság tekintélye kezdetben összehasonlíthatatlanul kisebb volt, mint manapság, és csak a polgárháború utáni Reconstruction után kapta meg mai, megkérdőjelezhetetlen szerepét. William Howard Taftról mondják, hogy egész életében a Legfelső Bíróság tagja akart lenni, de először "csak" az Amerikai Egyesült Államok elnöki címét tudta megszerezni. Főbírónak végül Warren Harding nevezte ki. Az óriás termetű, joviális Taft szeretett azzal viccelődni, hogy nem is emlékszik sokra élete "jelentéktelen" elnöki periódusából.
Amerikában gyakran látni az autókon matricákat azzal a szöveggel: Amerika köztársaság, nem demokrácia. Ez persze igen radikális, de eléggé elterjedt felfogás. Az amerikaiak jelentős része fél a többség zsarnokságától, mert az hajlamos elvenni jogait (például arra, hogy szabadon tanítsa gyermekeinek azt, hogy sohasem léteztek dinoszauruszok, és hogy komolyabb fegyvereket tartson, mint a Magyar Honvédség, igen, most ironizálok, de ezt nehéz kihagyni). Az alkotmánybíróság tekintélye a demokrácia korlátja. Azt fejezi ki, hogy van valami a népakarat felett, de legalábbis mellette. Úgy mondanánk, hogy ez a politikai tekintély, miként az elnöké is, a modern Souvereignből, a Felséges Népből származik, de semmiképpen nem közvetlenül.
A kommunista rendszer nem tűrte meg a Párttól független tekintélyt: minden autoritás a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságában gyökerezett. Kádár János rendszere önkényuralmi rendszer volt, az utolsó húsz évben nagypapásabb, élhetőbb (túlélhetőbb?) önkényuralmi rendszer. A rendszerváltás utáni kultúrkampf valójában autoritáskampf volt. Ki a Tekintély?? Halmai Gábor vagy Lánczi András? Csillag István vagy Matolcsy György? Esterházy Péter vagy Csoóri Sándor? Nem mondok ítéleteket, csak a dologról magáról akarok beszélni. Húsz év alatt nem alakulhatott ki organikus módon egy új, becsületes, elfogadható és nem valamely MSZMP PB-helyi értékből eredeztethető autoritás. A tekintélyt továbbra is a politika "osztja" ki.
Most itt állunk, és arról vitatkozunk, hogy megszólal-e Navracsics docens, akinek a nemzetközi politikatudományi beágyazottsága lényegesen a magyar labdarúgók nemzetközi sportéletbe ágyazottsága alatt van. Én is ezt várom, félreértés ne essék. Az MTA hallgat, a jogtudományi osztályával együtt. Mint egy akadémiai intézet tudományos tanácsadója, nem mondhatom, hogy rettenesen lesújt, hogy Pálinkás József nem rohan neki Orbán Viktornak. Ha az Alkotmánybíróságot két hét alatt le lehet rendezni, akkor a Magyar Tudományos Akadémia matinéban intézhető el.
Nincs olyan tekintély, amellyel a politika nem merne szembeszállni, nincsolyan tekintély, amellyel szemben a Hatalom már ne merné elővezetni ótvar, suttyó baromságait. Nem ez az első eset. Kedves túlmozgásos polgártársunk, Ferenc személyes közgazdaságtudományi iránymutatásai a Corvinus Egyetemen sem voltak akármilyenek.
Kötcse arról szólt, hogy a féltudású elit egyik részének felajánlották a másik féltudású elit státuszát. Egy visszautasíthatatlan ajánlat a megfellebezhetetlen Tekintélytől a pszeudotekintélyeknek. A plebejusoknak nincs szükségük Areiopagoszra, csak számtantagadó közgazdászkóklerekre, akik kölcsön kapják tőlük a tekintélyt, és csak egyetlen dologra használhatják, jelesül a hatalom céljaira. Itt egyetlen tekintély maradt, a kétharmad tekintélye. Nyersen és agresszíven hozták a tudomásunkra. Mindazonáltal ezt eddig is sejthettük volna. Nem történik itt semmi, csak világosabb lesz az, amit eddig is tudtunk. A kérdés csak az, hogy mikor érezzük majd a bőrünkön ennek következményeit.
