1961. október 5-én Maurice Papon párizsi rendőrprefektus bejelentette, hogy meghatározatlan ideig muszlimok nem léphetnek az utcára este fél kilenc és másnap reggel fél hat között.
Charles de Gaulle elnök készen állt Algéria feladására és titkos tárgyalásokba kezdett az algériai felkelők (FLN) vezetőivel. Ennek ellenére nemcsak Algirban, de Párizsban is folytatódtak a merényletek a rendőrök ellen. A nyár vége óta 11 francia rendőr életét követelte az FLN terrorkampánya. De Gaulle két tűz közé került. Raoul Salan tábornok áprilisi algériai puccskisérlete után nemcsak az FLN-nel, hanem a szélsőjobboldali OAS-szel is számolnia kellett.
1961. október 17-ére az FLN tüntetést szervezett a kijárási tilalom ellen. Papon óriási rendőri erőket vont össze a metróállomások, buszpályaudvarok és más fontos csomópontok környékén. Délután az algériaiak (többségük francia állampolgár) három irányban közelitették meg a várost. A rendőrség estére körülbelül tízezer tüntetőt tartóztatott le és szállitott el, de körülbelül háromezer demonstráló elérte Párizs belvárosát, egészen az Opera környékét.
Ami ezek után történt, arról nagyon keveset lehet tudni. A rendőrség őrjöngve támadt a tüntetőkre, tüzet nyitottak rájuk, botokkal verték őket véresre. Algériai becslések szerint kétszáz, a francia kormány jelenleg elfogadott becslései szerint hetven embert megöltek. Volt, akit falhoz állitottak és agyonlőttek, volt, akit megfojtottak, volt, akinek szétverték a koponyáját és a Szajnába dobták.
A francia sajtóban szinte semmi sem jelent meg az eseményekről. Papont később életfogytiglanra ítélték, de nem a párizsi mészárlásért, hanem a második világháborúban elkövetett büneiért. Franciaország megosztott az októberi események megitélésében. A jobboldalon a francia rendőrség jogos dühére, a kegyetlen algériai terroristák elleni harcra hivatkoznak, a baloldalon pedig megpróbálnak felelősöket keresni a jobboldalon. A francia parlament sohasem vizsgálta ki az ügyet.
Ehhez képest a mi 2006. októberünk, a tévészékház ostromával és a forradalom ötvenedik évfordulóján történt összecsapásokkal együtt kedélyes kerti piknik volt. Annyiban hasonlitunk csak a franciákra, hogy pártállástól függően teljesen máshogyan emlékezünk a történtekre és a magyar parlament sem volt képes arra, hogy kivizsgálja az ügyet. Gergényi nem Papon, Gyurcsány vagy Orbán nem mérhető de Gaulle tábornokhoz, Budaházy Bubu veszélyességét pedig nem lehet az Algériai Felszabaditási Frontéhoz hasonlitani. Ahogy György Péter sem Sartre és Molnár Attila Károly sem egy Raymond Aron. A mi kis háborúinkban valahogy mindig a pitiánerség dominált. Nincs tanulság, egyáltalán nincs.
