Örülünk, Vincent?

A Civil Összefogás Fórum célja, hogy a civilek országszerte megismerjék egymást, találkozzanak és hallassák hangjukat, véleményüket. Ennek egyik formája lehet a CÖF klub. Ide világnézettől függetlenül várunk bárkit, akit érdekelnek a közügyek,  és hajlandó civilként a társadalomért tenni, eszmét cserélni kultúrált formában.

A CÖF klubok működése pártpolitikától függetlenül zajlik, így kérjük, ennek tiszteletbentartását! A CÖF klub lényeges része, hogy nem pártpolitikai színekben osztja meg véleményét szélesebb körben, éppen ezért több helyen tudja hallatni hangját, illetve több megközelítésben is körül tudunk járni egy-egy témát.

polgarportal

   „Nem akartam botrányt csinálni, de magas rangú közéleti személyek is kikérték magunknak az előadást.”  (Eperjes Károly színművész a lemondásáról ) 

        Eperjes Károly hülye. Erre nincs jobb szó, a derék Szamóca egy hihetetlen nagy hülye, egy érzékeny, tehetséges, és a világgal való kapcsolatát teljesen elveszített hülye. Láttam párszor színpadon, ő valóban a legnagyobbak közül való, akinek igenis el lehet nézni, hogy hülye. 

         Valószínűleg nem azt mondta, hogy "magunknak", hanem inkább azt, hogy "maguknak", de ez így még jobb is egy kicsit. Áll az Eperjes az erős gyógyszereivel meg a fél vodkával, vagy tán egészen azzal, és jön a magas rangú közéleti személy és kikéri magunknak az előadást. 

         Ugye itt azokról a magas rangú közéleti személyekről van szó, akik nem kérték ki magunknak azt, hogy egy abált szalonnán szocializálódott tapló stadiont építtet a budija mellé. Ezen magas rangú közéleti személyek azt sem kérték ki magunknak, hogy valami egészen minősíthetetlen izét kakkantott valaki (na ki) a Szabadság tér közepibe. Nem, ők a Silviu Purcarete rendezését kérték ki magunknak, mert micsoda dolog, hogy itten férfiszerepet játszik egy nő, nem buzeráns ez a Purcarete — sőt, lehet, hogy román?

        Magas rangú közéleti személy nálunk az mindig kikér. És általában magunknak kér ki. Azért magas rangú közéleti személy ő, hogy eligazítsa Eperjes Károlyt a színházművészetben. Simán elmagyarázza a Lovásznak, hogy "Elnök úr kérlek szépen, kikérem magunknak, hogy az a gráf csak négy színnel színezhető, amikor a nemzet élethalál harcát vívja, akkor az a gráf legyen három színnel színezhető, és egyáltalán miért kell ezeket a gráfizéket színezni, amikor jól el is lehetne venni a magánnyugdíjukat". Mert ő magas rangú közéleti személy. Ő odainti magához a nemmagasrangút, összemirnyákolja a szemöldökét, és huss, mond valami baromságot. Mert tudja, hogy soha senki sem fogja úgy seggbe rúgni, hogy zúgva szálljon. 

       Ezek a magasrangúságok ugye ott kezdődtek, hogy az ipse szerelte az Orbán kerékpárját, főzött neki hagymás babot, épített neki jacuzzit a kemence mellé, aztán a következő pillanatban már ott ült a VIP-páholyban, és próbálta értelmezni a lesszabályt. Most meg már kikér. Értelmez. Irányt mutat. Pofát vág. Bököd az ujjával. 

      Félre ne értsen a drága Olvasó, én tudom, hogy az édes haza a magas rangú közéleti személyekre szavazott, kétharmaddal, ütemesen tapsolva, én tudom, hogy az édes haza igényli, hogy valaki végre kikérje magunknak, az édes haza egyetlen vágya, hogy magas rangú közéleti személyek rendezzék a darabokat, építsék a részeg sast a transzvesztita almaárussal, az édes haza azt szeretné, hogy az egész kurva életét a magas rangú közéleti személy iránymutatása alapján élhesse le, a spenótot is megeszi az édes haza, ha a magas rangú közéleti személy azt mondja.

      Ismerem én ezt az édes hazát, amelyik olyan szabadságharcosan tud zsidózongorát rekvirálni, mint amennyire szabadságharcosan Kádár Janit tudja ünnepelni 1957. május elsején. Én is egy vagyok az édes hazával, már az ükapáimnak is kikérte valaki magunknak, én is ezt láttam a tévében mindenkitől, amíg nem jött érte a Dagobert bácsi. 

     Egy nagy színész picsog, mint egy fürdős kurva, hogy a magas rangú közéleti kikérte magunknak a színdarabot, amit ő hat hétig próbált. Nem nyomta le a torkán a magas rangúnak a vékonybeléig a kikérést, nem harapta ki a veséjét, nem, ő csak picsogott egy nagyot. Ide jutottunk.

               "Az, ami a Lipótváros szívében, a Szabadság téren, a 2014. július 19-éről 20-ára virradó éjszaka történt, nem olyan súlyos, mint az, ami a magyar vidéken, főleg Északkelet-Magyarországon megy végbe a romákkal és az egész országban a négymillió koldussal szemben." (Tamás Gáspár Miklós, Suttyomban)

                 2010. november 19-én nyolcszáz értelmiségi írta alá a filozófiai intézeti kutatók elbocsátása és/vagy nyugdíjazása elleni petíciót. Tamás Gáspár Miklós nyugdíjazása idején a magyar vidéken, főleg Északkelet-Magyarországon nyilván semmi sem történt. 

                Tamás Gáspár Miklós úgy tizenöt évig nem csinált igazán olyasmit, amit egy filozófiai kutató intézetben általában csinálni szoktak, szemben sok ezer betanított munkással, akik bizony tizenöt évig konkrétan mindennap pontosan azt tették, amit egy betanított munkás általában tesz, oszt mégis az utcán találták magukat befolyásos barátok nélkül. 

                 Ők nem kaptak kitüntetést Gyurcsány Ferenctől nem létező doktori címre és tudományos munkásságra. Nem tartják magukat koldusnak, noha a KSH adatai szerint, az egy főre jutó családi jövedelmük szerint bőven az alsó négy decilishez tartoznak. Tudom, hogy a decilis, a százalék az technokrata piha, a szorzás és különösen az osztás majdnem fasiszta, de legalábbis népelnyomó, úgyhogy el is csitulok.

                 Ott tartottam, hogy ezek az emberek általában nem tartják magukat koldusnak, de azért elég rosszul érzik magukat. És akkor mondanak mindenféléket, ami nem biztos, hogy tetszene TGM-nek. Indulatos, időnként igazságtalanul általánosító, nemnagyon értelmiségi nyelvezetű dolgokat szoktak mondani pl. a cigányokról. Tudom, hogy TGM-nek van erre egy megértjükezeketaszerencsétlenelmaradottnépeketszerkesztőasszony szövege, a megfelelő félmosollyal kombinálva, rettenetesen szét is rúgnák a seggét, ha ezt megpróbálná elővezetni az alsó négy decilis köreiben. 

                 Az még mindig jobb, ha idéz valami tizenkilencedik századi luxemburgi eszmetörténészt, természetesen eredetiben (TGM az egyetlen ember a világon, aki képes élőbeszédben lábjegyzetet használni). 

                 Én amúgy személyesen is rohadt fasiszta vagyok TGM szerint, mert nem tüntetek a cionista elnyomó hatalom ellen, amikor a békéért küzdő Hamasz óvodákból és kórházakból lövi Izraelt. Konkrétan rasszista patkány is vagyok, mert nekik állítólag barna a bőrük, amikor éppen rakétát lőnek ki izraeli gyerekekre. Végtelen nagyvonalúságról tanúbizonyságot téve csak virtuálisan mutatom be a középső ujjam. Nem, kibaszottul nem gondolom, hogy a palesztin emberek élete bármennyivel is kevesebbet érne a zsidó emberekénél, konkrétan mondjuk az enyémnél, de a hamasznyalonc ballerek néha fel tudnak idegesíteni. 

                TGM lényegében azt mondja: uraim, én egy szent őrült vagyok, nekem szabad baromságokat beszélni, fellegjárás közben szigorúan nézni, milliót összekeverni a milliárddal, mert én ezt nyertem a lottón. Erről van szó, csak egy része franciául van. Ettől kell nekem szubmisszív intellektuális pozíciót felvennem. 

                 Hát, lófaszt.

"Tom Lantos és Imre Kertész, sőt George Soros összes hatalma és befolyása sem elég arra, hogy a tényekkel szembeszálljon " (Szentmihályi Szabó Péter, Magyarország új római nagykövete a Demokratában, 2007. szeptember 6.)

Ha vannak még problémák, azokról mind a baloldal tehet.

Navracsics Tibor, 2014. június 3.

        Éppen, hogy megkezdődött az őszi szemeszter. A diáklányok nagy csapatokban sétáltak a tölgyfasor alatt, úgy csicseregtek, mintha még a középiskolában lettek volna.  Néhány év múlva megszerezték a diplomájukat, amit sohasem használtak, férjhez mentek, gyerekeket szültek, és élték a felvilágosult déli háziasszonyok nem túlságosan izgalmas életét. 

        Mary Smith vezette a történelem tanszéket. A férje ingatlankereskedő volt, Harrods megye leggazdagabb embere, két évvel azelőtt halt meg autóbalesetben. Nem volt szüksége a tanári fizetésre. Mrs. Smith úgy vezette a tanszéket, mint egy államot. Green dékán mondta egyszer, hogy sohasem tudta pontosan, miért félt tőle annyira.  

        Mrs. Smith mintha belenőtt volna a Hillborough College-ba, a vörös téglás falak és a borostyánok közé, mintha mindig odatartozott volna, és mégse emlékezett rá senki. Egyszerűen csak ott volt a folyosó végén, a vastag faajtó mögött, életnek és halálnak, no meg a harmadik évfolyamos történelemkurzusnak az uraként. 

        Az óra tizenegykor kezdődött. Mary Smith mindig két percet késett. Halálosan pontosan tudott késni. Pontosan negyvennyolc percig beszélt, utána visszament az irodájába. Azon a napon is tizenegy óra kettő perckor érkezett a terembe. Napóleon oroszországi hadjárata volt az előadás témája, Jeremiah Easton: European History a 112. oldal közepétől a 116. oldal végéig.

        Minden tökéletesnek tűnt. A kávé, amit a városból hozatott, a halálos csendben jegyzetelő lányok, Fillmore adjunktus rettegő tekintete a folyosón, minden.  Ekkor azonban történt valami, ami addig sohasem. Kinyílt az ajtó és egy idős, hosszú szakállú férfi lépett be a terembe, majd leült az utolsó sor szélére Anne Conway mellé. Anne, mintha észre sem vette volna, folytatta a jegyzetelést. 

         A férfi semmit sem változott. Pontosan olyan volt, mint amikor évtizedekkel azelőtt Weitzel Oberscharführer agyonlőtte a ramsenfeldi koncentrációs táborban. 

         Weitzel mögött akkor egy huszonegy éves felügyelőnő állt. Arról volt híres, hogy különleges élvezetet talált abban, hogy végignézte a foglyok meggyilkolását. A Ramsenfeldi Bestiát még a hatvanas években is körözték Nyugat-Németországban. 

         Mrs. Smith csak állt és képtelen volt megszólalni. Aztán nagyon csendesen közölte a lányokkal, hogy most menjenek haza, és olvassák el a szmolenszki csatát otthon, a következő óra elején tizenöt perces kisdolgozat.

         A férfi eltűnt. Mrs. Smith kilépett a folyosóra, de ott már nem volt senki. Egyszer csak rettenetes fájdalmat kezdett érezni a lábaiban, majd a hátában. Alig tudott elvánszorogni az irodájába.  Érezte, hogy a testét kelések borítják, álláról borzalmas szakáll lóg, és mindene bűzlik. 

         Pontosan tudta, hogy mi történik. Fel volt készülve rá. A harminchetedik volt a sorban. Szinte élvezte a helyzetet, tudta, hogy győzni fog, hogy ő lesz az első, aki győzni fog. Az öregember remegő kezével nyúlt be a Wright Enciklopédia mögé és elővette a könyvet. 

          Pár évvel azelőtt sajnálatos módon meg kellett ölnie Weitzelt, azaz John Withford pályamunkást ezért a könyvért. 

         Kitépte az első oldalt, összegyűrte és lenyelte. Hallájim, semáhál, eshokol, hallájim, semáhál, eshokol, hallájim, semahál, eshokol — ismételte el pontosan tizenhétszer. 

          Megigazította a blúzát, végigsimította a karját. Minden újra tökéletes volt. Talán a szag, a szagból maradt valami, persze tudta jól, hogy azt csak képzeli. Egy pár csepp Lamastrice megoldja a problémát.

          Három körül ment haza. Egy hatalmas villában lakott a kertvárosban. Évek óta várt erre a napra. A napra, amikor legyőzi a dibukot. A dibukot, amelyik megölte Schloss táborparancsnokot, Elza Hoffstadtert és a többit, akik megúszták az akasztófát. Akkor lett igazán Mary Smith, akkor tűnt el örökre a Ramsenfeldi Bestia, Aufseherin Schmidt. 

           Levetkőzött, bement a fürdőszobába és kinyitotta a zuhanyt. A víz azonban nem jött. A gáz másodpercek alatt betöltötte a fürdőszobát. Mrs. Smith összeesett, és hat perces haláltusa után kiszenvedett.

          Az öregember az órájára pillantott. A három mutató — Hallájim, Semáhál és Eshokol — megállt a harminchetedik ablakban. Ez volt a legjobb — gondolta. A legjobb.