„Nem akartam botrányt csinálni, de magas rangú közéleti személyek is kikérték magunknak az előadást.” (Eperjes Károly színművész a lemondásáról )
Eperjes Károly hülye. Erre nincs jobb szó, a derék Szamóca egy hihetetlen nagy hülye, egy érzékeny, tehetséges, és a világgal való kapcsolatát teljesen elveszített hülye. Láttam párszor színpadon, ő valóban a legnagyobbak közül való, akinek igenis el lehet nézni, hogy hülye.
Valószínűleg nem azt mondta, hogy "magunknak", hanem inkább azt, hogy "maguknak", de ez így még jobb is egy kicsit. Áll az Eperjes az erős gyógyszereivel meg a fél vodkával, vagy tán egészen azzal, és jön a magas rangú közéleti személy és kikéri magunknak az előadást.
Ugye itt azokról a magas rangú közéleti személyekről van szó, akik nem kérték ki magunknak azt, hogy egy abált szalonnán szocializálódott tapló stadiont építtet a budija mellé. Ezen magas rangú közéleti személyek azt sem kérték ki magunknak, hogy valami egészen minősíthetetlen izét kakkantott valaki (na ki) a Szabadság tér közepibe. Nem, ők a Silviu Purcarete rendezését kérték ki magunknak, mert micsoda dolog, hogy itten férfiszerepet játszik egy nő, nem buzeráns ez a Purcarete — sőt, lehet, hogy román?
Magas rangú közéleti személy nálunk az mindig kikér. És általában magunknak kér ki. Azért magas rangú közéleti személy ő, hogy eligazítsa Eperjes Károlyt a színházművészetben. Simán elmagyarázza a Lovásznak, hogy "Elnök úr kérlek szépen, kikérem magunknak, hogy az a gráf csak négy színnel színezhető, amikor a nemzet élethalál harcát vívja, akkor az a gráf legyen három színnel színezhető, és egyáltalán miért kell ezeket a gráfizéket színezni, amikor jól el is lehetne venni a magánnyugdíjukat". Mert ő magas rangú közéleti személy. Ő odainti magához a nemmagasrangút, összemirnyákolja a szemöldökét, és huss, mond valami baromságot. Mert tudja, hogy soha senki sem fogja úgy seggbe rúgni, hogy zúgva szálljon.
Ezek a magasrangúságok ugye ott kezdődtek, hogy az ipse szerelte az Orbán kerékpárját, főzött neki hagymás babot, épített neki jacuzzit a kemence mellé, aztán a következő pillanatban már ott ült a VIP-páholyban, és próbálta értelmezni a lesszabályt. Most meg már kikér. Értelmez. Irányt mutat. Pofát vág. Bököd az ujjával.
Félre ne értsen a drága Olvasó, én tudom, hogy az édes haza a magas rangú közéleti személyekre szavazott, kétharmaddal, ütemesen tapsolva, én tudom, hogy az édes haza igényli, hogy valaki végre kikérje magunknak, az édes haza egyetlen vágya, hogy magas rangú közéleti személyek rendezzék a darabokat, építsék a részeg sast a transzvesztita almaárussal, az édes haza azt szeretné, hogy az egész kurva életét a magas rangú közéleti személy iránymutatása alapján élhesse le, a spenótot is megeszi az édes haza, ha a magas rangú közéleti személy azt mondja.
Ismerem én ezt az édes hazát, amelyik olyan szabadságharcosan tud zsidózongorát rekvirálni, mint amennyire szabadságharcosan Kádár Janit tudja ünnepelni 1957. május elsején. Én is egy vagyok az édes hazával, már az ükapáimnak is kikérte valaki magunknak, én is ezt láttam a tévében mindenkitől, amíg nem jött érte a Dagobert bácsi.
Egy nagy színész picsog, mint egy fürdős kurva, hogy a magas rangú közéleti kikérte magunknak a színdarabot, amit ő hat hétig próbált. Nem nyomta le a torkán a magas rangúnak a vékonybeléig a kikérést, nem harapta ki a veséjét, nem, ő csak picsogott egy nagyot. Ide jutottunk.
