Utolsó látogatásunk Vona Gábor honlapjára, avagy Ambruzs Norbert másodszor:
TRIANON
Kilencven hosszú esztendő nagy idő
Kerek emberöltőnyire volna éppen elég
Egy anya azóta szüntelen csak sír és sír,
Siratja fájdalmában sok drága gyermekét.
Szorosan ölelte magához mindet
Védte és táplálta őket hű kebelén,
Mígnem egy nap elrabolták tőle mind,
S barbárul átdöfték az anya szívét.
Mélyen hatolt a rideg acél,
Vére patakokban gyönyörű ruháján
Könnyeivel ömlik szerte, majd eggyéválik,
S üvöltve kihúzta szívéből a dárdát.
Keserves kiáltásától zengett vadul az ég,
Morajló visszhangjába beleremegett a föld;
Nem burjánzott hátán soha ennyi gaz,
Mely Istent, Népet, s Hazát ily mód meggyötört!
Tolvaj szarkák, s rútul vijjogó vércsék,
Tetemszagra gyülekező mohó héják,
Hússzaggató karmú álnok sasok
Vágytak arra, hogy becserkésszék a prédát.
Tépték, s cincálták, húsába lyukat vájtak csörükkel,
Vergődött csak magatehetetlen, Ó áldott pára,
Tűrte és állta csöndben saját halálát
Szenvedett, míg az utolsónak nem múlt étvágya.
Ott feküdt immár holtan, lelkét kilehelve,
Némán, s mozdulatlan meredt a magyar égre
Nézte a halott madár, mintha választ várna tőle,
Vajh' lesz még e Népnek élte és jövője?
Napnak sugarai, mint vérbe mártott ecsetek
Vörös mázba vonták a látóhatárt, a hegyeket
Sötét, vad fellegek haragtól dühös népe,
Ordít, s kiabál!
Könnyei hulltak magyar Golgota keresztjére...
Tombolt a vihar rónákon át, szörnyűségnek erejével,
S dühvel teli nyilak szórták haragjukat,
Mint megzabolázatlan csataló, úgy vágtatott a szél
Dúlva-fúlva rótta a Kárpátok közti ormokat.
Pokoli tánc támadt az Adrián, kegyetlen keringő
Fodros ruháikban a hullámok vég nélkül ropják,
Összecsapnak, s mardossák kapuját a mennynek
Háborog a tenger, mert kikötőjét ellopták!
Puccos úri kastélyt tölté meg a kapzsiság,
Hazug szavak, gőgös kacajok zaja mindenhonnan,
Nem urak voltak ezek, enyveskezű tolvajok!
Banditák döntöttek sorsunkról akkor, Trianonban.
Fegyvereik arzenálja nem kard, pisztoly, s ágyú
Hanem pénz, papírok, és kényszerítő hatalom,
Átkozott a kéz, mely ezt a békét aláírja!
Zsarnoki kezek pennát futtattak egy lapon...
Kék tintával íródott szegény Hazánk sorsa
Minden betűje csupa-csupa kín és fájdalom,
Tollnak vonásai, mint mély tőrdöfések,
Milliók szívébe szúródtak, fájtak, de nagyon!
Nemzetgyilkos nagyhatalmak galád okmánya,
Egy ócska papiros, alapja gyarló mohóság,
Mely sárba tiprott emberi méltóságot, s jogokat
Oh drága keresztre feszített Nagy-Magyarország!
Merre vagy már szép Erdély és Partium?
Csaba királyfi, ösvényed immár a mi utunk,
Alább nem adunk!
Te áldott Kárpátalja, Ki óvod ősi hegyed álmát,
Ha eljő az idő beteljesítjük vágyát,
A szíve leghőbb kívánságát!
Gyönyörű Felvidék, szerény Burgenland és Muraköz,
Szlovák, osztrák, s horvát Titeket gúzsba köt,
De örökre meg nem kötöz!
Szerémség, Bánság, Bácska, hol legszebb a Tisza folyása,
E föld magyaroknak otthona, nem mondunk le róla!
Nem! Nem! Soha!
Üde levegőjű hegyoldalban legel a nyáj,
Furulyaszó hallatszik erdőn, s lankákon át
Naphosszat versenyt fut dalosmadarak énekével,
Mezőségi kunyhókba esténként be-bekémlel.
Búzamezőt ringat a délvidéki szél,
Olyan lágyan, s gyengéden, szinte hozzá sem ér
Érett kalászok aranylóan ragyogó tengere,
Ember vetette, Isten gondozta: készül a magyarok kenyere.
Csodás székelykapuk míves faragása,
Völgyek kristályos patakjainak halk csobogása,
Egy ezredév történetét regélik időtlen-időkig
Attilától Rákóczin át Bem Józsefig.
Szigetvár védőinek hősi helytállása,
E falak közt még kering Zrínyi Miklós legendája.
Délcegen áll erős Komáromnak bástyája,
Utolsókig! zengi Klapka, nem engedünk, Duna Gibraltárja!
Krasznahorka büszke vára elmereng a múlton,
Régmúlt idők dicső tettén, a hosszú úton.
Gátat szabott Nándorfehérvár a pogánynak,
Európa harangjai delente megkondulának.
Eger éke, Dobónak szilaj vára,
Hajdanán maroknyi sereg a törököt szétzilálta.
Gúnyhatáron innen, gúnyhatáron túl,
Nagy csaták, fényes győzelmek, az ősi magyar múlt!
Elődeink útján tovább kell járnunk,
Nem lehet félúton megállnunk,
Csak menni rendületlen, míg bírja lábunk!
Hitünk erős, meg nem törhetik,
Balgák azok, kik a magyart temetik,
Csillagunk az égen fényesen tündöklik!
Nem téríthet el célunktól semmi,
Ha itt lesz az óra, tudjuk mit kell tenni,
S megfogjuk cselekedni!
Áldott Nagy-Magyarország,
Nem tűrjük tovább szenvedésed, fájó keresztfád,
Töviskoszorú helyett feltesszük Szent Koronád!
Nyisd hát föl szemed magyar, ne hagyd magad becsapni,
Sok hazugságot rejtenek a világnak lapjai!
Ne vezessenek félre üres, megtévesztő mondatok,
Igazság köpenyét magukraöltő hazug alakok!
Aljas hazaáruló, ki magyart magyar ellen uszít,
Nemzetet nyúz, tömegeket butít!
Ami elmúlt, nem tér vissza már,
De cserben nem hagyunk, szép Hazánk,
Újra állani fog a régi magyar határ!
Magyar daltól lesz hangos Fiume fogadója,
Magyar matrózok szállnak majdan hajóra!
Szép magyar lányokkal csárdást járnak,
Igyunk még pálinkát angyalom,
Nem futunk ki, csak vasárnap!
Magyar földé lészen újra Őrségnek kontyos háza,
Székelykő hegyormai, Mátyás kincses Kolozsvára!
Nem terem a Bánát horvátnak kenyeret,
Szepesség válláról levesszük a terheket,
S visszavesszük újra a magyar földeket!
Egységes lesz újfent Népünknek szent Hona,
Kezünkben villog a kard;
Mellettünk a magyarok Nagyasszonya!
Tömegsírnak vermében rég elfeledt csonthalom,
Negyvenezer porhüvely a sötét mélyben...
A te lelkeden szárad ez is, Trianon!
Megbosszulunk mi mindenkit; élőt és holtat,
Magyar Testvéreinket, mezőket, a gyalázott múltat!
Nyilaink, mint sűrű záporeső,
Fut a gaz előle!
Vérkeresztet festünk az összes határkőre!
Magyar volt, magyar lesz Nemzetünknek jövője!
Feltámad halotti hamvaiból a büszke Turulmadár,
Óvó szárnyai alatt pihenj meg örökre magyar határ!
Visszatér anyjához mindegyik gyermek,
Köszönöm Istenem az igaz kegyelmet!
Sír, s arcán könnycseppek gördülnek,
Köszönöm Istenem, hogy e Hont adtad földünknek!
Árpádnak szent Hona!
A világ minden magyarjának otthona!
Többé nem mondunk le Rólad!
Nem! Nem! Soha!
(2010. május 30.)
