Vannak a nagy, komoly problémáink, például az, hogy mi legyen egy alaptörvény nevű izénk preambulum nevű mizéjében, vagy hogy most aztán végképp végünk, hiszen Pityinger lett a mi is, és vannak közben, szinte mintegy mellékesen a lényegtelen apróságaink, de ezt jotunder nem is olyan régen már megírta, a mi távlatos, népben-nemzetben, Kárpát-medencében való „gondolkodásunk”, versus a karburátorba való kis biszbaszok kitalálása. Valami olyasmit írt, hogy életet feltenni lehet erre is, arra is, csak hát ugye népben nemzetben gondolkodni a hülye is tud, olyan kis izéket kitalálni, amitől a világ legjobb autóinak a karburátora még jobb lesz azt már nem feltétlenül.

Solar decathlon. Ez is egy olyan kis izé, nem karburátorba való ugyan, de fontosságban ugyanúgy a kanyarban sincs egy alaptörvényhez képest. Csak egy semmi kis verseny, európai verseny (phűűű, köpjünk egy nagyot), részben amerikai pénzből finanszírozva (megafúúúúj). A feladat: megtervezni egy olyan házat, amelyiket a naptól elcsent energia hajt meg, és ezt a házat meg is kell tudni építeni, valamint egy nagyobbacska banzáj keretében a közönségnek is be kell tudni mutatni, hiszen a cél az, hogy az innováció idővel eljusson a fogyasztóhoz is, hazai szóhasználattal élve: a zemberekhez.

Furcsa hely ez a Pozsony, mondanám, de így nem lenne igaz, mert akik ott furcsán viselkedtek azok Budapestről mentek oda, és azért mentek, mert küldték. Képviselni Magyarországot egy szomszédos államban. Olyan szomszédos államban, amelyikben történetesen elég sok magyar él, akikkel szemben állítólag nekünk, az anyanemzetnek lennének valamiféle kötelezettségeink. Úgy egészen pontosan nem értettem, hogy ez miben is állna, pillanatnyilag úgy néz ki, hogy: adunk nekik egy papírt arról, hogy magyar állampolgárok, mert papírt adni nem egy annyira bonyolult, sok eszet igénylő feladat, és megkérjük őket, hogy ha emiatt, vagy bármi egyéb miatt vegzálná őket a többségi nemzet, akkor viselkedjenek jó túszok módjára, mi pedig szorítunk nekik, hajrá, felvidéki magyarok!

Egy évvel ezelőtt Farkas Géza pozsonyi magyar konzul az alábbiakat találta nyilatkozni egy pozsonyi magyar online lapnak:

Szlovákia az állami attribútumokat, mint egyfajta licencet vette át, nem pedig sok évszázados küzdelemben harcolta ki őket. A szlovák társadalom ezeket a jegyeket magán viseli, történelmet és identitást nagyon nehéz mesterséges eszközökkel kialakítani. 

Idén meg egy dr. Morován Zsolt nevű, mit tesz isten, úgyszintén pozsonyi magyar konzul mondott egy csomó igen furcsa dolgot, amiből mondanám, hogy úgysem lesz botrány, hiszen a kultúrnépek Európában aránylag megértéssel viseltetnek a teljesen nyilvánvalóan megbolondultakkal szemben, de sajnos Szlovákia is elkapja időnként azt a kórt, mely kór minket is mételyez. Valami olyasmire gondolok, mint amit a fiam szokott mondogatni, ha meglát egy agyontuningolt, nagyon BMW-nek (vagy valami hasonló, Porsche, Hummer, az a fő, hogy látszódjon a minimum negyvenmilla) kinéző autót: milyen szomorú, ha valakinek ilyen pici a pénisze és ekkora erőforrásokat kell megmozgatnia a kompenzálásra. Sajnos a Farkas és a Morován-féle kispöcs-kompenzáló nagyarcúságra időnként a szlovákok is hasonlóval válaszolnak, ezért talán nem is lenne annyira helyből elvetendő az ötletem, ami egyáltalán nem egy nagy találmány és még a párhuzam is sántít, de azért én megtenném a magam javaslatát a következő pozsonyi konzulra:

Tudom, tudom, tavaly ígértem 75 milliót fogathajtó versenyre, de mi lenne, ha a pénz helyett inkább kinevezném ezt a mént Pozsonyba konzulnak?

Magyar Hírlap 2012 március 13

 A videón 10.53-tól alig hallhatóan, de azért jól kivehetően a következőket mormolja :

 "Jövőre tizenkét évre csökkentjük az iskolakötelezettség felső határát, és utána téglánként adom el nektek a kínai nagyfalat. A szép Irina könnyesre fogja röhögni magát azon, hogy harmadszorra kajáljátok be a szabadságharcot. Bayer, nézel rám, mint egy hűséges pincsi, de szeretnél te százmilliót arra a feltáró jellegű dokumentumfilmre a tonga-szigeteki magyarokról, jaj de szeretnél. Elég lesz neked tizenhárom millió a hejőcsabai magyarok feltárására. Széleske, te is nagyon szeretnéd, ha vennénk tőled valami papírmozdonyt. Majd Lalinak eladhatsz pár kétkerekű trolit Debrecenbe. Kerényi simán hülye, de tényleg, hogy lehet ez az ember ennyire hülye, és nem is nagyon akar tőlem semmit, csak ennyire nagyon hülye. Szeretem a hülyéket. A nagyon hülyéket szeretem a legjobban, ahogy itt álltok, és én meg csak mondom és mondom, és ti elhiszitek, hogy épeszű ember pont titeket akar gyarmatosítani, a pesti csapvízre fáj a foga a Zizraelnek, hö, ez a legjobb, kár, hogy nem süthetem el. Tegnap póker közben mondja a Fletó, hogy nagyon állat ez a háborúzunkanyugattal tematika, és hogy neki hogy nem jutott ez az eszébe.

 

Mert ki a zseni, én meg a habonyárpi. Na még mondjátok el háromszor, hogy nem leszünk gyarmat. Jól van cicák, még húsz perc, és mehetek sörözni. Ez is itt a harmadik sorban, rázza a zászlócskáját és viktorozik, kellene egy ilyen Felcsútra a nappaliba, olyan cuki, Anikó hogy bírná, lehet rá rakni mindenfélét. Lengyel hülyék is jöttek, Kaczynski az mekkora egy ótvar hülye volt, igazi tökéletes hülye, Isten nyugosztalja. Úgy van, vigyorogjatok, csak miért nincs harmadosztály a kibaszott lengyel vonatokon. Brüsszel az új Moszkvics. Mondjátok utánam. És mondják. Hát nem imádnivalóak. Tökéletesek vagytok, én így szeretlek benneteket, hülyén. Nagyon nagyon hülyén. El kell vennem tőletek százötvenmilliárd forintot. A kezem fogjátok csókolgatni, a zsebembe fogjátok tömködni. Szegény Antall Józsi, sohasem értette meg: "Ne nézd őket hülyének Viktor, ők a mi népünk, a mi drága népünk". Miért, minek nézzem őket, örvösmedvének? Hülyéket hülyének néz az ember.  Schmittpali, ahogy néz rám a szomorú szemével, nem szereti az antarktiszi állást, szoknia kell még a gondolatot, nem baj, bele fog tanulni, csak azok a fránya jegesmedvék... Bakker, a jegesmedvéket is bevették, hogy miért nem mondtam zsiráfot, antarktiszi zsiráf.  Az vár titeket az alagút végén, egy antarktiszi zsiráf, na jöjjön az a katalán közmondás."

Utolsó pillanatig halogattuk a döntést, hogy elmenjünk-e. Nem, semmi elvi megfontolás a halogatásban nem volt, oka prózai: influenza. De az utolsó utáni pillanatban mégiscsak győzött a szándék az ottlevésre, bezsákoltunk néhány liter teát, fél köbméter papírzsebkendőt és hajrá! A kellemesen kihalt autópálya, a könnyedén megtalált parkolóhely, és hogy még éppen elkésni sem késtünk el segített elviselni a tavaszi takonykórral járó kellemetlen közérzetet.

E pluribus unum. Hogy a Kossuth téren mi lehet, azt nem tudom, de hogy a nemzeti együttműködés igazi rendszere itt van, az Erzsébet hídtól az Astoriáig az nehezen vitatható. Első ránézésre is kismillió ügy, probléma, akarás, és mindezekhez ugyanennyi féle zászló, transzparens, installáció, miegymás. Nézelődjünk egy kicsit.

Orbán: Kiugrottunk a fazékból