Panaszkodnak, hogy az amerikai egyetemi futballnak (ez az a sport, ami nem a rugby, de tojáslabdával kell játszani) valamivel kevesebb mostanában a nézője. Szigorúan amatőr sportról van szó, a játékosoknak azt is megtiltják, hogy a szponzoroktól sportcipőt fogadjanak el, és minden évben teljesíteniük kell egy bizonyos tanulmányi átlagot. A közép-nyugati államok elitegyetemeinek bajnokságán, az ún. Big Ten-ben, az átlagos nézőszám mérkőzésenként alig több, mint hetvenezer fő. Igen, nem elírás. Hetvenezer nézőről van szó. Nem ötszázról, mint a felcsúti "profik" meccsén.
A Wolverines, a University of Michigan csapata, az Ann Arbori stadionban játszik. Itt a 2012-es bajnokságban az átlagos nézőszám 112 000 fő volt (amennyire tudom, az elmúlt harminc évben minden egyes mérkőzésükön legalább százezer nézőjük volt). Az egyetem egy órányira van a súlyos pénzügyi válsággal küszködő Detroittól, ahol azért most is olyan profi csapatok játszanak, mint a Lions (futball), a Tigers (baseball), Pistons (kosárlabda) és a Red Wings (hoki). Az egyetem futball csapata legendás, számtalan kupát (Citrus Bowl, Orange Bowl, Rose Bowl) nyert, 1934-es csapatának legjobbja pedig talán még Orbán Viktornál is többre vitte, Gerald Fordnak hívták.
A texasi középiskolás futballbajnokságban, itt már valóban gyerekekről van szó, tavaly két olyan mérkőzés is volt, ahol negyvenezernél több néző volt.
Amerikai emberek milliói járnak ki amatőr mérkőzésekre, mert... Mert nagyon szeretik a futballt, és mert ez az ő amerikai hagyományuk. Elviszik a gyerekeket a meccsekre, és elmesélik nekik a nagy történeteket, hogy ki hány yardot futott, hányszor szerzett labdát, és hogy 1978-ban az utolsó percben, hogyan csinálta meg a Lincoln High a Hail Maryt. Aztán vasárnap megnézik a tévében a profikat, akik közül sokakat már középiskolás korukból ismertek, mert már akkor írtak róluk a lapokban (mármint azok a sportújságírók, akiknek ez a dolguk, és nem pl. az, hogy nyilvánosan kinyalják egy bizonyos magyar miniszterelnök seggét).
Magyarország meghülyült. Elnézést kedves Magyarország, de teljesen megtetszett hülyülni. Miután az európai harmadvonal ripityára verte a magyar csapatokat, a miniszterelnök egy böbéjének elmagyarázza, hogy nincs itt semmi probléma, időnként előfordul az ilyesmi, mármint, hogy az összes csapatunk azonnal kiesik az összes kupából, ezért most standepityere kell építeni egy stadiont Mezőkövesdre vagy Kozármislénybe, és az ország nem röhögi ki egy emberként ezt a mániás majmot. Meccsre persze nem tetszenek járni, annyira azért nem tetszettek meghülyülni.
El kellene menni egy középiskolás mérkőzésre, Texasba, Arizonába, valahová a világ végére, és meg kellene nézni tizenhét éves gyerekek játékát, akik nem szimulálnak, nem fetrengenek, hanem törött karral akarnak visszamenni a pályára, mert tudják, hogy ez imponál a szép, szőke cheerleadernek, és mert tudják, hogy ott van a nézőtéren anya és apa, akik persze most teljesen ki vannak borulva, de egyszer majd elmesélik az unokáiknak, hogyan játszott ő azon a meccsen. Nem, nem Orbán Viktornak akarnak imponálni, hanem annak a szőke lánynak, és anyának, és apának. Mert a futball erről szól, mert az élet erről szól, mert egy igazi ország, ami amúgy, csókolom, mi is lehettünk volna, erről szól. És ezt, valóban érdemes megnézni.