Az első három yard.
A déli metodista háromfutós buli a huszonhármas játék az Edző könyvében. Elsőéves volt, amikor először látta a mágnestáblán. A gimiben ilyet sohasem csinált, ott mindig a QB mögött állt, aztán ha megkapta a passzt csak futott előre, amíg csak bírt. Gondolkodj Leroy, gondolkodj - mondta mindig az Atya, aki tényleg atya volt, vagy inkább csak lehetett volna, ha nem hagyja ott a szemináriumot a futballért. Kierkegaard írta, hogy az életet csak visszatekintve lehet megérteni, de azért előrefelé kell leélni. Pontosan, mint a déli metodista háromfutós bulit.
A vége az, hogy az ember megcsinálja a három yardot. És azért csinálja meg, mert kapott két blokkot, és azért tudta megkapni a két blokkot, mert a második cselnél a baloldali védő azt hiszi, hogy a QB passzolni fog, és akkor a résen már be lehet férni, mert akkor már a jobboldali védő kimozdult a fullbackre, pedig a labda nem a fullbacknél van, nem is a QB-nél, hanem Leroynál. Leroynak gondolkodnia kell, ahogy az Atya mondta. Visszafelé kell gondolkodnia. Ott van a fejében a vonal, ahová le kell tennie a labdát. Azt a vonalat kell összekötnie az életének azzal a pontjával, ahonnan elindult.
A QB kamudobására ketten is elmozdultak, akkora volt a rés a két melák védő között, mint Loren nagymama kertkapuja, egy-kettő és repül. És Leroy nem repült.
A húsz yardos vonal.
Azt a vonalat össze kellett kötnie az életének azzal a pontjával, ahonnan elindult. Az a pont egy alabamai kisvárosi gimnázium tizedik osztályában volt, ahol az Atya észrevette, hogy Leroy pontosan olyan gyors, mint az apja volt. És ettől rettenetesen megrémült. Leroy apja néhány hónappal azelőtt, egy utcai lövöldözésben halt meg. Nagy running back lehetett volna, ha elvégzi a gimit. Kicsilily születése után tűnt el, bár addig sem volt sokat otthon. Amúgy nem volt rossz ember, mindig hozott valami játékot Leroynak, nem kiabált a Mamával, otthon nem is ivott.
Leroy nem repült. Nem vetődött be, mert a belső védőt, aki elkaphatta volna, balról elütötte egy mozdony. A Mozdonyt Kileaulának hívták, és háromszázhatvan fontot nyomott. Leroy előtt új távlatok nyíltak, egészen a húsz yardos vonalig.
A tíz yardos vonal.
Leroy előtt egyáltalán nem voltak távlatok. Ott kellett volna hagynia a gimnáziumot, be kellett volna kerülnie valamilyen városi bandába, és aztán meg kellett volna halnia egy utcasarkon, mint az apjának. Ezt a szociokulturális determináció törvényének hívják. Leroy azonban az Atyára hallgatott és nem a szociokulturális determináció törvényére. Ott maradt a Mama és Kicsilily mellett, aztán a végzés előtt pár hónappal megjelent a gimiben az Edző, aki egyetemi ösztöndíjat ajánlott neki.
Van egy másik törvény, az impulzusmegmaradás törvénye. Leroy sokat tanult, vagy legalábbis próbált tanulni az egyetemen, de ezt a törvényt sohasem értette meg. Így ez a törvény nem is vonatkozott rá. Ezért a húsz yardos vonalnál hirtelen jobbra fordult. El kellett volna esnie, de ezzel szerencsére nem volt tisztában. Tizenhét yard, tizenhat, tizenöt, ekkor kicsit lelassult, mert nem akart belerohanni a tight endről visszainduló védőbe, majdnem megállt, tudta, hogy Bill ott van mögötte, tudta, hogy Bill is tudja, hogy ő tudja, és, így tovább. Csak a védő nem tudta. És Bill letarolta.
Touchdown.
Bill fehér volt. Az apjának számítógépes cége volt a városban, havonta keresett annyit, mint a Mama egész életében. Senki sem értette, hogyan kapcsolódott néha össze Bill agya Leroy agyával, hogyan tudtak egymás mellett úgy futni, hogy Bill hamarabb tudta, hogy merre fordul Leroy, mint ő maga. Ennek nem volt semmi értelme. A futballban sok mindennek nincs értelme.
Leroy áttört a tíz yardos vonalon. Ez az egész már régen nem fért fel az Edző mágnestáblájára. A táblán csak egy gyönyörű melódia volt, pár hangjegynyi blues. A megtorpanások és a kitörések szinkópái, az oldalcselek ütemváltásai, Leroy csodálatos improvizációja és az őt kísérők finom, érzékeny játéka tették azzá ami, a Déli Metodista Háromfutós Bulivá.
A tökéletes harmóniát csak egy dolog zavarta meg. Azaz kettő. Két hatalmas védő egy yardon. Csak Isten tudja, hogyan kerültek oda, ők voltak a kiszámíthatatlan kontrabasszus, amely felemelheti, de egyben le is ránthatja a szólót. Ők inkább az utóbbiban reménykedtek. Leroynak négy yardról kellett elrugaszkodnia. Kétszázharminc font izom egyszerűen nem fér el a két védő között. Nincsenek csodák. Leroy a levegőben arra gondolt, hogy ha olyan lenne, mint Shane McInnis a Sainstből, akkor szét tudná robbantani a védőfalat. De nem volt olyan. Még nem volt olyan. Még évek kellettek ahhoz, hogy olyan legyen mint a Nagy Shane.
És akkor, Leroynak eszébe jutott, hogy mi lenne ha Kicsilily repülne a védők felé. Ő pont elférne közöttük. Énekelné a kis iskolai dalocskáját a facsemetéről és Washington elnökről, fésülgetné Marybaba haját és valahogy átférne. És Leroy elkezdte énekelni a facsemetét meg a Washingtont, és látta maga előtt a hófehér, szőke Marybabát, és az utolsó csodálatos akkordok alatt átrepült a vonalon, be az esti sportműsorba, a profi csapatok felhajtóinak noteszébe, az örökkévalóságba.
