Örülünk, Vincent?

évek óta olyan vagyok, mint egy plüssmackó. Bársonyos, puha és barátságos

Kövér László, 2013. október 3.

Ki ne emlékezne Maczóné G. Nagy Iliánra (ööö... izé, szóval fordítva), akinek felesége nem csak a magánéletben társa, de archaizáló alkotmánykoncepciójukat is együtt dolgozták ki. Mivel ő legalábbis neje szerint kiemelkedő költő, illik, hogy mi, a kiemelkedő költők művészetének elkötelezett hívei, ugyancsak megismerkedjünk munkásságával. Az alábbi zöngeményt ismét csak Érvsebész olvtárs lelte föl; én csak közreadom — és tényleg csak ízelítőül, kedvcsinálónak: van még bőven ott, ahonnan ezt is hozzuk... Egyúttal mosom kezeimet!

Egyúttal megjegyezném, hogy Érvsebész kollégával magam is remélem: akad köztetek, aki megfejti az imám deli mivoltának szakrális jelenőségét, s hogy vajon köpcösebb imámok is számot tarthatnak-é mormolt lelkemre???

 Tegnap Nikita Erdman szovjet drámaíró (a Szovjetunióban betiltott darabjának) az Öngyilkosnak angol átdolgozását láttam egy kisvárosi színházban. Ezt a színházat nem szentelték fel, mint a Nemzetit. Ezt a színházat le kellett szentelni, mert eredetileg templomnak épült a tizennyolcadik század végén. A színészek közül páran kisebb szerepeket játszottak a Kisvárosi gyilkosságokban, a Foyle háborújában, vagy valamelyik brit szappanoperában. Járják az országot a darabbal, Winchesterben, Cheltenhamben, Scarboroughban mutatják be, nem egy kétmilliós nagyváros nagyszínházában. A lapok az előadásról írnak, a rendezésről, a színészek játékáról, nem másról, nem olyasmiről, aminek semmi köze a színházhoz, nem olyan emberekről, akik a rossz futballt sokkal jobban szeretik a jó színháznál. 

 Angliában a színház a színházról szól, a futball a futballról, a Russian Imperial Stout pedig a Russian Imperial Stoutról. 

 A szünetben nem állnak sorba a nézők sörért, az előadás előtt kifizetik, és amikor vége van az első felvonásnak, az előtérben várja őket kikészítve egy asztalon. Ezt a színházat annyira nem szentelték fel, hogy a sört a nézők bevihetik (csinos egy pintes műanyag pohárban) a nézőtérre. Igen, ez nem felszentelt színház, ide emberek járnak, nem pártválasztók, nem biztos szavazók, nem konzervatívok és liberálisok, hanem a levesbüfé tulajdonosnője, aki kedvesen rám köszön a színházban. Igen, itt én csak én vagyok, aki szereti a lencselevest és ő csak ő, aki a jó lencselevest megfőzi, és nincs felettünk egyetlen politikus árnyéka sem. Énnek lenni jó. Az én az csak megnéz egy előadást, tetszik neki vagy sem, megissza a sörét, sétál az utcán, az énnek énrólam szól az élete és nem Róluk. Róluk, akik miatt fel kell szentelni a kurva színházakat, akikről az előadások szólnak, így vagy úgy, de Róluk. A Róluk nagy úr, a Róluk mellett nem lehetsz én. 

  Szeretem a leszentelt kicsi színházat,  mellette a fogadót, ahol néha kísértetek járnak, fenn az utca végét, ahol az öreg sorházak között lelátni a tengerig. Ott én én lehetek, ott az életem nem bonyolult, de legalább rólam szól, meg a színházról, a kis algebráimról a füzetemben, Mikkelerről és de Molenről, a halról és a sült krumpliról, a reggeli eszpresszóról, a szitáló esőről, amit megszerettem. Egy leszentelt életről.

Blogunk törzsolvasói pontosan tudják, hogyan viszonyulunk a magyar focihoz és annak történelméhez. Azt hiszem, nem kell bővebben kifejteni, mennyi érzelemmel és élménnyel tekintünk a világ kedvenc sportágára.

Ebben a témában mi már hosszú évekkel ezelőtt letettünk az asztalra egy sorozatot, amelyre jóleső nosztalgiával gondolunk vissza, de a blogmotor adatai szerint olykor még ma is vonz olvasókat a blogunkra.

Igen. Nagyon kevés poszt jelenik meg itt mostanában a fociról. Kiírtuk magunkból a korszakot, ami annyi örömet, boldogságot, sikert, csalódást és izgalmat adott abban a korban, amikor még a labdarúgásért szoktak (-unk) meccsre járni.

Több mint egy generáció nőtt fel azóta, hogy a siker esélyével, reményével ülhettünk ki a lelátóra, vagy a TV elé. A politika ma 50 éve nem látott mértékben beleszól a sportba. Az állampárt és az általa megválasztott MLSZ most kirobbant catfightja okán szükségesnek látom, hogy közzétegyük állásfoglalásunkat a kialakult kölcsönös gyalázkodásról:

Az önkormányzat akkor fizet, amikor a munka megkezdődik, harminc százalékot utal… Mikor elutalta, ön abból adja nekünk, vagy hát az uraknak a tíz százalékot.

FIDESZ, Szombathely, 2010. szeptember 15.

Akinek van szeme, látja, hogy a magyar futball nagy jövő előtt áll

Orbán Viktor, 2013. október 1.

Azt mondja Csábi József, hogy matematikai esély még mindig van a pótselejtezőt érő második hely megszerzésére, a csapat tagjainak pedig sportemberekhez méltóan mindent meg kell tenniük, hogy megtörjék a riválist, és minél több gólt szerezzenek.

http://www.samsungsport.hu/magyar-labdarugas/20131014/csabinak-tiszta-feju-jatekosokra-van-szuksege/

Nincs könnyű helyzetben, ezt elismerem, de az eddigi gárda szégyenteljes mismásolását folytatja, amikor a tét nélküli meccsen is a többször leszerepelt játékosokat akarja játszatni. Most lehetne bátran kísérletezni fiatalabbakkal, meg Husztival, Tőzsérrel, hogy legyenek tapasztaltabb vezérek is a csapatban. Lehet valaki a probléma része és a megoldás része is. A "probléma része" edzőtől nem várhatunk megoldást. Ez nem válságkezelés, hanem túlélési pótcselekvés, ami a pótselejtezőre reményt sem érdemel.

  Orbán harci pincsije, Bayer Zsolt őrjöngött egy jót. — Takarodjatok! — üvöltötte a focistáinknak. A hetvenhetedik épülő stadion után elég bátor dolog ez, de ezt most hagyjuk.

  Tegnap láttam a vonatból a Bolton Wanderers pályáját, a Reebok Stadiont. Ott játszik a Bogdán Ádám, aki azt a nyolcast kapta Van Persie-éktől. Másodosztályú csapat, a kiesés ellen küzd. Szeretném végre látni azokat a jobboldali értelmiségi tudós véleményformálókat, akik a közelébe kerültek a Bolton Wanderersnak. OK? Most.

  Lánczi, G.Fodor, Fricz, Schmidt Mária mikor is játszott a Championship League-ben? Minden lehetőségük meg volt rá, csak tehetség hiányában maradtak az NB III-ban. Nézzék már meg a száz nagyszerű balázspétert, aki hőzöngött a hungarocellorbán miatt, mennyi, mennyi nullajuli. Azt sem tudják, hogy ki a szakmájuk Robbenje, Van Persie-je, Kuytja, nemhogy játszottak volna ellenük valaha is. Hogy én ezt már megírtam? És még hányszor fogom megírni... Hajrá, Bogdán! Hajrá, Devecseri! Hajrá, Guzmics!