Tegnap Nikita Erdman szovjet drámaíró (a Szovjetunióban betiltott darabjának) az Öngyilkosnak angol átdolgozását láttam egy kisvárosi színházban. Ezt a színházat nem szentelték fel, mint a Nemzetit. Ezt a színházat le kellett szentelni, mert eredetileg templomnak épült a tizennyolcadik század végén. A színészek közül páran kisebb szerepeket játszottak a Kisvárosi gyilkosságokban, a Foyle háborújában, vagy valamelyik brit szappanoperában. Járják az országot a darabbal, Winchesterben, Cheltenhamben, Scarboroughban mutatják be, nem egy kétmilliós nagyváros nagyszínházában. A lapok az előadásról írnak, a rendezésről, a színészek játékáról, nem másról, nem olyasmiről, aminek semmi köze a színházhoz, nem olyan emberekről, akik a rossz futballt sokkal jobban szeretik a jó színháznál.
Angliában a színház a színházról szól, a futball a futballról, a Russian Imperial Stout pedig a Russian Imperial Stoutról.
A szünetben nem állnak sorba a nézők sörért, az előadás előtt kifizetik, és amikor vége van az első felvonásnak, az előtérben várja őket kikészítve egy asztalon. Ezt a színházat annyira nem szentelték fel, hogy a sört a nézők bevihetik (csinos egy pintes műanyag pohárban) a nézőtérre. Igen, ez nem felszentelt színház, ide emberek járnak, nem pártválasztók, nem biztos szavazók, nem konzervatívok és liberálisok, hanem a levesbüfé tulajdonosnője, aki kedvesen rám köszön a színházban. Igen, itt én csak én vagyok, aki szereti a lencselevest és ő csak ő, aki a jó lencselevest megfőzi, és nincs felettünk egyetlen politikus árnyéka sem. Énnek lenni jó. Az én az csak megnéz egy előadást, tetszik neki vagy sem, megissza a sörét, sétál az utcán, az énnek énrólam szól az élete és nem Róluk. Róluk, akik miatt fel kell szentelni a kurva színházakat, akikről az előadások szólnak, így vagy úgy, de Róluk. A Róluk nagy úr, a Róluk mellett nem lehetsz én.
Szeretem a leszentelt kicsi színházat, mellette a fogadót, ahol néha kísértetek járnak, fenn az utca végét, ahol az öreg sorházak között lelátni a tengerig. Ott én én lehetek, ott az életem nem bonyolult, de legalább rólam szól, meg a színházról, a kis algebráimról a füzetemben, Mikkelerről és de Molenről, a halról és a sült krumpliról, a reggeli eszpresszóról, a szitáló esőről, amit megszerettem. Egy leszentelt életről.
