Örülünk, Vincent?

       Boros János orbánista filozófus folytatja harcát az elismerésért. Most a független, polgári Napi Gazdaságban mondta ki végre, bátran és következetesen, hogy Lenin és Sztálin nem voltak igazán rendes fickók. Rájött a dologra, nem volt könnyű, de rájött, és gondolta, ha már így történt,  gyorsan meg is osztja a tudást a Napi Gazdaság mindhárom olvasójával. 

       A cikk kemény felütéssel kezdődik: "Lenint ne hanyagolja el - tanácsolta a Zeit szerint Lukács György tanársegédjének Heller Ágnesnek a múlt század közepén. "   Ez van vastagon szedve, ez a lényeg. Egy árva hang nincs a későbbiekben Lukácsról, csak Leninről, meg Sztálinról, és a végén persze egy akkora vörös farok, a kommunistaliberálisliberáliskommunistákról, mint egy észak-koreai duzzasztógát. Nem nagyon komplex személyiségek a borosjánosok, amikor 1936-ban a Pravdában leplezték le az ellenséget, pontosan ugyanezeket a nagyívű jelzős szerkezeteket használták. 

      Úgy gondolom, hogy az Olvasót érdekelni fogja, hogy Boros János jövendő akadémikus milyen keményen leplezte le Lukács Györgyöt és bandáját egy 2005-es fontos tanulmányában, amely 100 számozott példányban jelent meg Times betűtípussal. 

    A cím:  Lukács a gaz kommunista! - helyett... inkább az, hogy "Az ész trónfosztása után – az ész demokráciája".

   I.  " Lukács György, a filozófus, a huszadik században nemzetközi rangot vívott ki, önmagán keresztül a magyar filozófiának is, mûveit nem csak számtalan nyelvre fordították, de esztétikai és társadalomelméleti könyvei hivatkozott alapmûveknek számítanak. A szeminárium olyan fiatal filozófusoknak szólt, akik nem, vagy alig ismerték Lukács György mûvét. A szemináriumon elõadott Heller Ágnes is, Lukács György kiemelkedõ tanítványa."

  (így kezdődik a cikk, megadja az alaphangot, adunk a rohadéknak, keményen bele az arcába, ahogy lerendezi Heller Ágnest, szinte megsajnáljuk)

 II.  "...... látnunk kell azt is, hogy Lukács saját, a szovjet kommunisták általi bebörtönzése ellenére is hû maradt elveihez, és halála elõtt azt nyilatkozta, hogy „a legrosszabb kommunizmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus”.1 Lukácsnak ezt a kijelentését ma egy olyan Magyarországon idézzük föl, ahol a demokrácia szabadsága nagyszerûségének tapasztalata mellett újra megjelent a kapitalista elidegenedés és társadalmi igazságtalanság nem kívánatos világa. "

    (fel kell idézni a dolgot, amikor itten megjelenik a kapitalista elidegenedés nem kívánatos világa, mondjuk a Téli Palotát nem kellene lőni, mert még félreértenék)

 III.   "Ki lehetne mutatni, de ezzel itt nem foglalkozom, hogy Lukács „kommunizmus” felfogása összhangba hozható egy modern demokrácia-felfogással, sõt megfelelõ módosításokkal arra lefordítható. "

   (megfelelő módosításokkal....)

IV.     "A kommunizmusról írva számtalan helyen olyan ideális állapotot vázol, ahol szabad, felelõs tehát morális individuumok közösen hoznak létre egy mindenki számára megfelelõ, igazságos elvek szerint mûködõ társadalmipolitikai formát. Ez a demokrácia is: felelõs, kanti értelemben nagykorú, a saját eszüket használó, tagolt gondolkodású emberek együttélése. "

   (annyira könnyű ennek a fontos ideológiai munkának a hangvételét összeegyeztetni Boros János leendő akadémikus Napi Gazdaság-beli cikkével, hogy meg se teszem)

V.      "Lukács György a súlyos emlékû huszadik század gondolkodója és politikusa volt, mûvei értelmezésében alkalmazhatjuk azt az általa is hangoztatott elvet, hogy egy szerzõt saját korában, saját korából kell megközelítenünk."

    (annyira megérdemli ez az ember az akadémikusi címet, a bátorságáért főleg)

VI.     "  Egy ilyen légkörben én magam ugyan megvásároltam Lukács György akkoriban megjelenõ könyveit, és érdeklõdést éreztem a nagy gondolkodó iránt, de egy a szabad gondolkodást és vélemény-nyilvánítást tiltó politikai rendszerben fölnõve, nem tudtam magam rávenni mûveinek olvasására."

     (nem volt egy opportunista barom, csak megvette a könyveket, de otthon direkt nem olvasta el őket, megtartotta a könyveket a rendszerváltás utánra, amikor már a szerzőt saját korában, saját korából tudta megközelíteni, annyira bátor volt ez is, szinte látom, ahogy megveszi és nem olvassa el)

VII.   "Talán kevés helyen látszik ennyire az a rokonság, amely Lukács gondolkodásmódját a pragmatizmussal összeköti, azzal a másik, történeti értelemben a marxizmussal párhuzamosan futó filozófiai irányzattal, amely szintén a gyakorlatot emeli ki, mondván, hogy a filozófiai elméletek próbája mindig a világban, ha úgy tetszik a gyakorlatban és nem pusztán a gondolatok tetszetõsségében vagy logikai tökéletességében rejlik. Lukács felfogása sokban, de természetesen nem mindenben hasonlít William James- éhez, aki szerint a pragmatizmus munkára fogja az eszméket. Az elméleti és a gyakorlati ész egyesítése egyaránt része volt a marxizmus és a pragmatizmus programjának, mint két, az idõt kizáró spekulációkkal szemben, a fizikai és történeti idõt komolyan vevõ filozófiának."

       (ehhez a gondolatcsokorhoz azt kell tudni, hogy Boros János pragmatistának vallja magát, aki párhuzamosan fut, néha csak sétál, virágot szed, gumicukorkát rág a marxistákkal, egyesítve az elméleti és a gyakorlati észt, sokban, de nem mindenben hasonlítva rájuk, a Napi Gazdaság cikk nem látszik most ebből a szögből annyira, de majd jobban fogunk figyelni)

 VIII.    " Kevés, de határozott módosítással a hatalmas mûveltségû Lukács mûve továbbra is kiváló alapanyaga lehetne a demokráciát mind szélesebb körben megvalósítani és elterjeszteni kívánó nyugati értelmiség számára."

        (ez a tanulmány utolsó mondata, kevés, de határozott módosítással, Lukács tulajdonképpen azt mondta tanársegédjének Heller Ágnesnek, hogy "Ágika, ez az Orbán Viktor egy milyen hercig fiatalember, kérem alássan")

     (a poszt apropója ez a cikk, amelyet mindenkinek ajánlok szíves figyelmébe, tényleg érdemes elolvasni)

     .............................................

        "Észre kell venni, hogy a közelmúlt tudomány- és oktatáspolitikai hívószavai már nem igazítanak el, sőt mindig is az egyetem eszméje ellen hatottak."

      " Sokan úgy vélték, az egyetemnek az a feladata, hogy e jelszavak jegyében működjön, önképét alá kell rendelnie a külső hatásoknak, nem az egyetem eszméjének, hanem különböző – politikai, társadalmi, vállalkozói – igényeknek, elvárásoknak kell megfelelnie. Ha az egyetem nem az egyetem eszméje alapján szervezi meg önmagát, nem azt követi, akkor előbb vagy utóbb válságba jut."

     "A szabadságra való nevelés eredeti formája a „szabad művészetekre” (liberal arts) való nevelés, amely az utóbbi években újra erősödő hangsúlyt kapott az európai egyetemeken, különösen a társadalomtudományi képzésben. Különböző arányokban, de az összes magyar egyetemnek fontolóra kellene vennie, hogy képzéseiket a szabad tudományokra alapítsák: tűzzék ki célul a liberal artsra alapított képzést, vagyis a filozófia, a történelem, a retorika, a matematika, esetleg a teológia, a zene és a természettudományok problémái jelenjenek meg a képzésben, vagy ha már jelen vannak, kapjanak új hangsúlyt."

    "De mi az egyetem eszméje? Kultúránkban kezdettől fogva egyet jelentett: szabad ember nevelését."

    " A mi európai kultúránk legfőbb eszménye a lét és a létező tanulmányozása, a különbségek megértése (gondolkodásra nevelés), a kritikus-szkeptikus gondolkodás, a gondolatok szabad áramlása és a tudás összekapcsolása az erkölcsi kérdésekkel."

     "Van egy súlyos, bár rejtett összefüggés az egyetem szabad ember nevelésére tett erőfeszítéseinek lankadása és bizonyos politikai következmények között."

     " Fel kellene ismerniük a specializáció papjainak, hogy nincs egyetlen emberi eszköz sem, amellyel tudásunk korlátait át tudnánk hágni.
Aki túl korán specializálódik, az valójában eltolja magától az európai egyetem eszméjét."

    "Ha a társadalomtudományok nem a valóságos társadalmak kérdéseivel foglalkoznak, hanem valamilyen elvont formalizmus rabjaivá válnak, akkor nem a haladást, hanem a látens vagy nyílt zsarnokságot fogják szolgálni – ez pedig ellentétes kultúránk céljával és az európai egyetem eszméjével."

     " Fokozatosságra van szükség, hogy a tapasztalatok alapján módosítani lehessen az elképzeléseken, ha kell. Nem reformra, hanem új szélre van szükség, hogy az egyetem hajójának vitorlája ismét dagadhasson."

      "  Éppen ellenkezőleg, az egyetem, az universitas eszméje eleve magában foglalja azt a szemléletet, amelyet ma globalizációnak nevezünk. A tudás, a tudomány egyetemes, de nem kultúrafüggetlen, mert minden tudásnak erkölcsi, politikai, hatalmi összetevői is vannak."

      "  Oktatási rendszerünk tovább fog hanyatlani, ha az egyetem eszméjét nem vesszük komolyan."

      "  Ahogy Martha C. Nussbaum fogalmazott: „Az oktatás annyiban »szabad«, amennyiben felszabadítja az értelmet a megszokás és a megszokott fogságából, és olyan embereket nevel, akik az egész világ polgáraként képesek érzékenyen és éberen élni.”    "

    

 

 

 

 

 

 

 

 

az idézetek Lánczi András orbánista ideológustól származnak.....

      "Orbán Viktornak számtalan híve van Nyugat-Európában, elismert tudósok, művészek, politikusok olyan személynek látják, aki szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt kommunista nómenklatúrával, és miután annak vezetői és ideológusai hatalommentési szándékkal liberálisokká váltak (és mint ilyenek most nem a keleti szomszédhoz, hanem a Nyugathoz dörgölőznek), ő átlátott a szitán, és következetesen végigviszi Magyarország felszabadítását.  (Boros János, Magyar Nemzet)"

        Aki esetleg elfelejtette volna, Boros János filozófus volt a Heller Ágnesék elleni uszítókampány és az MTA Filozófiai Intézetében történt leszámolások egyik főszereplője. Most egyszerűen "Svájcban végzett filozófusként " írja alá a nyalatot, ami amúgy valóban újszerű a magyar politikai publicisztikában.

       A cikk főszereplője Éric Zemmour francia újságíró (akit időnként gondolkodónak is nevez BJ, és valamiért k-val írja a nevét). Róla annyit tudunk meg, hogy zsidó származású. Tehát nyilván.

       Bővebben, Zemmour egy piszkos műfasiszta görény, a francia Lovas István, aki arról híresült el, hogy teljesen nyíltan vállalta rasszizmusát, elmagyarázva, hogy a különböző fajok keveredéséről csak a liberális véleményterror miatt nem lehet írni, pedig ugye. Később el is ítélték rasszista uszításért, de közben azért nagyon jól megélt belőle. Ő volt az, aki egyszerűen ötmillió francia muszlim deportálásának szükségességéről beszélt. Franciaország öngyilkossága című könyve abszolút bestseller, igazi sötét intellektuális uszítóról van szó, aki eurómilliókat kaszál a frusztrált és ijedt francia középosztályon. Ezek azok az információk, amelyek nem jutnak el a Magyar Nemzet olvasóihoz, de hát nincsenek azok az információk egyedül. Zemmour egy cinikus szélsőjobboldali botrányhős, csak nem olyan vicces és tehetséges, mint Houellebecq. 

      Ez a poszt nem a multikulturalizmusról vagy az anti-multikulturalizmusról szól, ahogy Boros János cikke sem. A poszt, ahogy Boros János cikke is, Boros Jánosról szól.

      Boros János Lánczi András akar lenni. Minden sötét, tehetségtelen, szakmailag lecsoffadt figura Lánczi András akar lenni, de Borosnak van is valamennyi esélye. Amikor kirúgta  a liberális munkatársakat az Intézetből, muníciót tudott szolgálni a rezsimnek, és a rezsim, az egyszemélyes rezsim, időnként nagyvonalú az önkénteseivel. A pöllencs Molnár Attila Károly pár hőbörgő cikkért és Semjén Zsolt diplomájának egykori gondos felügyeletéért egész tudományos intézetet kapott, miért ne lehetne Boros Jánosból akadémikus? Kérdezem én. Nem, valójában, ő kérdezi. Ennyire hosszan és bonyolultan még nem kérdeztek ilyesmit. 

     A rezsimnek szüksége van a sötét, tehetségtelen, szakmailag lecsoffadt figurákra, de azért nincsenek kétségeim, Boros János Gyurcsány Ferenc testén is megtalálta volna azt a rést, amelyet nem kifejezetten arra a bizonyos, itt most jogi szakértőnk kérésére tovább nem részletezendő célra teremtett a Mindenható.

      A liberálisokat gyalázó Boros 1993-ban intézte el Jacques Derrida pécsi díszdoktoriját, Richard Rortyt és az ateista pápa Daniel Dennett-et hívta meg az egyetemre, nem beszélve a Lukács-szemináriumról, Lukács- újraolvasásról, Lukács-konferenciákról. Innen szép nyerni, ahogy a strandröplabdában szokták mondani. Boros megpróbálja. A jelentős szellemi teljesítmény nem jöhet szóba, maradt a bérgyilok. 

     Ez az ország valahogy rá szokott menni időnként a borosjánosokra, a náci borosjánosokra, a kommunista borosjánosokra, és higgye el a kedves Olvasó, a liberális borosjánosokra is rá tudna menni. Mi ilyenek vagyunk, nem írhatom le, hogy mit csinálnak velünk, mert hölgyolvasóink is vannak, de mondjuk azt nem elölről szokták csinálni, rettenetesen fel vagyunk háborodva, aztán egyszer csak megint odatartjuk. Nem tudunk leállni egy pillanatra, és politikai beállítódástól függetlenül, derűsen elküldeni a picsába egy ilyen svájcbanvégzett barnanyelvűt.

      Nem tesszük, mert ki tudja, hátha jó lesz még valamire. Valami politikai szarságban ő lehet a "gyalog lép  F3-F4". Ellenségünk gonosz, buta és kellemetlen ellensége is kicsit a barátunk. A miénk is, kedves Olvasó, a miénk is, nekünk is vannak borosjánosaink, csak amikor róluk írok, akkor mindig kapok az arcomba. Most rohadt nagy szerencsém volt, mert a mai borosjános az pont a Boros János volt.

   Bejelentettek az ERC Advanced Grants gyozteseinek listajat. A 190 nyertes palyazatbol pontosan 1 (egy) darab kerult exszocialista orszagba, Csehorszagba. 45 brit kutatohely nyert, 29 nemet, 23 francia, 22 svajci.  Roska Botond nyert el egy grantet egy svajci intezetben. 

         " Orbán Viktor mekkora egy hülye. (szövegközi idézet)"

          Kisiskolás voltam, amikor a Panathinaikosz Athén BEK-döntőt játszott az Ajax-szal. A Puskás Öcsi volt a görögök edzője, és abban az Ajaxban játszott a Cruyff, a Neeskens meg az Arie Haan. Volt egy füzetem, abba írogattam a meccsek eredményeit, amely meccseket lejátszottam gombfocival is, és mindig belerajzoltam a gólokat. Csak két csapatom volt, a Dózsa meg a Fradi, és általában a Dózsa játszotta a győztes csapatot. Valójában, mindig a Dózsa játszotta a győztes csapatot. A Bene Feri volt a Pelé, a Bene Feri volt a Gerd Müller, a Bene Feri volt a Danny Blanchflower is, akiről a kedvenc könyvemben a Futball-világbajnokságok csillagaiban olvastam,  aki az ötvenes években észak-ír válogatott volt, és nagyon tetszett a neve. A Fülesből tanultam meg gólokat rajzolni, utólag belegondolva legalább háromméteresek voltak a kapusaim, de úgy sokkal jobban néztek ki mint a valóságban. Szerettem lerajzolni a gólokat, amelyeket az asztalomon lőttem a Dózsával a Fradinak, hogy megmaradjanak az utókornak.

              A lényeg az, hogy a görög csapat egyik játékosát Elefterakisznak hívták, Kosztasz Elefterakisznak, és ez az egzotikus név valamiért megragadt bennem. Bár talán nem az ő neve volt az egyetlen dolog, amit tudtam Görögországról. Ugyanis nemcsak a Futball-világbajnokságok csillagait és az Alberttől Zsákig című könyvet olvastam rongyosra, hanem a Népszabadság Almanach-ját is. Ez egy hatalmas nagy könyv volt, amelyikben minden országról írtak nyolc-tíz oldalt, meg arról is, hogy mennyi kendert és jutát termeltek a különböző  országokban, akkor olyan tízéves lehetett az Almanach, de abban az időben a dolgok valahogy ritkábban változtak, mint mostanában. A Révai Nagylexikont is szerettem olvasni, huszonvalahány kötetes volt, és amikor leáztattam a bélyegeim, például a görögöket vagy a uruguayiakat, abba tettem be őket száradni, még húsz évvel később is találtam benne néhány példányt. Akkor a tudást még nem adták ingyen. Akkor évekig kellett gyűjtögetnem a focisták neveit a füzetben, ma meg a St. Vincent and the Grenadines válogatottját bármikor kinézhetem a Wikipediáról. Az a nyolcéves kissrác megőrült volna a Wikipediáért. 

             Ma nagyon könnyen el tudnám játszani, hogy a Görögországról szóló ismereteim lényegesen túlterjeszkednek Kosztasz Elefterakiszon, felmondanám a leckét, történelmi áttekintést adnék a görög GDP alakulásáról, Adamantiosz Androutszopoulosztól egészen Konsztantinosz Szimitiszig elemezném a görög kormányfők politikáját- a Wikipedia sok mindent elbír- és a végén levonhatnám a következtetést, hogy az Orbán mekkora egy hülye. 

             Mennyivel egyszerűbb dolog, rögtön az elejére kiírni, hogy az Orbán Viktor mekkora egy hülye és akkor nem kell vesződnöm a hosszú nevű görögökkel és nem kell úgy tennem mintha át tudnék kúszni egy elsőéves makroökönómia vizsgán (azért nem lennék egyedül a kicsi egyessel az ellenőrzőmben). 

            Igen,de ! - vág közbe diadalittasan az Olvasó (elfeledkezve arról, hogy én írom a Vincentet és nem ő), hol lesz akkor a Rámutatás az Egyetlen Helyes Ideológiai Megközelítésre (esetünkben ez valamiféle liberális megközelítés lenne, nincsen ingyenebéd, szigorú de igazságos reformokkal kell megalapozni a gazdasági növekedést, hogy mennyire rosszul tudja a Thomas Piketty, de gondolnom kellene baloldali olvasóinkra is, és akkor egy kicsit mégis csak jól tudná a Thomas Piketty, és valamennyi ingyenebéd is lenne, csak az ízéért)?  

            A valóság az, hogy még mindig jobban érdekel a Danny Blanchflower, meg a Mario Sosa (ő játszott 1938-ban azon a meccsen, ahol a franciák 8:0-re elverték Kubát, és szintén be volt írva a füzetembe), meg a leáztatott bélyegek, meg a régi ház, a régi almanach, a kicsit aspi kissrác, aki voltam, mint az Egyetlen Helyes Ideológiai Megközelítés.  

             Hihetetlenül felszabadít, hogy nincs megalapozott véleményem a Görög Ügyről, hogy lemehetek sétálni a csatorna partjára, hogy meghallgathatom azt az új zenekart a régi gitárossal, hogy megihatom azt a sört a pubban, hogy legalább a fejemben még ott van a régi füzet a rajzolt gólokkal. 

       A Mandiner és a Közszolgálati Népblog "konzervatív" publicistáit kissé felajzotta az Amerikai Egyesült Államok Legfelső Bíróságának döntése. Megadja Gábor harmincezer forintért elkövetett írásában kifejezetten a déli államok lázadásában bízik, a Szilvay Gergely pedig antidemokratikusnak nevezi a melegházasság intézményének legalizálását. 

       Tekintsünk el attól, hogy Megadja Gábor pár éve még royalistának vallotta magát, és "demós" hülyeségnek nevezte a demokráciát, korábban szélsőbalos radikális is volt, és gondolom van az a harmincezer forint, amiért szabadkirályválasztó anarchista (HG?)  is lenne. 

        A Legfelső Bíróság valóban a népfelség korlátozását jelenti, ahogy valamikor a Szenátus is azt jelentette (az amerikai szenátorokat 1913-ig, a Tizenhetedik Kiegészítés ratifikációjáig nem választották hanem kijelölték). Azt sem lehet mondani, hogy pontosan ugyanolyan formában jelentette a népfelség korlátozását a tizenkilencedik században, mint az elmúlt száz évben. Döntései nem mindig függetlenek a bírák ideológiai hátterétől, de az tény,  hogy mintaként szolgáltak a világ alkotmánybíróságainak. 

        A Megadja-féle (valójában szinte szó szerint másolta ki a konzervatív alkotmánybírák ellenvéleményét) keménykedés alapja az, hogy öt nem-választott jogász döntése alapján lesz legális a melegházasság, hasonlóan a mandineres érvhez, miszerint nem az államok választópolgárai adták meg a jogot a melegeknek. 

        A probléma ezzel az érvvel az, hogy a finoman csak "Separate but Equal" doktrínának nevezett déli apartheid rendszerére is alkalmazható. Nem a déli államok  döntöttek arról, hogy az állami iskolákat meg kell nyitni a feketék előtt, hanem a Legfelső Bíróság. Pontosan ugyanúgy a Tizennegyedik Kiegészítésre hivatkoztak, mint most, és ugyanúgy elismerték, hogy a Tizennegyedik Kiegészítés eredeti intenciója talán nem lett volna alkalmazható a döntésben. (Brown kontra Board of Education of Topeka).  Az akkori megadják is lázadásra szólították a délieket. 

         Az történt ugyanis, hogy Orval Faubus alabamai kormányzó az arkansasi nemzeti gárdával akadályozta meg, hogy a fekete gyerekek eljuthassanak az iskolába. Öt nappal később Dwight Eisenhower az Amerikai Egyesült Államok elnöke elrendelte a 101-edik ejtőernyős hadosztály bevetését, akik aztán bekísérték a fekete gyerekeket az iskolákba. Az alabamai kormányzó erre dühében egy évre felfüggesztette a Little Rock-i iskolák működését. Annyira nem a választói akaratot tükrözte az apartheid megszüntetése, hogy a déli államok alkotmányaiban még évtizedekig benne maradt a fehér és színes (így) diákok közös iskoláztatásának tilalma (amelynek persze már nem volt különösebb jelentősége). Semmiféle különbség sem volt az apartheid és a melegházassági ügy között abból a szemszögből nézve, amely szemszögből a "konzervatív" fiatalemberek, azért a szánalmasan kis összegért, olyan különösen "konzervatívok". 

          Ne felejtsük el azt sem, hogy az általam idézőjel nélküli konzervatívnak tartott és a magam módján tisztelt Antonin Scalia a meleg kapcsolatot börtönnel szankcionáló törvények alkotmányellenességét sem volt hajlandó kimondani (Lawrence kontra Texas), pontosan ugyanazokkal az érvekkel, amelyeket Megadja doktorandusz úr harmincezer forintért kölcsön vett tőle.  Érdekességként jegyzem meg, hogy Scalia olyan ún.  szodómia-törvényeket is védelmébe vett, amelyek nem csak homoszexuális, hanem heteroszexuális párok konszenzuális viszonyára is vonatkoztak. Igen, jól érti a kedves Olvasó, arról van szó, hogy büntették az anális és az orális szexet különnemű házaspárok között és ezt is megőrizni óhajtotta Scalia főbíró (szemben egyes "konzervatívokkal" én nem vagyok híve a parttalan és főleg teljesen humortalan demagógiának, Scalia valószínűleg nem támogatta ezeket a törvényeket, de azért ugyanúgy kivette volna őket a Tizennegyedik Kiegészítés hatálya alól, ahogy a melegházasság és vélhetően az apartheid ügyét is).  Azért gondolom a Pázmány és a Nemzeti Közszolgálati Bolondokháza oktatói között is van, egy vagy kettő, (nem vádaskodni akarok, lehet, hogy nincs), akik nem egy kilyukasztott lepedőn keresztül próbálnak hozzájárulni az orbáni családeszmény kiteljesítéséhez. 

            Értem én, hogy a gondolkozást nem finanszírozzák olyan jól, mint a nyers hülyeséget, de azért néha, csak az íze kedvéért, meg lehetne vele próbálkozni. 

            P.S Balogh Ákos Gergely főszerkesztő elrendelte, hogy a posztjaimat a valóságos családi nevemen és a fényképemmel szemlézzék a Mandiner neonáci őrültjei számára, amely döntésnek nyilván csepp fenyegető jellege sincs. Mindazonáltal, sokkal előnyösebb fotókat is tudok biztosítani magamról, ha erre igényt tartanak. 

      Our civilization is born of the conjunction of many cultures whose interpretations of human existence were so at variance that a huge historic upheaval along with a fanatic faith were necessary to achieve a lasting synthesis. 

 (Ioan Petru Culianu:  Eros and Magic in the Renaissance)

 

    I.   Három nappal ezelőtt az amerikai Szövetségi Nyomozóhivatal hivatalosan is lezárta a Chicagói Egyetem egykori professzorának Ioan Petru Culianunak az ügyét. Culianut 1991 májusában gyilkolták meg egy egyetemi mosdóban. A gyilkos egy WC-deszkán állva, közvetlen közelről lőtte tarkón Culianut egy Beretta .25-ös fegyverrel. A nyomozást hivatalosan a Cook Megyei Seriffhivatal vezette, az FBI két különleges ügynököt delegált a nyomozócsoportba.  Az egyetlen gyanúsított, egy román-kanadai kettős állampolgár, Alexandru R. ügyében az illionis-i hatóságok végül nem javasolták a vádemelést és a kiadatási procedúra elindítását.  Annyit tudtak bebizonyítani, hogy a férfi a gyilkosság időpontjában Chicago-ban tartózkodott és fenyegető telefonüzeneteket hagyott Culianu rögzítőjén. 

   II.  A nyomozás során kihallgattak egy Christinel Cotescu-Eliade nevű asszonyt. Az idős hölgy elmondta, hogy öt évvel korábban elhunyt férje, Mircea Eliade filozófus hagyatékának egy része Culianu birtokában volt, és ennek a ténynek köze lehetett a fiatal professzor halálához. Cotescu-Eliade asszony átadott a nyomozóknak egy igen különös kéziratot, ami a Free Jormania címet viselte és amelynek a szerzője maga Culianu volt. A könyvben egy Mirguvis nevű városkában lövik agyon a Jormania-i diktátort és feleségét, és olyan személyek szerepelnek a történetben, akik kísértetiesen emlékeztetnek a romániai forradalom néhány kulcsfigurájára. A könyvben szó van arról, hogy egy tábornok hullákat ásat ki egy temetőből, és azt állítja, hogy azok a diktátor titkosrendőrségének áldozatai voltak. A kéziratot röviddel a romániai forradalom előtt publikálta egy olasz kiadó.

  III.  Culianu legfontosabb kutatási területe a középkori miszticizmus volt. Ismerősei szerint nyolc nyelven beszélt, három doktorátusa volt és még Eliade-t is elkápráztatta a tudása. A legfontosabb munkája az "Erosz és mágia a reneszánszban" volt, amit számos nyelvre lefordítottak és ami a mai napig alapműnek számít a középkori miszticizmus kutatói számára. A könyv legkülönösebb része Giordano Bruno démonológiájának leírása, amely olyan forrásokra épült, amelyeket addig senki sem ismert. Bruno 1583-ban Angliába utazott, ahol a hermetikus filozófia és az asztrológia számos ismert képviselőjével is találkozott. Culianu egy John Dee-től származó levelet idézett, amelyben a híres hermetikus filozófus beszámolt a Bruno-val való beszélgetéseiről, és egy különös kísérletről, amit együtt folytattak le Oxfordban. Ezt a levelet soha senki sem látta, és több kutató meg volt győződve arról, hogy Bruno nem is találkozhatott Dee-vel Oxfordban. 2012-ben azonban találtak egy iratot a chesteri levéltárban, amelyik szinte bizonyosan Dee-től származott és a Culianu által leírtakat erősítette meg.

 IV.  1985-ben Culianu több előadást tartott Párizsban Bruno démonológiájáról. Az egyik előadását három nő zavarta meg, akik azt állították magukról, hogy boszorkányok és tiltakozni akartak amiatt, hogy, legalábbis szerintük, Culianu megszentségtelenítette a rituáléikat. A nők egyike, Abigail Bourdain, pszichiátriai kezelés alatt állt és korábban több alkalommal is nyilvános botrányokba keveredett. Az előadáson egy napraforgót ábrázoló képet mutatott fel és valamilyen halandzsanyelven kiabált.  Az akkor ötvenes évei közepén járó Bourdain húsz évvel korábban a Sorbonne adjunktusa volt, disszertációját az aquitániai katárok Endura szertartásáról írta, amiről Culianu is írt a könyvében. Culianut annyira megviselte az eset, hogy többek előtt kijelentette, soha többé nem fog előadást tartani a témában.

V.  1958-ban Romániában huszonöt évi börtönbüntetésre ítéltek egy Constantin Noica nevű filozófust. Noica-t árulással vádolták, többek között azzal, hogy kapcsolatot tartott fent Emil Ciorannal és Mircea Eliade-val.  Noica-nál Cioran Történelem és Utópia című munkájának kéziratát találták, ez volt a fővád ellene, de végül még a "szocialista tudomány beszennyezéséért" is elítélték. Ennek a vádpontnak egy Noica-nál talált boríték volt az alapja, amelyben egy kísérletet írtak le. Noica-t hat évvel később kiengedték a börtönből és teljesen váratlanul állást ajánlottak neki egy akadémiai intézetben. Egy alkalommal még azt is megengedték neki, hogy Olaszországban tartson előadást. Cotescu-Eliade asszony szerint, Firenzében találkozott Culianuval és átadta neki a boríték tartalmának másolatát. 

VI. Giordano Bruno kora egyik leghíresebb emlékezőművésze volt, kortársai szerint egész könyveket volt képes megjegyezni betűről betűre. Egyszer emlékezetből lerajzolta  az akkori legpontosabb térképet Észak-Itáliáról. A Bruno elleni ítélet iratai a tizenkilencedik század elején megsemmisültek, de annyit lehet tudni, hogy az eretnekség mellett boszorkánysággal is vádolták (ezt a vádpontot később elejtették, ahogy szinte minden mást is, Bruno-t a pápa szabadlábra akarta helyezni, amikor az váratlanul újra elkezdte hirdetni addigra látszólag visszavont tanait). Carolano inkvizítor szerint Bruno az ellene szóló egyik vádiratot úgy idézte az első szótól az utolsóig, hogy azt előtte sohasem láthatta. Carolano, aki később bíboros lett, unokahúgának Beatricének mondta el, hogy rettegett Bruno-tól, aki rendszeresen megjelent az álmaiban és istentelen cselekedetekre kényszerítette. 

VII.  Culianu menyasszonyát Hillary Wiesner doktoranduszt többször is kihallgatták a megyei seriff hivatalának rendőrei: Wiesner elmondta, hogy Culianu időnként tizenkét-tizenhárom órán keresztül aludt egyfolytában, majd utána egy-egy füzetbe írta le az álmait, de ezeket a füzeteket senkinek  sem mutatta meg. Wiesner rájött, hogy vőlegénye valamilyen gyógyszert szedett be az ún. "hosszú álmok" előtt, annak ellenére, hogy korábban nem voltak alvási problémái. A férfi súlyos paranoiája már a kapcsolatukat  veszélyeztette. Culianu azt állította, hogy valakik kontrollálni próbálják, valamilyen titokzatos módon rá akarják venni, hogy bűnt kövessen el. Ekkor kezdődtek el a "hosszú álmok". Aznap, amikor Culianut megölték, Wiesner egy üres, elsárgult borítékot talált Ciulanu íróasztalán, amelyre a C.N monogram volt írva.

VIII. A Yale Egyetemen őrzik az ún. Voynich-kéziratot. Ez egy titkosírással írott kétszáznegyven oldalas szöveg, amelyet egy Wilfrid Voynich nevű lengyel könyvkereskedő vásárolt meg 1912-ben. Sokak szerint a kézirat Roger Bacontól származik, és John Dee-n keresztül került II.Rudolf császárhoz. A kéziratban több kép is van, amelyek közül pár csillagtérképnek tűnik. Az egyik ilyen képet a kézirattal foglalkozó irodalom "O'Neill Napraforgó"-nak nevezi, ez a kép kísértetiesen hasonlít arra, amit Abigail Bourdainnél találtak Párizsban. Ehhez nagyon hasonló rajz volt Giordano Bruno "De imaginum, signorum et infigurabili" című munkájának fedőlapján, és ezt a képet találták meg a Cook Megyei Seriffhivatal nyomozói Culianu egyetemi szobájában. 

IX.  Egy Leo Levitov nevű amatőr történész 1987-ben könyvet írt arról, hogy megfejtette a Voynich-féle titkosírást. Levitov szerint az aquitániai katárok  Endura szertartásának leírása szerepel a könyvben. Ahogy azt a szerencsétlen sorsú Abigail Bourdaintól tudjuk, az Endura szertartás egyfajta emberáldozat, vagy inkább rituális öngyilkosság volt. Levitov állítólagos megfejtése szerint a katárok kifejlesztettek egy módszert, amellyel képesek voltak megálmodni a jövőt,  hitük szerint egy párhuzamos univerzumon keresztül. Ennek a világnak a térképe volt az O'Neill Napraforgó. A katárok szerint az "álmodók" nem maradhattak életben, mert ez a világok összeütközését és pusztulását okozná.  A katarizmust tűzzel-vassal üldözték és a tizenötödik század végére szinte teljesen kiirtották. 1596-ban Carolano inkvizitor katár eretnekséggel vádolta meg Giordano Bruno-t. 

X. A Szövetségi Nyomozóhivatal szerint Culianu nem politikai gyilkosság, hanem egy egyszemélyes őrült szekta áldozata lett. 2014 végén egy New York-i kórházban halt meg egy Sammy Carolano nevű olasz emigráns, aki akkor már tizenöt éve kómában volt. 1999-ben emberölés kísérlete miatt tartóztatták le, és a rendőrségi fogdában váratlanul eszméletét veszítette. Az analfabéta Carolano a hetvenes évek közepén alapította meg "egyházát", a Michigan Lake Dream Institute-ot, és számos alkalommal jósolt meg különböző tragédiákat, amelyek azonban sohasem történtek meg. Egészen 1999-ig, amikor is a szomszédja, bizonyos Derek Hill halálát jósolta meg, és Hillt másnap valóban meggyilkolták. Az egyedüli gyanúsított Carolano volt. Halála után a tizenöt évvel azelőtt lefoglalt bizonyítékok között találtak egy levelet, amelyben teljes pontossággal leírta Culianu meggyilkolását. Olyan részleteket is találtak a levélben, amelyek csak a rendőrségi jegyzőkönyvben szerepeltek. 

            Az Amerikai Egyesült Államok Legfelső Bírósága (SCOTUS) Obergefell kontra Hodges ügyben hozott döntésében kimondta, az Egyesült Államok alkotmányának tizennegyedik kiegészítése értelmében az egyes államoknak lehetővé kell tennie meleg párok házasodását, illetve kötelessége elismerni a más államokban kötött melegházasságokat. 

            Tegnap jöttem haza a világ végéről (kisváros a kanadai Sziklás-hegységben, matematikai konferenciák rendszeres színhelye), van egy kis (?) jetlag-em, ideális a szituáció egy ilyen poszt megírására. Megpróbálok arról írni, ami történt, nem az otthoni hőbörgésekről, házi baromságainkról, lokális hülyéinkről. Csak és kizárólag érdekességekről lesz szó, nem vagyok alkotmányjogász (sem). Azt gondolom, hogy nem árt, ha ilyesmiről is ír az ember. 

            ...........................................

            1.  Mi az a SCOTUS? 

             Az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya rendelkezik a hatalmi ágak szétválasztásáról. Harmadik cikkelyében kimondja, hogy a SCOTUS áll az igazságszolgáltatási hatalmi ág (judicial power) élén. Aránylag pontosan le van írva az, hogy mire terjed ki a SCOTUS hatásköre, de nincs szabályozva annak működése, és az sincs explicit módon leírva, hogy a SCOTUS alkotmányellenesnek nyilváníthat törvényeket. Egy 1803-as ügy, a Marbury kontra Madison vizsgálatában mondta ki az Igazságszolgáltatási Törvény egy paragrafusának alkotmányellenességét a SCOTUS, különös módon éppen azért, mert a szövetségi törvényhozás növelni akarta a SCOTUS jogait. A főbírák (justice-nak illik szólítani őket, szemben a hagyományos judge megszólítással, a chief justice a főfőbíró, ő John Roberts)  úgy gondolták, hogy az elnök nem tolerálná azt, ha a SCOTUS túlságosan aktív lenne, és igyekeztek klasszikus bírósági funkciókra redukálni működésüket. Ezek után hosszú ideig nem mondták ki törvények alkotmányellenességét és különös módon ügyeltek arra, hogy egyes tagállamok törvényeiről ne alkossanak véleményt. A SCOTUS befolyása sokkal kisebb volt, mint ma, és tekintélyének nem használt az 1857-es Dred Scott kontra Sanford (gyakorlatilag visszaadtak egy szökött rabszolgát a "tulajdonosának") döntésük, amivel, legalábbis sokak szerint, hozzájárultak a polgárháború kitöréséhez.

         2.    Mi a Tizennegyedik Kiegészítés?

         Az amerikai alkotmány meglehetősen szűkszavú és gyakorlatilag a procedúrák leírására illetve a hatalmi ágak szétválasztására koncentrál. Az 1787-ben elfogadott és egy évvel később ratifikált alkotmányt többször kiegészítették. A kiegészítéshez a Kongresszus mindkét házának kétharmados többsége majd a tagállami törvényhozások háromnegyedének támogatására van szükség. Röviddel az alkotmány elfogadása után tíz kiegészítést fogadtak el, ez az ún. Bill of Rights, amely gyakorlatilag a polgárok jogait rögzíti az állammal szemben. Az Első Kiegészítés szól a szólásszabadságról, a Második Kiegészítés a fegyvertartás jogáról. A Tizennegyedik Kiegészítést 1868-ban fogadták el a polgárháború lezárásaként (a Tizenharmadik Kiegészítés szüntette meg a rabszolgaság intézményét, a Tizenötödik Kiegészítés adta meg a fekete férfiak (!) szavazati jogának formális érvényesíthetőségét).  A melegházasság szempontjából leginkább a kiegészítés Due Process illetve Equal Protection klauzulája releváns.  

       3.      Mi a Due Process klauzula? 

       Az amerikai alkotmány Ötödik Kiegészítése gyakorlatilag a jogállamiságot írja körül. Ebben mondják ki, hogy csak esküdtszék mondhatja ki valakinek a bűnösségét súlyos bűnügyekben, hogy senkit sem lehet kétszer bíróság elé állítani ugyanazért a cselekményért, hogy senki sem kényszeríthető arra, hogy maga ellen valljon, hogy önkényesen nem vehető el senki szabadsága, és, hogy nem sajátítható ki illő kompenzáció nélkül senki tulajdona.  Az Ötödik Kiegészítés a polgárok és a szövetségi állam viszonyát szabályozza. A Tizennegyedik Kiegészítés Due Process klauzulája először is megtiltja az államoknak azt, hogy azok elvehessék a polgárok szövetségi alkotmányban megfogalmazott jogait, majd gyakorlatilag szó szerint ismétli meg az Ötödik Kiegészítést a tagállamokra vonatkoztatva. Ez a záradék a kiegészítés híres első cikkelyében található, amelyben történelmi módon rögzítik, hogy mindenki (tehát a feketék is), akik Amerikában születtek az ország állampolgárainak tekintendők. 

      4.      Mi az Equal Protection klauzula?

      A déli államok nagy részében még a szabad feketék állampolgári legalapvetőbb jogait is korlátozták. Megvonták tőlük a szólásszabadsági, fegyvertartási jogukat, nem tüntethettek, nem tanúskodhattak fehérek ellen. Ezt az állapotot próbálta megszüntetni a klauzula. Az Equal Protection záradék közvetlenül a Due Process záradék után következik, és egy John Bingham nevű ohioi képviselő javaslatára került a kiegészítésbe. Szó szerint csak annyit mond ki, hogy minden személyre egyformán vonatkoznak a törvények, ebben az értelemben, minden polgár egyenjogú. 

      5.     A Nagy Párhuzam. 

      Az Obergefell kontra Hodges a melegek egyenjogúságáról szól. Ahhoz, hogy megértsük az amerikai egyenjogúság történetét, érdemes áttekinteni az afrikai-amerikaiak alkotmányos helyzetének változását a SCOTUS döntéseinek tükrében. A Tizennegyedik Kiegészítés ugyan formálisan kimondta az amerikai állampolgárok törvény előtti egyenlőségét, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az amerikai feketék egyenlővé váltak a fehérekkel. 1875-ben az amerikai kongresszus törvényt hozott arról, hogy minden egyes amerikai állampolgárt hasonló módon élvezheti az életet, lakhat, közlekedhet, járhat színházba, függetlenül attól, hogy milyen a bőrszíne (az iskoláztatásról nem volt szó a törvényben). 1883-ban a SCOTUS kimondta, hogy ez a törvény alkotmányellenes, jelentősen korlátozva a Tizennegyedik Kiegészítés alkalmazhatóságát. 

      1896-ban a Plessy kontra Ferguson döntésében a SCOTUS elfogadta a faji szegregáció intézményét, kimondva a Separate but Equal doktrínát. Tizennegyedik Kiegészítés ide vagy oda, az Amerikai Egyesült Államok tagállamainak lehetősége volt arra, hogy kitiltsák a feketéket az iskolákból, egyetemekről, tömegközlekedési eszközökről, feltéve, hogy (legalábbis formális értelemben) lehetővé teszik számukra, hogy saját intézményekben tanuljanak, és legyen valamiféle lehetőségük arra, hogy buszon vagy vasúton közlekedjenek. Csak 1954-ben mondták ki a doktrína alkotmányellenességét. Ez a döntés, a Brown kontra Board of Education jelentette azt, hogy a Tizennegyedik Kiegészítés Equal Protection formuláját a mai szélesebb értelemben kezdjék használni.

      6.    A főbírák. 

      A melegházasságról szóló döntést 5:4 arányban hozta meg a SCOTUS.  A támogatók (és az őket kinevező elnökök): Kennedy (Reagan) mérsékelt konzervatív (férfi), Breyer (Clinton) liberális (férfi), Sotomayor (Obama) az emberi jogi ügyekre különösen érzékeny liberális (nő), Kagan (Obama) egyetemi szférából érkezett, liberális (nő), Ginsburg (Clinton) nőjogi aktivizmusáról híres, liberális (de magát a zsidóság konzervatív vonalához tartozónak valló nő). Az ellenzők pedig Scalia (Reagan), textualista (tehát az alkotmány szövegéhez leginkább ragaszkodó) erősen konzervatív (férfi), Thomas (idősb Bush) erősen konzervatív (férfi), fekete, Alito (ifjabb Bush) konzervatív-libertariánus (férfi), Roberts (ifjabb Bush) konzervatív (férfi).  Látható, hogy az ideológiai megosztottság erősen látszik a döntésen. A textualista-originalista és a progresszív-pragmatista megközelítés eleve óriási különbséget jelent egy olyan eset kapcsán, amikor az eredeti alkotmányos kontextus gyakorlatilag értelmezhetetlen.

     7.    Előzmények. 

     Thomas Jeffersont tekintik az első reformernek a homoszexuálisok jogainak ügyében, aki addig példátlan módon, mindössze kasztrációra akarta redukálni a melegek büntetését, az addig szokásos halálbüntetéssel szemben. Az amerikai államok a homoszexuális kapcsolatot igen súlyosan büntették. 1962-ben, Illinois állam volt az első, amelyik eltörölte a homoszexuális aktus büntethetőségét. Az Egyesült Államokban a feketék és a fehérek szexuális kapcsolata is büntethető volt 1967-ig, nemcsak az interracial marriage, egyes államokban azért nem tudták rendesen betiltani az ún. szodómiát, mert annyira prűdek voltak, hogy nem bírták beleírni a törvényeikbe, hogy mit merre és hogyan istentelen dolog belerakni. Amerika sohasem volt egyszerű ország, ma sem az, és az Obergefell kontra Hodges után sem lesz az, a világ tudományos nagyhatalmáról van szó, ahol a lakosság azt gondolja, hogy a Föld kevesebb, mint tízezer éves. A homoszexuális aktus büntetésének alkotmányellenességét 2003-ban, a Lawrence kontra Texas ügyben mondta ki a SCOTUS, tizenhét évvel azután, hogy a Bowers kontra Hardwick ügyben ezt nem tette meg. 2003-ban 6:3 volt az alkotmányellenességet kimondók aránya. Öten a Due Processre, a mérsékelt konzervatív Sandra O'Connor az Equal Protection-re hivatkozott, Scalia, Rehnquist és Thomas szavazott nemmel. Thomas annak ellenére szavazott nemmel a törvény alkotmányellenességének kimondására, hogy elismerte, egészen különösen ostoba törvényről van szó. Tudni kell, hogy az Amerikai Egyesült Államokban nehezen mondható ki egy törvény alkotmányellenessége, ha azt a törvényt sohasem alkalmazzák, ezért van az, hogy a mai napig idiótábbnál idiótább szabályok és törvények vannak látszólag érvényben a különböző államokban. Valójában ezek a törvények halott törvények. A Lawrence kontra Texas ügyre azért kerülhetett sor, mert egy féltékeny meleg férfi ráhívta a rendőrséget a volt szeretőjére, azzal, hogy az fegyverrel fenyegetőzik, és a helyszínre érkező rendőröknek ki kellett találnia valami indokot, hogy a letartóztatást törvényesen eszközölhessék. Érdekes módon egy rendőr anális, egy rendőr orális közösülést vélt látni, két rendőr nem látott közösülést. Külön felhívtak egy ügyészt, hogy most akkor mi az ábra. 

     8.    A döntés alkotmányos alapjai

     A SCOTUS tagjai nem pokolbélák vagy szívósmáriák, hanem, tisztelet a kivételnek, komoly intellektussal rendelkező bírák, akik nem viccelnek, a teljes szöveg ellenvéleményekkel együtt  több mint száz oldal. A többségi döntés lényegét a következőkben lehetne összefoglalni. A Due Process klauzula kiterjesztett értelmezése szerint a személyes autonómia is védhető az államokkal szemben, mint  a Griswold kontra Connecticut ügyben, amelyben alkotmányos jognak deklarálták a házasságban élő párok között a fogamzás gátlást illetve az Eisenstadt kontra Baird ügyben, ami az előző döntést kiterjesztették a házasságon kívüli kapcsolatra. Korábbi döntések, mint a különböző bőrszínű emberek házasságát legalizáló Loving kontra Virginia döntés a Tizennegyedik Kiegészítés alkalmazhatóságát jelentették a házassági ügyekben. 

   9.     A négy alapelv

   I.  A házasság intézménye elválaszthatatlan a személyi integritástól és autonómiától. Lásd Loving kontra Virginia.

 II.   Két személy intim kapcsolatát már korábban védendőnek tartotta a SCOTUS és ez elválaszthatatlan a házasság intézményétől. 

 III.  A házassághoz való jog valójában a kapcsolatból született, vagy a kapcsolatban élők által nevelt gyermekek érdekeit is védi, az ő társadalmi elfogadottságuk záloga és érinti az oktatáshoz és a gyermekneveléshez való alkotmányosan különösen védett (lásd Pierce kontra Society of Sisters) jogokat.

IV.    A házasság intézménye az amerikai nemzet társadalmi rendjének talpköve, és ha ebből kirekesztik a melegeket, akkor ezzel az alapintézményhez kapcsolódó jogaikat sem tudják használni.

 10.  Az Equal Protection klauzula jelentősége. 

 A Zablocki kontra Redhail döntésben a SCOTUS kimondta, hogy egy férfinak akkor is joga van újraházasodni, ha egy korábbi házasságból származó gyermekének tartásdíját nem fizette és emiatt elmarasztalták. Elfogadják azt, hogy korábban nem vagy nehezen értelmezhető kapcsolatokra, viszonyulásokra derülhet fény a Tizennegyedik Kiegészítés alkalmazása kapcsán, amelyeket korábban nem vettek figyelembe. Ez a jelentős progresszív-pragmatikus jellegű érv, ami jelentősen eltér a textualista-originalista megközelítéstől. Itt idézik a Kirchberg kontra Feenstra döntést, amelyben a bíróság beleavatkozott a hagyományos házassági felfogást tükröző déli törvényrendszerbe. Hasonlóan a klasszikus polgárjogi döntési érvhez elmondják, hogy milyen konkrét hátrányokat jelent a homoszexuálisok kizárása a házasság intézményéből (a "separate but equal" doktrína is keresett valamiféle egyenlőségi lehetőségeket, és külön ki kellett mondani, hogy ezek nem elégségesek az Equal Protection klauzula alapján). Ez az a pont, ahol a SCOTUS kimondta, hogy megváltoztatja a korábbi döntését (Baker kontra Nelson, 1972), ami addig precedens jellegű (és persze elutasító) volt a melegházasságok ügyében.

A SCOTUS többségének fontos megállapítása az, hogy azok az ismeretek és tapasztalatok, amelyeket a nemzet a melegek kapcsolatáról megszerzett az elmúlt évtizedekben, elégségesek ahhoz, hogy egy ilyen döntés alapját képezzék. Ez egy nagyon fontos momentum, ugyanis hűen tükrözi a bírák gondolkodás módját (és nem áll távol ezen írás szerzőjének álláspontjától). Vannak ügyek, amelyekről sem így, sem úgy nem lehet dönteni doktrínák és axiomatikus érvek alapján. Az Alapító Atyáknak fogalmuk nem lehetett az atomenergiáról, az űrhajózásról, az internetről, és teljesen természetes, hogy nem próbálunk a végsőkig ragaszkodni tizennyolcadik századi elvekhez a huszadik, huszonegyedik századi technológia egyes kérdései kapcsán. Megpróbálhatjuk az alapgondolatokat alkalmazni, de kizárólag azon tudással felvértezve, amely a tizennyolcadik századi ember számára, még a legbölcsebb tizennyolcadik századi ember számára sem,  elérhetetlen volt. Ez az érvelés társadalmi jelenségekre is alkalmazható. Az emberiség (well, egy része) tanul. Vagy legalábbis törekszik a tanulásra, tapasztalatok megszerzésére, akár úgy is, hogy közben megpróbál ragaszkodni korábbi tudásához, igyekszik egyensúlyba hozni a tradíciót és a tudást. Egyiket sem veti el, és igyekszik nem kijátszani egyiket a másikat ellen. Ebben a különös esetben egyetlen személy, a Mérleg Hivatásos Nyelvét számos alkalommal eljátszó Anthony Kennedy testesítette meg ezt a beállítódást, ő volt az, aki a konzervatív és liberális, tradícionalista és progresszív megközelítések közötti egyensúlyt jelentette. 

...........................................................