Örülünk, Vincent?

Naponta több száz ember érkezik kis hazánkba. Fáradtan, elgyötörten, kétségbe esetten, gyászolva, űzötten, kisemmizve. Gyerekkel, feleséggel, nagypapával. Menekülnek valami elől és mennének egy jobb, békésebb, normális országba. Nem véletlen, hogy nem mi vagyunk a célország.

         A Guardian tegnapi cikkében Cas Mudde holland politikatudós Enoch Powell  híres-hírhedt 1968-as "vérfolyam" beszédéhez hasonlította Orbán Viktor tusványosi beszédét. Enoch Powell Nagy-Britannia huszadik századi történetének egyik legnagyobb hatású parlamenti képviselője volt, és bár bizonyosan található analógia a két beszéd között, Powell az égadta világon semmiben sem hasonlított Orbán Viktorhoz. Ez a poszt leginkább erről a különbözőségről szól. 

         1968-ban a kenyai kormány gyakorlatilag kizárta a munkavállalói jogokból az ország indiai és pakisztáni származású kisebbségét, akik közül sokan (nem nagyon sokan, ezres nagyságrendről van szó) Nagy-Britanniába menekültek. A munkáspárti miniszterelnök Harold Wilson jelentősen veszített népszerűségéből, a bevándorlás kérdése fontos téma lett az országban. Wilson ráadásul az Anti-Diszkriminációs Törvény kiterjesztésére készült, és Enoch Powell éppen ekkor mondta el a beszédét Birminghamben. Mivel Powell kézirata már korábban egy televíziótársasághoz került, a beszédről felvétel is készült. Gyakorlatilag órák alatt mindenki tudott róla. Másnap Ed Heath a konzervatívok vezére kizárta Powellt a tory árnyékkormányból, a korszak egyik legismertebb brit konzervatív politikusa Iain Macleod pedig soha többé nem volt hajlandó szóba állni hajdani jó barátjával Enoch Powellel. Az ellenzék több politikusa egyenesen fel akarta jelenteni Powellt uszításért, miközben a britek többsége Powell mellé állt. Pár nappal később dokkmunkások tüntettek a Parlament előtt, Powellt támogatva, és a tüntetők egy része huhogni kezdett miközben a nemzetközösség néhány fekete diplomatája elhaladt előttük. Tegnap megnéztem David Frost (legendás brit televíziós újságíró, ő csinálta a híres Nixon-interjút) 1969-es interjúját Enoch Powellel, mindenkinek ajánlom, mert nemcsak az ügyről, hanem a hatvanas évek brit televíziós kultúrájáról is sok mindent meg lehet tudni belőle. 

           A beszéd teljes szöveget itt olvashatják el.   Powell választópolgárokat idéz, az ő véleményüket és történetüket mondja el, valójában ezek a részletek okozták az igazi botrányt. Ha ez ember megnézi a televíziós felvételt, az "in 15-20 years' time the black man will have the whip hand (ez  azt jelenti, hogy többségben lesz, domináns pozícióban) over the white man" a vágás miatt azt gondolhatja, hogy ez Powelltől származik, valójában csak idézi ezt a mondatot. A beszéd tökéletesen van felépítve, a hihetetlenül művelt (erről később) képviselő az egyszerű brit választópolgár szavait felhasználva támogatja meg az érveit, pontos (vagy talán csak pontosnak tűnő, pontosnak gondolt) adatokkal támasztja alá mondandóját, de közben a hallgatósága érzelmeire is épít. Ez a beszéd nem közvetlenül szól a brit választókhoz, nem az ő nyelvükön beszél, hanem az upper class nyelvén, ez egyfajta közvetett populizmus, ami nagyon nehezen értelmezhető Magyarországon. Érinti az antidiszkriminációs törvényt,  az önkéntes visszatelepítési tervet (ezt már korábban is felvetette), a kommunális jogok kérdését (a szikhek turbánviselési jogáról van valójában szó, arról, hogy viselheti-e a vallásuk által előírt turbánt  egy buszvezető, ez egy nagyon konkrét ügyre vonatkozik, Powell választókerületéből, később ezt a csatát is elveszítette), elemeiben ez egy klasszikus politikai beszéd, amelyet a "River Tiber foaming with much blood" Vergilius parafrázis koronáz meg. Minden szava, mondata pontosan ki volt számítva, amit Powell katasztrofálisan elszámolt, az a beszéd egészének hatása volt, a felkorbácsolt érzelmek, az általa gerjesztett félelem, amelyik egészen biztosan nem volt a faji gyűlöletkeltés gondolatától is irtózó Enoch Powell szándéka. Miközben a konzervatív párt vezetése elhatárolódott tőle, a beszéd vélhetően hozzájárult ahhoz, hogy 1970-ben, amúgy teljesen váratlanul, a tory-k nyerjék meg a választásokat. 

          Enoch Powell életéről két dolgot szoktak tudni Angliában: 1. Ő volt a legfiatalabb egyetemi professzor a brit történelemben. Cambridge-ben végzett First Starred Degree-vel, tehát a valaha végzett legkiválóbbak közé tartozott, több mint tíz nyelven beszélt, a klasszika-filológia professzora volt, elsősorban az ógörög nyelvvel és kultúrával foglalkozott. Barátai szerint Nietsche-t akarta megelőzni, aki már huszonnégy éves korában professzor lett Basel-ben.  2. A második világháború kitörése idején tért haza Ausztráliából. Mélységes ellenszenvet érzett a müncheni szerződés, és általában a Chamberlain-kormány "appeasement" politikája iránt, és kihasználva azt, hogy ausztrál rezidens volt, azonnal be tudott lépni a brit hadseregbe, ahol azon két ember egyike lett, akik közlegényből dandártábornoki rangig (brigadier lett, ami Angliában nem jelent teljes értékű tábornoki címet) vitte egy háborúban. Ez nem egészen a magyar politikusok szokásos előtörténete.

         Powell nem volt hagyományos értelemben vett ideológus, de a powellizmus Nagy-Britanniában egyfajta sajátos világnézetnek számít, amelyet sokan rokonítanak a thatcherizmussal, és általában is igaz, hogy Margaret Thatcherre nagy hatással volt Enoch Powell, akiről csal a legnagyobb tisztelettel tudott beszélni. Powell a klasszikus burkeiánus konzervativizmust ötvözte a brit libertarianizmussal, azok közé tartozott, akik mindig az alapelvekből (ezeket a brit politikában First Principles-nek nevezik) nyúltak vissza amikor konkrét kérdésekről volt szó, integritása legendás volt. Ő jellegzetesen egyéni képviselő volt, nem pártpolitikusok kiszolgálója. Ma gyakorlatilag csak a konzervatívok thatcheriánus kisebbsége emlékszik rá szívesen, és persze a powellizmust vásári bohócként eladni próbáló Nigel Farage. Powell neve Nagy-Britanniában egybeforrt a rasszizmussal, noha, kevés dolog állt tőle távolabb, mint az,  amit mi itt Magyarországon rasszizmusnak, rasszista gondolkodásmódnak nevezünk. Ő egyszerűen a tizenkilencedik századot és a tizenkilencedik század jellegzetes brit kultúráját képviselte a huszadik században, különös zárványként élt tory, majd ulsteri unionista képviselőként a brit politikában. 

        Enoch Powell személyiségét, politikai alapállását semmilyen módon nem hasonlíthatjuk Orbán Viktoréhoz, és azt gondolom, hogy kettőjük beszédeinek morális és intellektuális tartalma is jelentősen különbözik egymástól. Ugyanúgy nem hasonlíthatjuk Powellt Orbánhoz, ahogy Nagy-Britanniát, a brit politikai kultúrát, Magyarországhoz és a magyar politikai kultúrához.

      Kezdetben vala az Ige.   

      "Az egyik ilyen társaság a Terror Háza Múzeum igazgatója, Schmidt Mária körül alakul. A milliárdos vagyonú üzletasszony nyilvánosan és nem nyilvános körben tett megnyilatkozásai egyértelműsítik, hogy elégedetlen a jobboldal spirituális vezetőjével. Nagy port kavart föl decemberben a Népszabadságnak írt cikke, amelyben egy irodalmi utalással („Jones nem tér vissza”) félreérthetetlenül utalt arra: Orbán Viktor nem lehet a továbbiakban a jobboldal vezetője. (2007, "Horváth Zsolt" álnéven publikálva, ahogy rendes konzervatív népeknél szokás)

        A dolgok kissé megváltoztak azóta, a Simicska-féle Magyar Nemzet, vagy a Magyar Nemzet-féle Simicska, ahogy tetszik,  elégedetlen a" jobboldal spirituális vezetőjével", ezzel szemben Schmidt Mária már csak a Videoton szombati mérkőzéseiről hiányzik, de csak azért, mert képtelenek voltak neki elmagyarázni a lesszabályt. 

         Mária asszony megkapta a spirituális vezetőtől a Széchenyi-díjat, ahogy Tellér Gyula is, és nem kétlem, van az a szívesség, amiért Vajna Tímea is megkapná. A centrális erőtér az centrális erőtér, nem vasárnap délutáni piknik a szőlőlugasban. Orbán Viktornak szüksége van. És ha neki szüksége van, akkor a törvény egy kicsit bontva lesz. Mondják, egyszer Orbán távbeszélőn akarta tudatni Lévai Anikóval, hogy dagadót szeretne vacsorára lilakáposztával, de nem érte el, ezért gyorsan beírta kérését az Alaptörvény preambulumába, mert azt a felesége rendszeresen nézegetni szokta. 

          Schmidt Mária egy diétás seven-up és egy kisadag körömpörkölt mellé vásárolna éppen desszertnek Heti Választ, ami szóra sem nagyon érdemes, általában nem szoktunk harmadosztályú történészek fogyasztási szokásaival foglalkozni.  A magyar konzervatív szcéna elég sok mindent elvisel, akármire tudnak bólogatni harmincezer forintért. Ha Habony megvenné a Magyar Tudományos Akadémiát valamelyik ukrán fitneszvilágbajnoknő ismerősének, apró színes sem lenne a Mandiner: Mit csináltak ma a zsidók, a melegek és a cigányok? - rovata alatt. Ráadásul van valami testvériesen szép, "az én adok neked dohánykoncessziót, te adsz nekem rezsimmédiát" koncepciójában, minden milliárd forintnak lennie kell valahol, és hát bizonyos milliárd forintok azok pont ott vannak ahol. 

           A Heti Válasz szerintem nagyon jól menne Mária asszony piros kabriójához, előbb-utóbb megtanulnának kisebb kunsztokat, pl. hogy a szép Gerő András bácsi jóliberális, de a csúnya Ungváry Krisztián az rosszkonzervatív. Nem annyira okosak, mint egy átlagos pitbull, de ölben durrogni nagyon jól tudnak. 

           A dolgok lassan a helyükre kerülnek, Lajos is ellesz vidéki birtokán, időnként megengedik neki, hogy kisebb mélygarázsokat építsen, és azok, akik kritikus véleményt fogalmaztak meg az ideiglenesen rezsimen kívülre került lapokban, élvezhetik jól megérdemelt munkanélküli segélyüket. 

           A végén G.Fodor Gábor is visszatér a blogjához, talán kevesebb foggal, mint amennyivel megszerettük, de legalább betoncsizma nélkül, és, ha tippelhetek, szeretni fogja Orbán Viktort, mert ahogy Shakespeare írta:

"Love each other, oh, children, our heart is our greatest treasure, no word in the Universe can be more beautiful than love. "

           UPDATE:    fortin2 vette észre, hogy "Horváth Zsolt" látta a jövőt:

     "Céljuk lehet a Heti Válasz és számos helyi médium felvásárlása is, a pénz minden bizonnyal megvan."

      A Népszabadság írt egy cikket, amelyben "védett háznak" nevezték azt az épületet, amelyikben menekülteket bujtattak Budapesten emberi jogi aktivisták.

      Fel is háborodott pár kormánypárti újságíró, hogy ezzel a Holokauszthoz hasonlította a Népszabadság  a menekültszituációt. 

      A helyzet az, hogy a "védett ház az emberjogi szlengben olyan épületeket jelent, amelyekben titokban bántalmazott nőket, gyerekeket, vagy a stricijeiktől menekülő prostituáltakat helyeznek el. Shelter house-ból van magyarítva, és nincs semmi köze az 1944-es Budapesthez.

      Itt van a "Védett ház" című Magyar Nemzet cikk, és itt van egy ismertető a magyar védett házakról (amelyekből állítólag 14 darab van). ( a poszt az tulajdonképpen, most kezdődik)

      Igen, szokták a hivatásos ballibek Orbánt Hitlerhez hasonlítani, az országlását a náci rezsimhez, szokták azt írni, hogy X.Y-t megölette, meg ilyesmi. Ezek ún. költői túlzások, leánykori nevükön mezei hőbörgések, amelyek nagyon hasonlítanak ahhoz, mint amikor a deliráló jobberke kezdi elmagyarázni, hogy Gyurcsány elrendelte a szemkilövést, libás Bajnai gyilkolta meg a kisnyugdíjasokat, az amerikaiak szervezik az ISIS-t. 

       Én csak arra szeretném kérni a sok okos hetiválaszos, mandineres újságírótól, stumpfpofitól, zsuppánböbétől, hogy Lovas és Bayer nevű kollégáik őrjöngése, a Napi Gazdaság haveri tébolya, a közszolgálati gumidominó közepette is legyenek ilyen kis cuki határozott csávók, és ne legyen rögtön tele a pelus, ha a Gazdi embereiről van szó. 

      P.S Két jobboldali publicista/megmondóember/politikaifontoska ujjtöréssel fenyegette meg a baller kritikusaikat. Nem írom le a nevüket, nyilván csak egy méretes faszkodásról volt szó. de ha ezt mondjuk valamelyik baller csinálta volna, stumpfcucu és zsuppánpöpi simán rájuk hívja a rendőrséget. Mindenki tudja, hogy ez az egész magamutogató kurválkodás, hogy mindennap igazolni kell a jófejséget valamelyik fő- vagy algazdinak, akinél a zsé van. Az egész magyar sajtó a zséről szól, a kétmillió misiről, meg a sokkal, de sokkal kevesebb zséről, amiből esetleg még kevesebb zsé lesz holnapra. A zsének pedig nincs ideológiája, az csak zsé. 

   Dr. Prof. Török Gábor szerint Orbán Viktor a magyar politika Kenesei Krisztiánja. Amiről eszembe jutott az olasz másodosztályú bajnokság 2007-2008-as idénye, pedig az aránylag ritkán jut eszembe. 

Ebben az évben Kenesei Krisztián az AS Avellino csapatát erősítette. A Beijing Guaon F.C  csapatából került az Avellinohoz az olasz kiscsapatokból ismert chilei Mario Salgadoval és a Tottenhamtól (valójában egyetlen meccset sem játszott a Hotspurral, kölcsönjátékos volt az AS Romanal, de bajnokit nem játszott, csak kupameccset) távozó brazil Rodrigo Defendivel, aki, ezzel a névvel, valóban középhátvéd volt. 

   Az AS Avellino a 2008-2009-es idényben is a Serie B-ben játszott, akkor már Vaskóval és Koman Vladimirral, és csak akkor estek ki a harmadosztályba. Tehát a Nézőpont Intézet elemzőjével együtt mondhatjuk, a magyar futball Orbán Viktora benntartotta az Avellinot a másodosztályban.

    Mondhatjuk, ahogy, azt is mondhatjuk, hogy nem volt taggyűlés. Az AS Avellino valóban nem esett ki a 2007-2008-as idényben a másodosztályból, mert ugyan kieső helyen végzett, de a szicíliai F.C. Messina Peloro csapata financiális problémái következtében otthagyta a Serie B-t, így az Avellino még egy évet maradhatott, már Kenesei nélkül. 

    Ezúton is gratulálunk a magyar politikatudománynak, és további jó egészséget kívánunk a "Kövér László a magyar politika Bukovicsa" hasonlathoz. (itt nem a Nemzeti Közszolgálati Egyetem blogunkban többször is megénekelt tudós tűzoltó-teológus professzoráról, hanem a nemzeti tekebajnokság másodosztályában szépen szereplő nagykanizsai Bukovics Lászlóról van szó).

Mostanában elég sok helyen olvasom ezt a véleményt/kommentet, hogy megérdemelte hogy pofán baszták, minek provokálta a jóérzésű embereket. Bizonyára láttátok az utóbbi idők videóit a kézenfogva sétáló srácokról Budapest, Moszkva, Kiev utcáin.. A filmeken jöttek a várható reakciók, kicsit meg is lepődtem, hogy hazánkban milyen visszafogottan reagált az utca népe (pont nem járt arra egyetlen idióta sem a gázspray-ével). A prájd-ra is hallani sok helyről, hogy provokáció. Ilyenkor jön a reakció a mérsékeltebb oldalról, hogy ez nem provokáció, hogy nyugat európában ez mennyire elfogadott dolognak számít (és mi európához tartozunk blablabla..). Erre persze jön a viszont válasz, a kultúrák különbözőségéről, hogy bezzeg szíriában sok emelet magasságából dobálják le a melegeket és hogy ehhez képest mennyire jó dolguk van itthon és örüljenek, hogy csak pofán basszták őket ledobás helyett. 

      Béndek pártelnök úr kissé kiakadt Tamás Gáspár Miklósra, és megpróbálta neki elmagyarázni, hogy a dolgok nincsenek úgy, ahogy azt a "Tanár úr" gondolja, hanem .... máshogy vannak. És igen, a dolgok valóban...

       A kérdés az, hogy miért vesszük komolyan TGM hülyeségeit, amely hülyeségekre nagy piros filctollal van ráírva, hogy hülyeségek, miért veszünk komolyan egy embert, aki számára a Sziríza és a Podemos is elhajló, ha talán nem is munkásáruló, és aki úgy beszél a szociáldemokráciáról, mint valami betépett Leo Trockij, és aki a Pozsonyi úton is képes vázolni az antikapitalista világforradalmat. Ez a kérdés, és nem az, hogy igaza van-e TGM-nek. TGM egy pozőr, aki azonnal megváltoztatja a véleményét, ha azt valamiért túl sokan kezdik hangoztatni, semmi értelme sincs annak, amiket összehord, mintha egy másik bolygón élne, vagy inkább egy párhuzamos univerzumban. 

         A nyugati világtól sem idegen a csilivili neomarxizmus, a Guardian, Le Monde, die Zeit hasábjain publikáló, a kapitalizmus borzalmait ecsetelő egyetemi professzor, aki egyébként csinos sportkocsival jár a kedvenc Michelin-csillagos éttermébe. TGM esete más, neki nincs autója, és legfeljebb meghívja néha valamelyik baller potentát egy-egy étterembe. TGM ugyan nem sok kárt tett a modern filozófiában, életműve alig létezik, de, és ez a "de" egy igen alapvető "de", valóban kiépített intellektuális izomzattal rendelkezik, szénné olvasta magát, ahogy kell, szénné beszélgette magát a szénné olvasott dolgokról, ahogy kell, és még azt is elhiszem róla, hogy élete egy szakaszában szénné gondolkozta magát a szénné olvasott dolgokról, ahogy kell. És ezzel a jelenséggel nagyon sokan először találkoznak így a huszonegyedik századi második évtizedében Magyarországon. TGM-nek nincs felépítménye, de vannak alapjai. 

          TGM legalább az életét tekintve nem felületes. Egy olyan világban publikálja az értelmetlen, de szellemes körmondatait, amely a felületességre épül, a tíz perc alatt megírt szövegekre, a tíz perc alatt is leélhető életekre. TGM őrültségeket beszél, talán rendszer sincs benne, talán önmagában néha felületesek az írásai, de TGM személyisége nem az. Jobb lenne, ha az önmagán a megfelelő mennyiségű munkát elvégző ember személyiségét egy olyan konkrét személyen lehetne bemutatni a magyar fiataloknak, aki nem beszél összevissza mindenféle ökörséget, de semmi sem lehet tökéletes. Az elmélyült élet egy lehetséges választás. Önmagában nem jelent garanciát semmire, de jó tudni, hogy lehetséges választás.