Örülünk, Vincent?

        Bauer Tamás az Élet és Irodalomban magyarázta el, hogyan kell majd leváltani az Orbán-rendszert, hogyan kell eltörölni az Alaptörvényt és így tovább, és így tovább. Teljesen érdektelen, hogy miket hord össze (alapvetően: hagymázos hülyeségeket) az az érdekes, hogy elhiszi, hogy neki, nekik, itt még egyszer osztanak lapot. Úgy gondolja, hogy ott ül majd valamilyen bazinagy kerekasztal mellett, a Majtényi Lászlóval meg a Kerék-Bárczyval együtt és komolyan néznek a némiképpen elszontyolodott magyar nép arcába. 

        Amit nem ért a Bauer Tamás az az, hogy az ország semmilyen formában nem hatalmazta fel erre. Próbálom körülírni, hogy ha esetleg elolvassa, akkor megértse. 2010-ben teljesen szabad választáson bukta szerteszéjjel magát a balliberális bagazséria, és egy teljesen legitim kétharmados többség, végtelenül undorító, de teljes mértékben szabályos módon lecserélte az Alkotmányt az Alaptörvényre. És utána 2014-ben megint szerzett egy kétharmados többséget. Igen, egyre undorítóbb és egyre aggasztóbb dolgok történnek, de a világon senki sem kérdőjelezte meg (a közbolondokat nem számítva) a választások végeredményét.

       Valamiért Bauer Tamás és barátai, a 2010-ben hanged, drawn and quartered balliberális politikai elit és annak holdudvara azt gondolja, hogy majd újra jönnek, mert nekik általános jövési joguk van. Úgy gondolják, hogy ez az ország nélkülük úgy is tönkremegy, és a nép sírva fogja őket kérni, hogy mondják meg, hogyan kell helyesen gondolkodni a dolgokról, szigorú de igazságos fejtartással, Bauer Tamás esetében nájlonzacskóval és kisrádióval súlyosbítva. Mert ők nagy tudású, végtelen tehetségű emberek, akik arra vannak predesztinálva, hogy elmondják a magyar népnek, hogy mit tud szegény magyar nép kurvára rosszul. Ülnek a kis újságjaikban, rádióikban, tévéikben, néznek egymásra, hogy de baromi egy képességekkel áldotta meg őket a Jóisten, mégis mit gondol ez a nép, hogy ők most itten egyik napról a másikra nem lettek élcsapat. 

        Nekem nincsenek különösebb illúzióim az édescuki magyar néppel kapcsolatban, nagyon, nagyon, nagyon utálom Orbánt meg a sleppjét, a Lánczikat, Habonyokat, Rogánokat, a kapzsi és korrupt milliárdosaikkal, sunyi sajtógörényeikkel, udvari fasisztáikkal együtt. Az Alaptörvényükkel meg esetleg kitörölhetik a seggüket. De utána az a szaros Alaptörvény marad Magyarország alkotmánya, a szaros jogállamiságának a szaros alapja, és addig marad a szaros Orbán-rezsim, amíg ennek a szaros országnak így konveniál. Nem az Élet és Irodalom fogja eldönteni, hogy ki vezeti ezt az országot, hanem a magyar nép. Akkor is ha a magyar nép néha kicsit hülye, néha kicsit önző, néha kicsit szarházi, ez az ő országuk, az ő életük, az ő választásuk. 

       A brit Munkáspárt vezetőt választ. A választási vereség utáni útkeresés legfontosabb állomása lesz szeptember tizenkettedike, amikor bejelentik Ed Milliband utódját. Több mint hatszázezer ember szavazhat, párttagok, a szövetséges szakszervezetek tagjai és regisztrált támogatók (három fontért lehetett regisztrálni). A négy jelölt: Jeremy Corbyn, Andy Burnham, Yvette Cooper és Liz Kendall. 

      Az első pillanatban úgy nézett ki, hogy a Munkáspárt baloldali szárnyához tartozó Burnham az esélyes, aki legyőzheti a jobboldalibbnak tartott Coopert ( ő a párt egykori második emberének Ed Ballsnak a felesége), a blairiánus Liz Kendallnak nem adtak sok esélyt. Ekkor előzte meg Burnham-ot balról a hatvanhat éves, harminckét éve képviselő old-school socialist Corbyn, aki toronymagas esélyes a fogadóirodáknál.

      Corbynnál elvhűbb embert nehéz elképzelni, az egyike azon képviselőknek, akik a legtöbbször szavaztak a pártvonal ellen, érdemes megnzni ezt az interjút (Owen Jones baloldali sztárújságíró beszél Corbynnal) ez egy komoly ember, a programja  is ennek megfelelően baloldali, pontosan olyan, mint amivel a toryk a kisdedeket ijesztgetik, a blarizmus antitézise (szerintem úgy vágná haza az Egyesült Királyságot, mint annak a rendje, de ezt a megjegyzésem bátran elfelejthetik, teljesen mindegy, hogy én erről mit gondolok). Corbynt a legkevésbé sem érdekli a szavazatoptimalizálás, ő azt mondja, amit gondol, és ha már gondol, akkor elég nagyokat gondol. Rendesen kilép a munkáspárti centrum, de még a soft-left komfortzónájából is, és a frászt is hozza mindenkire, ugyanis azt elég sokan el tudják képzelni, hogy valahogyan pártvezér lesz, de azt szinte senki, hogy miniszterelnök. Támogatói között van Brian Eno, Ken Loach és a botrányhős humorista Russell Brand is. 

      Burnham, Cooper és Kendall Oxbridgebe járt egyetemre, Corbynnak nincs diplomája, itt az establishmentet hívta ki a grassroot, az a Munkáspárt jelenik meg, amelyhez Tony Benn, Nye Bevan és Neil Kinnock neve kapcsolódik, és amely Munkáspárt nem a győzelmeiről volt híres. 

       Érdemes megnézni Burnham, Cooper és Kendall programját is. Három árnyékkormány-miniszterről van szó, akik hitelesen képviselik azokat a politikai iskolákat, amelyek a poszt-Blair Labourt jelentik. 

       Alastair Campbell, Blair egykori tanácsadója az ABC-jelölt (Anybody But Corbyn) támogatását hirdette meg azzal, hogy az elvhű Corbyn garantálja a Munkáspárt bukását 2020-ban, a brit akadémiai élet egyik nagyon ismert és nagyon tekintélyes alakja Mary Beard professzor (valamiféle brit Heller Ágnesként funkcionál, csak sokkal viccesebb) viszont azt írta a blogjában, hogy bár nem hiszi azt, hogy az elvhű Corbyn nyerhet 2020-ban, de legalább felvállalja a Tony Blair által kigyomlált régi munkáspárti ideológiát. A hírek szerint ma Gordon Brown volt miniszterelnök Power for a Purpose című beszédében próbál meg érvelni Corbyn ellen (és talán a centrista Yvette Cooper mellett, de ez utóbbi egyáltalán nem biztos)

         A legtöbb munkáspárti számára egyáltalán nem volt katasztrófa Cameron győzelme, ahogy a konzervatívok sem mentek volna a Temzének, ha Miliband győz. Támogatói is sejtik, hogy Corbyn nem győzhet (miközben nagyon is elképzelhető, hogy akár David Miliband, akár Chuka Umunna,  Andy Burnham vagy Yvette Cooper vezetésével nyer a Munkáspárt).

          Megengedhetik maguknak, hogy az elveiket képviseljék, hogy vitát generáljanak arról, amit gondolnak, hogy egyáltalán kimondják, amit valóban gondolnak, ahogy persze az ellenfeleik is megtehetik, a top bloggerek, a minőségi lapok újságírói, a punditok, egy olyan nyelven, olyan stílusban és olyan intellektussal tehetik meg, ami sajnos már nem fordítható le "egyfelőlre-másfelőlre", "fehér, keresztény rasszra", ugari harcimarcira,  Corbyn nem fordítható le Szanyira, Yvette Cooper Kunhalmi Ágnesre, ahogy persze David Cameronék sem fordíthatók le centrális erőtérre, vagy Kövér László bármi angolra, ami nincs kolbászból. Úgyhogy tanulság, az nincs.

           Bayer Zsolt most nem zongoraművészeket akar beásni Orgoványnál, nem a cigányokat akarja kiirtani éppen, nem kék szemű, szőke, náci fiúszerelemeivel akarja szétveretni a zsidók fejét, hanem a migránsokat akarja mészárolni. 

           Sika, kasza, léc - ahogy Lovasi mondta volt. Egy ilyen szart félóra alatt meg lehet írni, megvárjuk amíg cseng az átutalás megérkezését jelző andalító hang a mobilon, és már mehetünk is a Nobuba sushipaprikásért. A FIDESZ hitleráj tagozatának ez kell, Mr.Demand és Ms.Supply egy elmebeteg milliárdos lelkében egymásra talál, nemzetünk egyik fele felháborodik, a másik fele pedig hétéves szír gyerekek belének kiontásáról álmodik, ilyen az, amikor elfogynak a zsidók egy kedves, szimpatikus országból. 

            Bayer még náci bujtogatónak is unalmas és stílustalan. Egy nap beteljesedik a végzete, jön valaki, aki bátrabban ír a belezésről, tömegmészárlásról, az ölés gyönyöréről, akinél vörösebben buggyan az a vér, és Bayer a solymári kastélya alagsorában próbálkozhat újra Krúdy-paródiákkal. Az ország pedig marad mi volt... a puszta lég. 

       Ez egy balliberális blog (bővebben: nem az), ergo Sólyom Lászlóról nem nagyon szabad jót írnunk. Ő az, aki nekiállt pattogni, amikor Gyurcsány Ferenc mulatós CD-jét bemutatta a Magyar Rádió, és különben is a megválasztásának körülményei, meg a bánáti bazsarózsa, meg azt mondta, meg ezt mondta, és olyat nem szabad mondani, csak ilyet, tehát...

        Az történt, hogy a volt köztársasági elnök, aki a néhai Magyar Köztársaság egyik alapító atyja volt, migránsok gyerekeivel viselkedett úgy, ahogy azt elvárjuk civilizált emberektől. Erre Orbán legundorítóbb fasiszta gengszterei, a CÖF nevű bűnszervezet, nekiestek. A jobboldali "értelmiség" úgy fél Bayer Zsolttól, mint a tűztől nem küldte el ezeket a férgeket a jókurvaanyjukba (igen, jól tetszik látni, intésre emeltem kezem, hangom kissé felemelve), a baloldali "értelmiség" meg ugye lásd fent...... tehát maradok én. Köszönöm, hogy meghallgattak. 

      Boros János rezsimszolga folytatja kétségbeesett küzdelmét a miniszterelnöki kegyekért. Tudom, harmadosztályú senkiről van szó, akit Olvasóim már nagyon unnak, de Borosban van valamilyen univerzális hülyeség és pitiánerség, amely segíthet megérteni az orbánista harmadik vonal természetét. Jól van,  lehet, hogy nem segít, de legalább vicces.

      Boros írása Jan-Werner Müller egy konkrétan meg nem nevezett szövegére (tipikus borosizmus) épül, amelyben a néhai Ernesto Laclau és Janisz Varufakisz volt görög pénzügyminiszter tanár-diák kapcsolatából próbál valamiféle következtetést levonni. A legfontosabb megjegyzése enyhe fokú retardációra vall:

      "Sajátos, hogy angol egyetemeken újra eladható, hogy a politika alapvetően ellenségképzés és legyőzés."

    Ironizálhatnék, hogy magyar egyetemeken mi adható el újra és újra, de ez nem tűnik annyira viccesnek. Ernesto Laclau az essexi egyetem egyik intézetének vezetője volt, akinek, feleségével Chantal Mouffe-fal (nem röhög) írt Hegemony and Socialist Strategy című könyvét nagyjából százszor annyiszor idézték, mint Boros teljes életművét. Az essexi egyetem specialitása a politikatudomány, Európa legjobb fakultásai között vannak ezen a területen, és igen, megengedhették maguknak, hogy egy kontroverzális nézeteket is hangoztató, ámde brutális ismertségnek örvendő tudóst felvegyenek professzornak.  Laclau a maga módján érdekes ember volt, Boros pedig még az Orbán-rezsim számára sem tűnik érdekesnek. 

     Az igazi érdekesség itt az, hogy Boros nem tudja, hogy az általa idézett Jan-Werner Müller Orbán Viktor egyik legélesebb hangú nyugati kritikusa, jó hogy nem a Kim Lane Scheppele-ről állapította meg, hogy milyen jó a csirkepaprikása.  Lásd pl. ezt , aztán ezt vagy esetleg ezt.   A Napi Gazdaság ügyeletes szerkesztője sem tudta, és lehet, hogy ez az állásába fog kerülni. Boros pedig visszalép a kezdőmezőbe, és csak akkor léphet újra, ha pirosat dob. Nagyon pirosat. 

     A másik finomság az, hogy Boros egyszerűen csak szélsőjobboldalinak nevezi Carl Schmitt-et, ( Hitler koronajogászát, a Führer schützt das Recht című népszerű kuplé szerzőjét, tehát nagyon nem meglepő a dolog) nem tudva arról, hogy Carl Schmittet az orbánista elitértelmiség, ahová Boros évek óta szeretné benyalni magát  is félve tiszteli (Lánczi, Pokol, G.Fodor), konferenciát rendeztek róla a Pázmányon (de nem hívták meg rá a Borost, ami azért érdekes, mert szinte mindenki mást igen, beleértve számos olyan személyt, akiről már volt poszt a Vincenten), állandó hivatkozási alap.

     És most, a hab a tortán. 

    Boros nem tud hibázni. Egyszerű nem tud. Könyvében még egyetértőleg hivatkozott Ernesto Laclau-ra (thank you Prof. Google). Tessék megnézni a 186.oldalt.   A könyvet Boros a liberális korszakában írta, és azt hitte, hogy az általa rendezett Lukács György-konferenciákkal együtt kitörlődött az Univerzum kollektív emlékezetéből. Amatőr.

   News 1.     (a szinhazi eloadasrol, Guardian, junius)

   Link  (a tarsulatrol)

   News 2.      (a BBC arrol, ami most tortent)

         1.  Magyarország belső állapota gyakorlatilag lehetetlenné teszi azt, hogy bármilyen kérdésről, amelynek politikai vonzata van, értelmes vita alakuljon ki a társadalmon belül. Ennél a helyzet még rosszabb is talán, az értelmes vita klasszikus európai intézményei sem léteznek Magyarországon. A kormányzat a  fasiszta gazembereken (nevezzük nevén Bayer Zsoltot, Fricz Tamást, Kocsis Mátét) , vagy a gátlástalan manipulátorokon (G.Fodor Gábor, Mráz Ágoston Sámuel, a Lánczi család és bunfordgerdái) keresztül kommunikál, az ellenzéki hangok akkor hallatszanak ha eléggé lámpavas-intezívek, és a gyermekélelmezésből is egyetlen lépésben jutnak el a Szabadság-téri emlékműhöz, amit e sorok írója sokkal nagyobb megértéssel kezel, mint a szarháziak tevékenységét, de attól még kénytelen észrevételezni. Ez a centrális-erőtér ideológiájának következménye és  lesz még rosszabb.

         2.  Olvassák el  Sir Paul Collier oxfordi professzornak, a multikulturalizmus és a migráció avatott szakértőjének, a Social Europe portálon megjelent írását. Egészen biztos, hogy Collier professzor ellenezné a magyar határkerítést? Nyilván meg kellene tőle kérdezni, de abból, amit leírt én azt gondolom, hogy nem ellenezné. Ez nem a Napi Gazdaság, és nem valamilyen névtelen rezsimbérgyilkos, aki harmincezer forintért a Gulagot is megvédené. 

         3.  Nyugat-Európa nem lett "tele", de a válság után jelentős adósságokat halmoztak fel kormányai, és nagyon nehezen tudják fenntartani generózus szociális rendszerüket. Nagy-Britannia egy többgyermekes migránscsaládnak, amelyik megkapja a menekült státuszt, elvileg akár egy magyar kormánytag évi fizetésének megfelelő összeget juttathat egy évben, ahogyan a túlnyomó részt született brit "underclass" családoknak is ekkora (vagy nagyobb) összeget juttat néha. Erősen a határán vannak a lehetőségeiknek Európa kormányai. 

        4.   Szíriában borzalmas polgárháború tombol, milliók hagyták el az országot, az óriási többségük a térségben maradt, Irakban, Jordániában, Törökországban, Libanonban. Csak becslések vannak arra vonatkozóan, hogy hányan tartanak Európa felé. Néhány tízezer embert, talán évente ötvenezret, mondjuk három éven keresztül, be tudna fogadni Nyugat-Európa (a saját szegényeivel sem törődő, a nyugati per capita GDP töredékén vegetáló Magyarországot hagyjuk). Több százezret szinte bizonyosan nem. 

        5.    A Helsinki-bizottság, az Amnesty International, a migránsokat támogató szervezetek, az emberjogi csoportok tevékenysége elismerésre méltó, de vegyük tudomásul, hogy nekik nem kell államháztartásokkal, szociális feszültségekkel, százezrek iskoláztatásával, normális életmódjának fenntartásával foglalkozniuk. Nem arról van szó, hogy valakinek igaza van, vagy nincs igaza. Itt sokféle méltányolható vélemény ütközik, és valljuk meg néhány kevésbé méltányolható is, de néha ezen kevésbé méltányolható véleményektől sem tekinthetünk el. A nyugati radikális jobboldali, xenofób, a polgárok helyenként jogos, helyenként kevésbé igazolható félelmére bazírozó pártok megerősödése hatással van a mainstream politikusok cselekvési lehetőségeire.

       6.     Teljesen értelmetlen dolog Budapesten a multikulturalizmusról vitákat folytatni, Magyarország társadalma a szó ma használt értelmében soha nem is volt multikulturális, a nyugati multikulturalizmus problémája meg nem Magyarország ügye. A harmincas évek kék szemű, szőke náci fiúk iránt szexuális vágyat mutató Bayer Zsolt nézetein még csámcsogni sem érdemes, az egy őrület. Nyugat-Európában komoly problémát jelentenek a nem-integrálódó bevándorlócsoportok, amelyek az összes bevándorlók kisebbségét alkotják. Erről lehet beszélni civilizált módon, beszélnek is róla civilizált módon, részben talán érinti is a problémát, részben talán nem. 

       7.      Magyarország átjáróházzá vált, és azért azt talán sokan elfogadják, hogy nem szabad, hogy egy ország átjáróházzá váljék. A magyar kormány, amelynek tevékenységéről az 1. pont miatt reménytelen vitát folytatni, kezelni próbálja a majdnem kezelhetetlent. A teljesen értelmetlen plakátkampány, a rezsimcsürhe működtetése szinte egyáltalán nem érinti a migránskrízist. A határőrizet megerősítése, a kerítés, az influx csökkentésének szándéka a lényeg. Az nem elfogadható, hogy éveken keresztül fennmaradjon a jelenlegi helyzet. Itt nem szavakról van szó, hogyan kell helyesen megnevezni ezeket az embereket, nem a szinte alkalmazhatatlan általános elvekről, hanem arról, hogy elképesztő mennyiségű ember lépi át illegálisan a magyar-szerb határt (nem, nem fogom nem illegálisnak nevezni azt, ami nyilvánvalóan illegális, maximum bizonyos értelemben megértem azt, ami illegális), itt az a kérdés, hogy a rendelkezésre álló forrásokat hogyan lehet optimálisan felhasználni a helyzet kezelésére. Senki sem könnyíti meg a magyar kormányzat helyzetét azzal, hogy akárcsak nagy vonalakban elmondaná, hogy mit vár el tőle. Ez azért van így, mert a nyugati kormányzatok morális kötelességei és fizikai lehetőségei jelentősen elváltak egymástól.

    Nem lesz mindenki által elfogadható és tisztességesnek talált megoldás. A kérdés az, hogy olyan megoldást tudnak-e találni, amelyik legalább valamilyen értelemben vállalható. Nem az Örülünkvincent-blog és nem Jótündér fogja elmondani, mit kell tenni. Van dolog a világon, amelyhez nagyjából annyira kell értenem, mint Collier professzornak a saját területén, csak az igen távol van ettől a kérdéskörtől. Én még csak vitatkozni sem mernék a migránskrízisről. Kötelességemnek éreztem megírni ezt a posztot, van, amikor a saját tehetetlenségét kell megírnia az embernek. 

      Előszó: Harmincezer forintos (ezt inkább ne mutassák meg a fekete ruhás nővérnek, vagy a közmunkásoknak) poszttal jelentkezett be Megadja Gábor a közszolgálati Mozgástér blogon az Orbanisztán-filmről. A dolgozat érdekessége, hogy jelentős egyezéseket mutat Rajcsányi Gellért egy korábbi művével. Mindkettő pontosan ugyanarról szól, szinte pontosan ugyanúgy, csak az egyikért kicsit több közpénzt fizettek, mint a másikért. Jogi képviselőnk javaslatára nem használom a plágium és a kurvajóédesanyád kifejezéseket, inkább csak arra szeretnék rámutatni, hogy Megadja a Semjén-disszertáció ügyében elcsinosodott renoméjú Molnár Attila Károly, nyilván nem vérdíjként kapott, Molnár Tamás Kutatóintézetében kutatja a konzervatív gondolkodást a Bukovics tűzoltó-teológus professzorról még el nem nevezett (de ami késik nem múlik) egyetemen. Ez így bevezetésként igen jól esett, de több komolyságot. 

                                                            *******************

      Az Orbánisztán-narratíva és a Ballibisztán-narratíva ütközése határozza meg a magyar politikai közgondolkodást. Ez egyfajta EastCentral Side Story, ahol a Sharks és a Jets helyett a Pontyok és a Sámlik küzdelme zajlik,  Bernardo szotyolát köpköd, Maria-nak médiabirodalomra fáj a foga, Tony kopott pulóverben veri az asztalt az ATV-n, Riff pedig arról álmodik, hogy Officer Krupke majd az Európa Parlamentben látja el Bernardo baját. 

      Tonight, tonight, 

      There's only you tonight,

      És persze a bulibáró, sálomdilomdálom, zsámó.

                                                          ***********************

      Essünk túl a Ballibisztánon. A rossz hír: van Ballibisztán. Azaz inkább csak volt. A jó hír: hát jó hír az momentán nincs. 

      A jobboldali alaptörténet szerint Ballibisztán gyökerei a Kádár-rendszerbe, a Lenin-fiúkhoz, a Kommunista Kiáltványhoz, Robespierre-hez illetve minden szörnyűségek netovábbjához a Felvilágosodáshoz, vagy talán a bogárlászlói értelemben vett titokzsidó és globalomumifikátor II.Ramszeszhez nyúlnak vissza. Vegyük le Tellér Gyula bácsit a lélegeztetőgépről, de azért ismerjük el, hogy a Szocialista Párt kádereinek jelentős része nem ősnemzéssel jött létre 1990-ben, és talán azt is, hogy annak a rosszízű pletykának, miszerint 1994-ben koalícióra léptek a szabaddemokraták a szocialistákkal, valamiféle metaforikus értelemben, de talán mégis létezett egy egészen kicsi alapja.

      Az Olvasó most közbevág, hogy azok más idők voltak. Igen, minden idők mások, egyes idők talán még másabbak is mint a többi idő, de azért az a jelenség, hogy - nem teljesen ártott meg egy-egy vállalkozónak, bankárnak, véleményformáló értelmiségi arcú embernek, színművésznek, ha barátibban mosolygott rá egy ballib politikusra, mint azt Gréta néni illemkönyve előírta -  valóban létezett. 

      A baráti-elvtársi vagy inkább mondjuk szaporán együtt gondolkodó társaságok időnként kiderítették magukról, hogy kicsit azért ők minden okosság tudói, szemben a provinciális, kevésbé Bourdieu-intenzív figurákkal, és ők egyszer még John Rawls-t is látták egy konferencián a büfében, bibibi, azok meg csak a szalonnás tojást Taktaharkányban. Felzaklató leszek, de még olyasmi is előfordulhatott, hogy egészen sima lehülyézésekben is képesek voltak antiszemitizmust vélelmezni. Igen, lehet, hogy egy kicsit jobban szerették a bögyös, de intellektuális titkárnőket, a lazacos szendvicset és a Rio de Janeiro-i egzisztencializmuskonferenciákat a kelleténél. És még az is lehetséges, hogy jelentős részük talán még sem volt olyan hihetetlenül okos és előremutató, mint amennyire ez Kálmán Olga tekintetéből kivehető volt.

                                                              **************************************

       A ballibisztáni figurák általában elvörösödtek, amikor azon kapták őket, hogy olyan mélyen nyúltak a választópolgár zsebébe, hogy az már szexuális aktusnak számított. Az orbanisztáni  nem is zavartatja magát, folytatja, amit elkezdett, esetleg még el is meséli, hogy milyen jól esik neki. Senki sem tudta, hogy ki volt Horn Gyula unokahúga, oops, azt azért sokan tudták, de mondjuk veje tuti nem volt annyi, mint az Orbánnak, meg manikűröse, meg gázszerelője.

       Volt ezekben a régi vágású ballibisztániakban valamiféle, gátlásnak azért nem nevezném, de szégyenérzetféle. "Lopni és lopni hagyni " volt a jelszavuk, és bután néztek a kétharmadukra, amikor éppen volt nekik, maximum álmodoztak róla, hogy beírhatnák az alkotmányba az Internacionálét, meg pár rúd mákos sütit.

        Orbanisztán means business. You don't fuck with Orbanisztán. Ezek nem viccelnek. Ballibisztáni pirosarcú elvtárs legalább úgy tett, mintha baromira örülne, ha meghallgathatja a szemüveges ballibisztáni értelmiségit, ha az kért egy kis pénzt gumicukorra. Az orbanisztáni értelmiségi az kurvára tudja, hol a helye. Lamborghinit kap a Széchenyi-díja mellé, de nem pofázik bele semmibe, csóválja a farkát, pacsit ad, és kurvára nem próbál okoskodni, ez a rendszer nem az okoskodásra épül. Igen, az orbanisztáni értelmiségi egészen hihetetlenül sötét tud lenni, ezt nagyon jól látja az Olvasó, de ez nem azért van, mert jobboldali, hanem azért mert Orbanisztán szelekciós mechanizmusa kizárólag a lojalitásra épül, nem bíznak semmit a véletlenre.

       Orbanisztán egy családi vállalkozás, ahol mindenki ismerte egymást a koleszból, már lassan a saját ellenfeleiket is a koleszból ismerték. Igen, a ballibisztáni értelmiségi, a jobbarcú értemiségi is, meg a "jézusmária, ezt mégis hogyan gondolták" tipusú értelmiségi is, elméleteket gyárt Orbanisztánról, filmet csinál róla, jelzős szerkezeteket szabadalmaztat róla, belehelyezi az élete középpontjába( különösen akkor, ha Orbanisztán valóban szétkúrta az életét, az egzisztenciáját, a családi békéjét, mindent, amihez éppen kedve volt). Megadja meg ír belőle harmincezer forintot.

                                                ************************************

        Nem fogom senkinek előírni, hogyan legyen dühös, minek nevezze azokat, akik szerinte (pláne, ha még igaza is van) tönkretették. Nem fogom kinevetni Commandante Trammer Erát Berlinből, aki elmesélteti Alföldivel meg Heller Ági nénivel, hogy mekkora egy mocsodék az Orbán Viktor. Mert bizony, én sem gondolom az Orbán Viktort pacsirtamadárnak. Ez a történet velünk marad, még évekig lesz időnk gondolkodni rajta, és nagyon úgy érzem, hogy még legalább egy generációnak rámegy az élete. Azt hiszem az egyetlen, amit az Olvasó is, meg én is megtehetünk, hogy a szaremberekre időnként rámutatunk, hogy annyira azért ne érezzék jól magukat. Semmit nem tudunk tenni ellenük, de ha csak egy napjukat elrontjuk, már nem éltünk hiába.