A brit Munkáspárt vezetőt választ. A választási vereség utáni útkeresés legfontosabb állomása lesz szeptember tizenkettedike, amikor bejelentik Ed Milliband utódját. Több mint hatszázezer ember szavazhat, párttagok, a szövetséges szakszervezetek tagjai és regisztrált támogatók (három fontért lehetett regisztrálni). A négy jelölt: Jeremy Corbyn, Andy Burnham, Yvette Cooper és Liz Kendall.
Az első pillanatban úgy nézett ki, hogy a Munkáspárt baloldali szárnyához tartozó Burnham az esélyes, aki legyőzheti a jobboldalibbnak tartott Coopert ( ő a párt egykori második emberének Ed Ballsnak a felesége), a blairiánus Liz Kendallnak nem adtak sok esélyt. Ekkor előzte meg Burnham-ot balról a hatvanhat éves, harminckét éve képviselő old-school socialist Corbyn, aki toronymagas esélyes a fogadóirodáknál.
Corbynnál elvhűbb embert nehéz elképzelni, az egyike azon képviselőknek, akik a legtöbbször szavaztak a pártvonal ellen, érdemes megnzni ezt az interjút (Owen Jones baloldali sztárújságíró beszél Corbynnal) ez egy komoly ember, a programja is ennek megfelelően baloldali, pontosan olyan, mint amivel a toryk a kisdedeket ijesztgetik, a blarizmus antitézise (szerintem úgy vágná haza az Egyesült Királyságot, mint annak a rendje, de ezt a megjegyzésem bátran elfelejthetik, teljesen mindegy, hogy én erről mit gondolok). Corbynt a legkevésbé sem érdekli a szavazatoptimalizálás, ő azt mondja, amit gondol, és ha már gondol, akkor elég nagyokat gondol. Rendesen kilép a munkáspárti centrum, de még a soft-left komfortzónájából is, és a frászt is hozza mindenkire, ugyanis azt elég sokan el tudják képzelni, hogy valahogyan pártvezér lesz, de azt szinte senki, hogy miniszterelnök. Támogatói között van Brian Eno, Ken Loach és a botrányhős humorista Russell Brand is.
Burnham, Cooper és Kendall Oxbridgebe járt egyetemre, Corbynnak nincs diplomája, itt az establishmentet hívta ki a grassroot, az a Munkáspárt jelenik meg, amelyhez Tony Benn, Nye Bevan és Neil Kinnock neve kapcsolódik, és amely Munkáspárt nem a győzelmeiről volt híres.
Érdemes megnézni Burnham, Cooper és Kendall programját is. Három árnyékkormány-miniszterről van szó, akik hitelesen képviselik azokat a politikai iskolákat, amelyek a poszt-Blair Labourt jelentik.
Alastair Campbell, Blair egykori tanácsadója az ABC-jelölt (Anybody But Corbyn) támogatását hirdette meg azzal, hogy az elvhű Corbyn garantálja a Munkáspárt bukását 2020-ban, a brit akadémiai élet egyik nagyon ismert és nagyon tekintélyes alakja Mary Beard professzor (valamiféle brit Heller Ágnesként funkcionál, csak sokkal viccesebb) viszont azt írta a blogjában, hogy bár nem hiszi azt, hogy az elvhű Corbyn nyerhet 2020-ban, de legalább felvállalja a Tony Blair által kigyomlált régi munkáspárti ideológiát. A hírek szerint ma Gordon Brown volt miniszterelnök Power for a Purpose című beszédében próbál meg érvelni Corbyn ellen (és talán a centrista Yvette Cooper mellett, de ez utóbbi egyáltalán nem biztos)
A legtöbb munkáspárti számára egyáltalán nem volt katasztrófa Cameron győzelme, ahogy a konzervatívok sem mentek volna a Temzének, ha Miliband győz. Támogatói is sejtik, hogy Corbyn nem győzhet (miközben nagyon is elképzelhető, hogy akár David Miliband, akár Chuka Umunna, Andy Burnham vagy Yvette Cooper vezetésével nyer a Munkáspárt).
Megengedhetik maguknak, hogy az elveiket képviseljék, hogy vitát generáljanak arról, amit gondolnak, hogy egyáltalán kimondják, amit valóban gondolnak, ahogy persze az ellenfeleik is megtehetik, a top bloggerek, a minőségi lapok újságírói, a punditok, egy olyan nyelven, olyan stílusban és olyan intellektussal tehetik meg, ami sajnos már nem fordítható le "egyfelőlre-másfelőlre", "fehér, keresztény rasszra", ugari harcimarcira, Corbyn nem fordítható le Szanyira, Yvette Cooper Kunhalmi Ágnesre, ahogy persze David Cameronék sem fordíthatók le centrális erőtérre, vagy Kövér László bármi angolra, ami nincs kolbászból. Úgyhogy tanulság, az nincs.
