Ez most került fel a CNN-re:

CNN Exclusive: " Classified documents presented last week to President Obama and President-elect Trump included allegations that Russian operatives claim to have compromising personal and financial information about Mr. Trump, multiple US officials with direct knowledge of the briefings tell CNN."

         A CNN cikkből nem lehet megtudni azt, hogy egészen biztosan miről van szó. Csak ennyit:

       "The allegations were presented in a two-page synopsis that was appended to a report on Russian interference in the 2016 election. The allegations came, in part, from memos compiled by a former British intelligence operative, whose past work US intelligence officials consider credible."

        "CNN has also learned that on December 9, Senator John McCain gave a full copy of the memos -- dated from June through December, 2016 -- to FBI Director James Comey. McCain became aware of the memos from a former British diplomat who had been posted in Moscow. But the FBI had already been given a set of the memos compiled up to August 2016, when the former MI6 agent presented them to an FBI official in Rome, according to national security officials."

         A cikk közepén azonban van egy furcsa mondat: "Some of the allegations were first reported publicly in Mother Jones one week before the election."

        Ez volt a Mother Jones-ban.   (október 31. 2016)

         "Mother Jones has reviewed that report and other memos this former spy wrote. The first memo, based on the former intelligence officer's conversations with Russian sources, noted, "Russian regime has been cultivating, supporting and assisting TRUMP for at least 5 years. Aim, endorsed by PUTIN, has been to encourage splits and divisions in western alliance." It maintained that Trump "and his inner circle have accepted a regular flow of intelligence from the Kremlin, including on his Democratic and other political rivals." It claimed that Russian intelligence had "compromised" Trump during his visits to Moscow and could "blackmail him." It also reported that Russian intelligence had compiled a dossier on Hillary Clinton based on "bugged conversations she had on various visits to Russia and intercepted phone calls."

        Jó, mi?

 „Magyarországnak van egy megválasztott parlamentje, van egy kormánya, és ők meghozták ezt a doktrínát, az emberek megszavazták, egy népszavazással megerősítették, és egy nemzeti konzultáción is. Ezeket a szervezeteket minden eszközzel vissza kell szorítani és el kell innen takarítani, és most ennek eljött a nemzetközi lehetősége is az új amerikai elnök megválasztásával” (Németh Szilárd, FIDESZ) 

       Meghozták a doktrínát! - kiabált fel Lajosné néni a magasföldszintről. Lajosné néninek tízezer forintot hozott Karácsonyra a  Kisjézus, nemzeti konzultáció gyanánt. És Lajosné néninek jól jött az a tízezer forint, vett belőle szvettert az unokának. Lajosné néni nagymamája, a Gézáné néni, anno zsidóeszcájgot kapott a Kisjézustól, a kuláknak sem kellett az a sublót, ezeket néha el kell innen takarítani, amikor van egy kis nemzetközi lehetőség, nincs ebben semmi rossz, az ember arra van, hogy egyszerre lépjen.  És hát lép is egyszerre, mert estére egy kis rétes, zsidóeszcájg, kuláksublót, tízezer forint az mindig jól jön. 

        Ki kellett volna keresztelkedni, vagy hát, eleve nem kellett volna Grünfeldnek születni, be kellett volna lépni a téeszcsébe, és nem kellett volna a jótevőnk ellen hangolni a népet, pont amikor meghozták azt a szép, barna doktrínát. Az emberek népszavaztak arról, hogy kuss a nevük, kilencvennyolc százalékban, százhuszonkettőben, és ha a magyar ember be akarja fogni a pofáját, akkor ugyan ki akadályozhatná meg őt ebben.  

        Lajosné néni is érti, hogy ezek olyan zsidófélék, nem mintha baj lenne a zsidófélékkel, de azért van. Egyáltalán nem kellene félének lenni. Mondjuk zsidónak sem, de különösen félének. És a George Soros, az egy féle. Alapíthatott volna Makovecz Béla Orákulumot, támogathatta volna a Schmidt Mária Nemzetiherdát, vehetett volna valami szépet a Vajna Timikének, de ez a féle, mert mondjuk ki, féle, majdnem azt mondom ganef, de azt ugye kontextusából eredendően talán mégse, mindenféle izéket támogatott, akik.

       Akik nem léptek egyszerre.

       Most komolyan, mennyibe kerülne ezeknek néha egyszerre lépni. Vagy mondjuk mindig. Miért fáj az a helsinkiknek, hogy doktrína van? Hát még az se legyen? Hová jutna ez az ország doktrína nélkül? Mi lenne ha az emberek mindenféléket gondolhatnának a fejükben? Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnal szólva, kurvaélet lenne itten, nem tízezer forint. 

       Most egy kicsit takarítani fogunk - mondta egykor a Fiumében született János, mert eljött ennek a nemzetközi lehetősége, oszt mintha haza sem olyan nagyon akart volna menni az a mezsdunaródnaja vazmozsnoszty.  A kompromisszumok robotosa pedig elmagyarázta a magyar embernek, hogy van választása.  Vagy erdértfaház trabanttal és rántott pacallal, vagy erdértfaház trabanttal de rántott pacal nélkül. És ki az a hülye, akinek nem kell az a finom rántott pacal, tízezer forint, zsidóeszcájg.

      Meghallgatta a Kisjézus a Lajosné néni imáját, visszajött a Fiumei János, persze a krumplileves most egy kicsit libamájjal töltött cápaszusi lesz, de legalább megint el lesz takarítva pár ember, mert aki nincs ellenünk, azt leszarjuk, de aki ellenünk van, azt még jól pofán is lesz verve. 

     Meghozták a doktrínát, majd teszünk valami szép nippet a tetejére csipketerítőn, és várjuk a következő karácsonyt, a Kisjézussal meg a tízezer forinttal. Nincs az a kussolás, aminél ne lehetne még nagyobbat kussolni. 

      Tamás Gáspár Miklós decemberi előadása egy kasseli konferencián. Ez pedig Chantal Mouffe előadása ugyanazon konferenciáról. 

       Ma délelőtt ezzel a két előadással kezdtem az évet. Most erre volt kedvem. 

       Magyarországon főleg inkompetens senkik szoktak ezekről a dolgokról beszélni, felkészületlen, a középszerűségről is csak álmodozni tudó dermesztően hülye figurák, akik számlakönyvvel a kezükben vonulnak be a a televíziós stúdiókba okoskodni. Majomparádé az egész, olyanok előadásában, akik soha életükben nem mélyültek el semmiben, ami szignifikánsan különbözött volna egy elhízott felcsúti futballista ánuszától, és ezt nekem valamiért halálosan komolyan kellene vennem. Hát nem.

       TGM előadásban van egy részlet (az Alasdair Macintyre After Virtue kapcsán, melyet  sorok szerzője egészen szürreális körülmények között próbált egyszer elolvasni), ami segít megérteni a TGM-jelenséget, legalábbis nekem segített és még talán elgondolkodásra is késztetett. TGM nézőpontja kellemetlenül "unfashionable", nem szeretünk ilyesmiről beszélni. Olyan "komcsiszagú" az egész - rázzuk le magunkról (és amúgy tényleg), pedig nem árt odafigyelni rá, csak néha zavarba ejtő.

       Mouffe az agonisztikus demokráciafelfogás híve, tagadja  konszenzuális, deliberatív demokráciaeszményt, és az elmúlt évek eseményeit inkább sorolja a center-left és a center-right kiegyezéses demokráciája bukásának, vagy időleges visszaszorulásának, mintsem valamiféle, a liberális demokrácia alapjait veszélyeztető, fasisztoid  eszme térnyerésének. Mindkét előadást érdemes meghallgatni, és azt is gondolom, havonta párszor érdemes komolyan gondolkodó emberek beszédébe belehallgatni, komolyan gondolkodó emberek szövegeit elolvasni, ahogy komoly színházba is érdemes járni, akkor is, ha esetleg a komfortzónánk határain kívülre kell érte mennünk.

       2017 a hülyék további lázadásának éve lesz- közölte nemrég a hülyék egyik vezére. Nem baj, majd többet olvasok másoktól, többet figyelek másokra, és amíg az embernek van középső ujj a kezén és tudja mire való, nagy baj nem is érheti. 

    Tamás Gáspár Miklós filozófus-közíró a kapitálfasiszta apokalipszis eljövetelét vizionálja nagyívű esszéjében. A fent említett nagy ív a bebörtönzött ellenzékiből de facto miniszterelnökké avanzsált Ang  San Suu Kyi-től egészen az első világháborús szociáldemokrata osztályárulásig feszül, körülötte Brexit, Trump és a tőketulajdon nélküli néposztályok, mint háromkirályok, és éppen csak azt nem írta le, hogy Isten jól elbaszta a világot, mint az egyszeri székely bácsi a fogpiszkálót. 

     A Gulyás Gergely nevezetű takonypóc mondta minap Schmidt Mari néniről, hogy a fellelhető legmagasabb  intellektuális színvonalat képviseli. Mária mami a paranoid jakságait, gnúságait, zebuságait  a harmincas évek leningrádi feljelentő leveleinek stílusában írja meg, TGM viszont még így erősen befüvezve is nagyon vicces, szóval ez nem egy panaszposzt akar lenni, csak afféle szolid megjegyzés.

    TGM szerint a globális nagytőke, akivel szemben, bár talán csak én érzem így, kisebb ellenérzésekkel viseltetik, éppen felzabálja a liberális világrendet (mellyel szemben TGM szintén mintha kisebb ellenérzésekkel viseltetne,  talán az epertorta az, amit szerzőnk rendszerkritikai felhangok nélkül el tud viselni,már ha az a bizonyos epertorta nem írt valami dehonesztálót a világproletárok nászáról), és ennek nyilván Donald Trump győzelme a legfényesebb bizonyítéka.

    Donald Trumpról igen sok minden rosszat el lehet mondani, azt speciel nem, hogy a globális nagytőke képviselői, akárkik is legyenek azok, mellszélességgel támogatták volna. Nagyon sok, tulajdonképpen globális nagytőkésnek is kinéző fazon utálta feltűnően Trumpot (talán mert volt gyerekszobájuk). A rettenet megélése közepette emlékezünk arra is, hogy 2016 elején Obama elnök népszerűségi indexe jóval alacsonyabb volt, mint a választások előtt közvetlenül, és igen sokan gondolták azt, hogy a republikánusok jelöltje lesz majd az elnök. A republikánus elnökjelöltek idiótasági versenyében pedig Trumpnak nem igazán sikerült felkerülnie a dobogóra. Trump egy ignoráns tahó, de nem egy elborult agyú, bigott faszkalap, mint például Ben Carson. 

   Trump nem tűnt esélytelennek, és nem a liberális világrenddel, hanem, már bocsánat, bizonyos pinákkal kapcsolatos kedélyes megjegyzései miatt került nehéz helyzetbe. Eme vaginalizmusait egy évtizeddel a választások előtt egy buszban sütötte el, láthatóan marháskodási céllal, és az egészet úgy tálalta a média liberálisabb része, mintha az összes lehetséges nőt próbálta volna megerőszakolni. Trump elképesztő hülyeségeket hordott össze, de az átlagamerikai szavazó ebből nagyjából a pinát értette meg.

   Az óriási ideológiai fordulatot az jelentette, hogy Clinton majdnem pontosan ugyanannyi szavazatot szerzett, mint Obama 2012-ben, Kalifornia államban amúgy majdnem egymillió szavazattal többet is, így majd hárommillió szavazattal többet kapott, mint Trump. Annyi történt, hogy a republikánus jelölt valamivel jobban szerepelt a battleground államokban, de Mitt Romney is nyerhetett volna 2012-ben, ha egy kicsit nagyobb a szerencséje. Igen, nyert a Trump, egy ilyen tahóféle ember, aki tweeten jelentené be a harmadik világháborút, de azért sejthető, hogy nem fogja bejelenteni. Az történt, hogy a republikánusok megnyerték az elnökválasztást, pontosan ugyanúgy, mint Nixon, Reagan és kettő darab Bush. Néha ők nyernek, néha meg a demokraták. És mindig vége van a világnak, amikor az egyik nyer. Vagy a másik. 

   Persze, mindig fordulhatnak sokkal rosszabbra a dolgok, világméretekben is ijesztő dolgok történhetnek, történtek is és történni is fognak. De...   Az igazság az, hogy sokkal könnyebb az eljövendő világkatasztrófáról írni, mint hónapokat tölteni egy tábla meg pár füzet előtt, valamivel, ami ismeretlen számunkra és felfedezésre, megértésre vár, amiben benne van a kudarc lehetősége. Mert olyan ember nagyon kevés van, aki próbálkozik leírni, hogy eljövend a világvége oszt nem sikerül neki. TGM feladta, már régen feladta, a füzetet, a táblát, a kudarc lehetőségét. Persze, szemben Schmidt Máriával, neki legalább volt valamiféle feladnivalója. A nagy ívek, az ideológiai alapvetések, a vezércikkek szinte mindig a feladásról szólnak. Végei a történetnek és nem a kezdetei. 

A Pannon Lapok Társasága Kiadói Kft. tegnapi közleményét, melyben Orbán Viktor karácsonyi interjújának meghamisításáról számoltak be, ismeretlenek meghamisították. A valóság ezzel szemben az, hogy alapvetően hamis állítások közé igaz állításokat szúrni nem hamisítás, hanem igazítás. Az érintettektől nyilván elnézést kérnek azok, akik hazudtak.

        Ma, brit idő szerint délután háromkor, a legnagyobb nézettségű brit televíziós csatornák, a BBC, az ITV és a Sky TV adták le a királynő hagyományos karácsonyi beszédét. Őfelsége az inspirációt választotta karácsonyi témául, egyszerű emberekről beszélt, akik nagyszerű dolgokat cselekedtek. Nem beszélt a Brexitről, (fia Károly herceg valamivel politikusabb volt, ő aggodalmát fejezte ki a radikalizmus és az idegengyűlölet erősödése miatt), és főleg nem érintett semmi olyasmit, amit egy magát királynak gondoló kelet-európai izé tartott fontosnak az övéinek szóló karácsonyi keménykedésében, az egy másik világ, ott  a Karácsony Jézusról szól és nem a kufárokról. 

        A Channel 4 nevű tévécsatorna huszonhárom éve alternatív karácsonyi beszédet közvetít a királynői beszéd helyett. Ma Brendan Fox, a tavaly meggyilkolt brit parlamenti képviselő Jo Cox özvegye szólt a britekhez, 2008-ban pedig óriási botrányt okozva, Ahmedinezsád iráni elnök, de beszélt már Maggie Simpson rajzfilmhős, Edward Snowden és Brigitte Bardot is. 

        Az első alternatív királynői beszédet olyasvalaki mondta el, aki egy évvel korábban I. Erzsébetet játszotta az Orlando című angol filmben, Tilda Swinton partnereként. Ő volt  Quentin Crisp.

       Van egy híres angol tévéfilm, ami úgy kezdődik, hogy egy Dennis nevű kisfiú női ruhába öltözve nézegeti magát a tükörben. Dennis Pratt lett később Quentin Crisp, az ő életéről szólt a film, amelyben John Hurt játszotta a felnőtt Pratt/Crisp szerepét.

       Crisp férfiprostituáltként kezdte életét, aztán hosszú ideig modellkedett, és csak idősebb korában kezdett írni, színházban és filmekben játszani. Róla írta Sting az Englishman in New York-ot. 

        Ez akkora hülyeségnek hangzik, mintha itt helyben találtam volna ki. Boldog Karácsonyt.

         Nem írok színikritikát. Repülőgépet sem próbálok vezetni, azt majd a Fáy Miklós, két agyműtét között. 

         Tegnap mutatták be a Katonában Ibsen Nóráját, Székely Kriszta rendezésében. Ez nem a Babaház, ez Karácsony Helmeréknél. A Nóra forradalmi mű volt az 1879-es dániai majd norvégiai bemutatója idején, amikor a norvég férjezett nők nem számítottak nagykorúnak, és így nem rendelkezhettek a saját vagyonukkal sem (ez egyébként Csiky Gergely Ingyenélőkjében is megjelenik motívumként, amely darabot szinte pontosan egy időben mutattak be a Nórával, és ez kissé elgondolkodtató, nem mintha az Ingyenélők nagyon rossz darab lenne, de azért egy kicsit  az). Székely Kriszta a mai Norvégiába helyezi el a történetet, egy olyan országba, ahol jelenleg Erna-nak hívják a kormányfőt, és Elisabethek, Annikenek és Lindák vannak a kormányban, és már harminc éve is nő volt a miniszterelnök.

        Székely Kriszta megtalálta azt, hogy mi marad meg a Nórából, ha nem is feltétlenül Erna Solberg Norvégiájában, de egy köpcös kis macsó, mondjuk úgy, speciális illatú Magyarországában. Itt nincs konstans mókuskázás, mint az eredeti darabban, itt nem egy babaházból akar menekülni Nóra Helmer, itt egy bonyolultabb viszonyrendszerből lép ki, abból a viszonyrendszerből, amelyekbe Ákosok és más kecskekényeztetők helyezik el a nőket.

       Ibsen Nórája nem feminista darab, ezt Ibsen maga mondta a hetvenedik születésnapján rendezett banketten (mely bankettet amúgy a Norvég Nőjogi Liga adta Ibsen tiszteletére). Ez azonban egy feminista rendezés, egy olyan országban, ahol a feminizmuson lassan már baloldalibb körökben is röhögcsélni illik, nem beszélve a gender studies-ról, amelyen még nekem is röhögcsélni illene, de juszt se. Nincs itt semmi látnivaló, az egyenjogúság megvalósult, mindenki tudja a helyét, főleg a Kinder-Küche-Kirche irányában, már ha közben nem esik át valamely nagytestű, ámde sajnálatos módon gyengén látó házőrzőn. Áll az emancipáció, mint a cövek, vagy inkább, mint valamely fallikus szimbólum a kormányülésen. 

       Kicsit leszarja ez a rendezés az ún. realitásokat, de ezek a realitások bizony leszarva jók. Ez a darab olyan, mintha egy normális országban rendezték és játszták volna, egy olyanban, amit nem kell letagadni a prestoni vasútállomás várójában. Egy pillanatra nem makkon hizlalt male-chauvinist mangalicák között érzi magát az ember, és néha jó nem ott érezni magunkat. 

      Van egy pont a darabban, amikor Nóra, azaz Ónodi Eszter, elénekli a Somebody to Love-ot a Jefferson Airplane-től: when the truth is found to be lies, and all the joy within you dies, don't you want somebody to love...ez ilyen.

(1.rész)

1989 nyarának végén két fiatal indult el egy nyugati egyetem irányába Magyarországról. Orbán Viktor és én. Orbán az oxfordi egyetem Pembroke College politikai tudományok képzésére utazott ki, én pedig egy indianai egyetemre matematikát tanulni. A népköztársaságnak már csak pár hónapja volt hátra. Ebben a pillanatban Orbán Viktor valószínűleg liberálisabb ember volt, mint én. Azaz, minden valószínűség szerint tudta, hogy mit jelent liberálisnak lenni, én pedig nyilván nem, a konzervativizmus kifejezés jelentéséről sem tudtam semmit, ha jól emlékszem. 

Két hónappal később már "képben voltam". Gondolom már írtam róla párszor, az uszodából hazajövet (egy kollégiumban laktam) bementem a bölcsészkönyvtárba és összevissza olvastam mindenféle dolgokról, főleg a konzervativizmusról, az amerikai alkotmányról, a gazdaságról, mindenféle rendszer nélkül. Két hónap előnyben voltam a magyar átlagpolgárhoz képest, mikor az MSZMP Központi Bizottságának titkára, a volt moszkvai követ kikiáltotta a köztársaságot.

Egy hete a Vígszínházban közvetlenül mögöttünk ült az SZDSZ egyik alapítója, majd az Örkényben az első Orbán-kormány egyik minisztere ült pontosan előttünk. Ennek tulajdonképpen semmiféle relevanciája sincs, csak nagyon különös. Valamikor 1989-ben alakultak ki az előttök és az utánok, a képben levések, a tutimondások, a pecking orderek, az értelmiségi háború ideológiai alapjai. 

A magyar értelmiségi háború lényege - tekintettel arra, hogy 1989 október huszonharmadikán dördült el a startpisztoly és nem valamikor a tizennyolcadik században - az, hogy ki van elől. Melyik lista a piacvezető, Mihancsik Zsófiáé vagy a mandiner.hu-é (erről itt). 

A magyar értelmiségi mítoszok gyökerei a rendszerváltás előtti időkre nyúlnak vissza, de akkor annak még alig volt valami értelme. Értelmet ezek a mítoszok 1989-ben nyertek. Ki olvasott először Bourdieu-t, ki váltott először paradigmát, ki látta egy berlini konferencia büféjében először Jürgen Habermas-t, kit ismernek jobban az NYU-n, ha egyáltalán, kivel állnak szóba, kit fogadnak el, ki képviseli az országot a Lajtán túl, Csodaországban. 

Aztán ki lett helyettes-államtitkár, fontos programok felelőse, Gyurikám csak egy percre, igyunk meg egy kávét, lenne itt valami, sajnos rohannom kell a tévébe, a rádióba, az Olgához, a Jánoshoz, de majd a Népszabiban vasárnap megírom, ez most majd nagyon üt. 

Ún. dolgokra nem nagyon marad idő. Amikor a két fiatalember egyikét, aki nem egészen én voltam, Brumaire 18.-án megválasztották első konzulnak, kétharmados többséggel, ahogy kell, és végignézett a jövendő császárságon, ahol ennek az egész háborúsdinak már semmi értelme sem lesz, hiszen a gázszerelője, a fogorvosa, a vejei, a futballcimborái, és mindazok a fehérvári huszárok, akikkel együtt deflorálta a felcsúti szüzeket alkotják majd az eliteket, az összeset, a szépség, a jóság és az ész elitjét, az ún dolgok nem nagyon lettek megbolygatva az élcsapatok által. És mintha nem is nagyon érdeklődött volna már senki a bolygatások iránt.

 A dolgokat mondani kell és nem csinálni, ez lett a magyar elitértelmiségi konszenzus alapja. Erről majd később.